Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-16 / 8. szám
VÍZTORNYOT VEGYENEK! „Tényleg jó lesz, ha végre csinálnak vele valamit” — dohog az öreg gondnok, mialatt a nagy vasajtó zárjával bíbelődik — „mert már nem győzöm lebeszélni a sok külföldit arról, hogy felmenjenek. Mind azt kéri, hogy igazán csak egy percre szaladhasson fel, mert biztosan gyönyörű a kilátás. Én mondom magának, már az is megérné, ha csak kitakarítanák, és beléptidíj ellenében felengednék a népeket bámészkodni! Na, végre... tessék” — és a margitszigeti víztorony ajtaja csikorogva kinyílik, mi pedig némileg megilletődötten lépünk be a Csipkerózsika-álmát alvó építménybe. A falon poros kőtábla hirdeti, hogy a tornyot 1911-ben Zielinszky Szilárd tervei szerint építették. „Vigyázzon, az veszélyes!” — mondja idős kísérőnk és arrébb húz a fából készült, korhadt aknatetőről. A felfelé vezető lépcső sincs valami bizalomgerjesztő állapotban: a biztonság kedvéért a keresztvasakra lépünk. Az ötlet című, fiataloknak szóló új gazdaságpolitikai hetilap szerkesztősége és a Magyar Televízió a múlt év végén meghirdette „ötletmeccs” című műsorát, melyben a menedzser nélkül kallódó újítások, találmányok mutatkoznak be és próbálnak gazdára találni. A sorozat egyik adásának végén elhangzott egy rendhagyó felhívás: akinek bármilyen ötlete van a kihasználatlanul álló margitszigeti víztorony hasznosítására, juttassa el elképzeléseit a szerkesztőségbe. A torony jelenlegi gazdája, a Fővárosi Vízművek, jelképes öszszegért — 100 forintért — eladja a víztornyot annak, aki vállalja a rendbehozatalt, a helyreállítást. A torony városképi jelentőségű, így a külsején nincs sok változtatási lehetőség — minden ötletet a belső részben kell megvalósítani. Lassan világosodik, felérünk az első szintre. A törött üvegű ablakokon keresztül elénk tárul a kihalt, télen igen vigasztalan képet nyújtó Szabadtéri Színpad. A gondnok a kis erkély falából kiálló tartóvasakra mutat: „Nyáron néha innen világítják a színpadot. Följebb viszont nem merészkedik senki.” Felnézek, valóban kissé riasztó látvány a szédítő magasságba tekergő csigalépcső. Továbbindulunk. Ahogy feljebb érünk, egyre több nyomát látjuk annak, hogy a toronynak vannak lakói — a galambok. Erről a szintről már jóval messzebb látni, a szikrázó, hideg napsütésben hunyorogva járjuk körbe az erkélyt. Nagy szél van, de ezt az apró kellemetlenséget feledteti velünk az a különleges élmény, hogy miután megcsodáltuk a Parlamentet, a Várat, a budai oldalt, s csupán néhány lépést kell tennünk, és máris elénk tárul Óbuda, aztán Angyalföld, a pesti oldal. A mellvédre könyökölve élvezem a látványt, és végiggondolom, milyen elképzelései is voltak a tvnézőknek a torony további sorsáról. ' Mi tagadás, érkezett néhány meghökkentő javaslat: „A víztorony elég magas és elég szilárd ahhoz, hogy felülről csigamenetszerűen lefelé haladó műanyag borítású száraz-lesikló sípályát függesszenek rá ...”; vagy „legyen a szigeten ejtőernyős ugrógyakorló torony”; „fessék be feketére, mint a Balatonon a kerti zuhanyozókat és használják vízmelegítésre!”; „Ötletem a magassági golfpálya: fentről próbáljanak beletalálni a lenti lyukba. Ebben az lenne a sport, hogy a toronyba felmászunk.”; „Logopédiai gyakorlópályát képzelnék el a toronyban. Ciceró a tengerpartra járt kiabálni, mi innen ereszthetnénk ki a hangunkat logopédus felügyelete mellett...”; s végül egy borbarát tippje: „A víztorony helyén alakítsanak ki egy bortornyot; szükség esetén a víztárolótartályban lehetne bort tárolni, az épület alsóbb szintjein pedig minőségi borkóstolót alakíthatna ki az egyik borkombinát.” Itt az ideje továbbmenni a legizgalmasabb szint, a víztároló felé. A csigalépcsőn felfelé haladva egyre sötétebb van. Aztán némi derengés — a víztárolómedence mesterséges világítása. A medence fölé kis híd nyúlik be. Víznek természetesen nyoma sincs már régen, a mélység üresen tátong alattunk. Rossz érzés fog el, mikor a vaslépcsőn elindulok a medence kupolája felé, de biztatnak, hogy jöjjek csak, mert érdemes. Mikor a felső kis vasajtó kinyílik, orkánszerű szél csap az arcomba, de nem csak ettől áll el a lélegzetem. Páratlanul szép látvány tárul elém 50 méter magasból. A város innen fentről csak az előnyös arcát mutatja; az élmény vetekszik a Gellért-hegyről, illetve a Halászbástyáról látható panorámával. „Tessék csak nyugodtan nézelődni!” — mondja a gondnok. A pályázatok többsége egybevágott a tekintetben, hogy kilátó nélkül elképzelhetetlen az újjáépítés. Mivel ugyanazt az elgondolást többen is említették, a zsűri úgy döntött, hogy annak a pályázónak ítéli oda a 10 ezer IM i p ’ m 10
