Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-02 / 6-7. szám

NÉGYZETESEN SZAPORODUNK avagy Világ magyarjai, szóródjatok szét! A szerző nevezhető Bécsben élő magyar írónak vagy magyar szár­mazású osztrák írónak is. Minden­esetre egyik fő feladatának tekinti régi honfitársai megismertetését új honfitársaival. „Oda-vissza” fordításain kívül mintegy negyed­századig pepecselt azon a köny­vén, amelyet „életművének” te­kint. A németül írott humoros­szatirikus szakkönyv (németül: Sachbuch und Lachbuch) címe: „Ein Ungar kommt selten allein.’' Ez szójátékon alapszik, mert a cím (,,A magyar nem jár egyedül”), ar­ra a közmondásra hasonlít, amely­ben „Ein Unglück”, azaz a baj rit­kán jár egymagában ... Most elkészült a kézirat. Egy bé­csi kiadóvállalat lektornője, elol­vasván az írást, a következő szem­rehányással illette a szerzőt: „Nézze Herr Kőváry, tudjuk, hogy maguk magyarok megbízha­tatlanok, de mindennek van hatá­ra. Ha komolyan veendő könyvet akar írni, nem engedhet meg ma­gának olyan kisiklást, hogy el akarja hitetni az olvasóval, misze­rint a világ összes katolikus temp­lomaiban azért harangoznak dél­ben, mert ezt III. Calixtus pápa így rendelte el Hunyadi János nándor­fehérvári győzelmének emlékére.” Az alábbiakban közölt „olvasó­próbák” első ízben jelennek meg magyar nyelven, a szerző saját fordításában. * Az előszóból Ez a könyv öngyilkossági kísér­let. Magyarok, mihelyt elolvasták, nem fognak velem többé szóbaáll­­ni. Márpedig bizonyosra vehető, hogy elolvassák, mert minden, ami bárhol a nagyvilágon nyomtatás­ban megjelenik róluk, mágnesként vonzza érdeklődésüket. Ebből a könyvből viszont kitűnik, hogy a magyar lehetetlen náció; lénye csupa nevetséges sovinizmus; hogy mindenütt kellemetlenül tűnik föl hangoskodásával, a pimaszságig szemtelen; hogy mindentudóbb az atyaúristennél is, akinek magyar származását közkívánatra minden­kor készségesen bebizonyítja, és hogy mindamellett sohasem veszíti el az akcentusát. Nem magyarok ez olvasmány után szintúgy kerülni fogják tár­saságomat, ám föltehetően ők sem kerülik majd el ezt a könyvet, mert ahol magyarokról esik szó, ott megmagyarázhatatlan módon ismeretlen fogalom az unalom. Ha­nem ezeken az oldalakon nyilván­valóvá válik, hogy a magyarok olyan keccsel és bájjal rendelkez­nek, amely párját ritkítja; hogy rendszerint többre viszik, mint a bennszülöttek, akik befogadták őket országukba; hogy a hidrogén­bombától a szépművészetekig min­den buliban benne vannak, a sportról nem is beszélve; egyszó­val, hogy a magyarok a világ vala­mennyi nemzetét fölülmúlják. Ez olyan tény, amelyet elsőkézből tudok: a magyarok maguk állít­ják. Szapora fajta Egy német és egy magyar utazik a vonaton. Azt kérdi a német: „Meg tudná nekem mondani uram, hány kínai él a világon?” A ma­gyar megmondja. „És mennyi magyar?” A magyar az összehasonlíthatat­lanul kisebb számot is közli. „Akkor hogyan lehetséges az, „csodálkozik a német”, hogy utai­­mon még egyetlen kínaival sem találkoztam, ellenben kivétel nél­kül minden alkalommal magya­rokra akadok?” Kétség nem fér hozzá, hogy ez az anekdota való­ságon alapszik. A hazájában élő 11 millió ma­gyar, meg a világ minden táján ide-oda cikázó honfitárs (bizony, minden harmadik magyar az or­szág határain kívül él!) érti a csí­ziót, mintha kétszer vagy három­szor annyian lennének. De