Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
-L ről egyébként előadást tartok a Magyar Építőművészek Szövetségében. — Miben látja a Tisztelet a szülőföldnek című kiállítás értelmét, hasznát? — Az építészet szempontjából nem sok hasznát látom. Az architektúra túlságosan gyakorlati dolog. Könnyű a festőnek, szobrásznak, aki -intuícióit közvetlenül is ki tudja fejezni. Az építésznek hihetetlenül sok realitáson keresztül kell végigverekednie elképzeléseit, művészi formanyelvét, sokszor éveken át. Végső soron tehát, csakis a mű beszél és nem az arról készült fénykép. Felfogásom szerint persze, az építészet gyűjtőfogalma, alkalmazója minden más művészetnek. Igyekszem ezért minél több művészt, szobrászt, festőt is bevonni a munkámba. GYÖRGY GABOR „Az alkotáshoz magányra van szükségem " Azonnal feltűnő, figyelmet vonzó fémplasztikák a Műcsarnok kiállítótermében — ki várná, hogy feltűnést kerülő, csendes szavú aszszony az alkotója: Pán Márta, aki csaknem 40 esztendeje él Párizsban. Természetesen arról beszélgetünk, jelent-e valamit a képzőművészet nemzetköziségében, hogy valaki magyar. — Nagyon sokan vagyunk a világban — veszem észre minduntalan. S ennek jelentősége kell hogy legyen — mondja. — Üjra egy magyar szobrász, zeneszerző, fényképész vagy bármilyen más művész! — ezt oly sokszor hallani szerte a világban, hogy szinte százmillióknak tűnik a magyarok száma, s úgy látszik, mindenki tudja is róluk, hogy magyarok. — Amikor alkot, gondol-e a magyar gyökerekre. Van-e valami magyar jellegzetesség munkáiban? — Megmondom őszintén, nem keresek ilyesmit a munkámban, de más munkájában sem. Amikor nézek egy képet, hallgatok egy zeneművet, akkor nem azt keresem benne, Szobor hogy magyar vagy sem. Nagyon sokakkal érzek közösséget alkotásban és ízlésben, de ez a közös szellemiség nem feltétlenül a magyarság. De örülök neki, amikor fölfedezem, hogy valaki magyar. — A Tisztelet a Szülőföldnek kiállításra három rozsdamentes acélszobrát hozta el. Ezek egészen egyszerű, letisztult formák, szinte kiáltanak a nagyobb tér után. — Valóban, elsősorban a kisebb, amely két darabból áll, elképzelhető egy köztéren, vagy mondjuk egy sétáló utcában. Az utóbbi években magam is nagyobb térben képzelem el a munkáimat, s alig van olyan művem, amely csak abban a méretben él, amelyben elkészítettem. — Hol dolgozik, hogyan alkot? — Férjem építész, s Párizstól harminc kilométerre építette fel házunkat, s benne az én műtermemet. Harminc éve lakunk ott. Ezek a szobrok ennek ellenére nem a műteremben készülnek, hanem gyárakban. Én csak a rajzokat, terveket, a modelleket csinálom meg. Így van csak módom egészen nagyméretű formákat létrehozni. Megmondom őszintén: nagyon egyedül dolgozom, az alkotáshoz magányra van szükségem. Viszont szobraimra annyi minden van hatással, hogy bár egyedül dolgozom, mégis azt kell mondanom, hogy egy szellemi áramkör összekapcsol az egész világgal. Nagyon befolyásolnak utazásaim, a megismert vidékek, fényképek .. . — Talán ön is tud róla, hogy a Tisztelet a szülőföldnek előtt nem sokkal Nicolas Schöffer kiállítása volt a Műcsarnokban. Erez-e rokonságot az ő műveivel? — A műveivel nincs rokonság, de őt magát jól ismerem és becsülöm már sok-sok éve. Ami bennünket művészileg összeköt — ennek is már jó ideje