ha nem figyelnek oda, egy helyett egykettőre négyen vannak. Vegyünk például egy színészt. Idegen országba szerződtetik. Ha sikert arat, másnap kihozatja a feleségét, legjobb barátját, meg az öltöztetőnőjét. A következő lépés: az újonnan jöttek kihívják a csa­ládjukat. Nemsokára 16 főnyi kis csoport. Négyzetesen szaporodunk. Jellemük ambivalens A magyar ember legelső rangú szívügye a szerelem. Szívesen és gyakran, ha ugyan nem szüntele­nül szerelmes. Egy magyar szerel­mespár — nevezzük stílusosan Ár­pádnak és — Évának — az embe­ri játékok legnagyszerűbbjét még élvezetesebbé alakítja, mint a ha­sonszőrűek más országokban. Ár­pád hűséges a szerelemben. Olykor több fehéméphez egyszerre. A romantika magyarok számára realitás. A szentimentalizmus in­kább erény, mint szégyen. Ha egy szerelmes férfi szíve hölgye miatt sírva fakad, ez a világ legtermé­szetesebb dolga. Eszébe sem jut, hogy gyöngeségnek fogja föl könnyeit, vagy hogy nyilvánosan kimutatott érzelmei miatt pszicho­­analitikust keressen föl. Ezzel a foglalkozási ággal egyébként Ma­gyarországon aligha lehet meggaz­dagodni. Ferenczi professzor, Freud tanítványa, ennek okát a következőképpen fogalmazta meg: „Egyedül egy díványon feküd­ni nem magyar férfi dolga.” ... Mindjárt a szerelem után a ba­rátság az az érzelem, amely ros­­kadásig tölti a magyar szíveket. A magyarnak annyi barátja van, ahány embert ismer. Az egész nemzet jó barátságban él egymás­sal. 15 millió bennszülött közül becslésem szerint legalább 14,5 millió pertu egymással. A kinn­­szülöttek között már nem áll fent ez az arány. A tegezés olyan kulcs, amely szí­veket nyit. Ha nem kell formasá­gokra ügyelni, sokkal több együtt­érzéssel és jóindulattal közeled­hetünk felebarátunkhoz, sokkal tárgyilagosadban tarthatjuk sze­me elé hibáit. Persze ha túl érzé­keny, jobban tesszük, ha hibáit mások szeme elé tárjuk tárgyila­gosan, a szóban forgó háta mögött. Barátság és ellenségeskedés olyasmik a magyarnak, mint ten­gernek az árapály. Nincsen kifogása nyílt ellensé­geskedés ellen sem. Példákért nem kell a szomszédba menni. Hadd vegyük a leghajmereszfőbbet: Molnár Ferenc egy éjszaka rette­neteset álmodott — saját kivégzé­sét élte át. A tömegben, az akasz­tófa alatt ott ácsorgott barátja, Heltai Jenő is, méghozzá vigyorog­va. Eddig tartott az álom. Ami a valóságot illeti, Molnár ezután az éjszaka után öt esztendeig nem állt szóba Heltaival. ... A kétfelé húzó jellem utol­só példája gyanánt hadd tegyek rö­viden említést a keletről magunk­kal hozott tunyaságról és a nyu­gattól ellesett szorgalomról. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a ze­nélő tücsökről és a jövőt építő hangyáról szóló állatmesében a magyarnak inkább a tücsök sze­repe fekszik. De nem ilyen egysze­rű a dolog. Akár elhiszik nekünk az idegenek, akár nem — a han­gya is magyar származású! Ha te­szem azt, Magyar úr külhonban él, bizony leveti tücsök jellegét, és ha kell, öreg napjaiig a hangya jelmezét ölti magára. Azt az igye­kezetét, hogy fejére nőjön az új haza őslakosságának, csakis em­berfölötti szorgalommal valósít­hatja meg. Az emigráns indítékai olykor tréfának tetszenék. Egyikük pél­dául azt mondta nekem külföldre szakadás közben: „Alkalmazott számára túl kevé6 a nyelvtudásom — nékem főnök­nek kell lennem!” Az is lett. 62

Next

/
Thumbnails
Contents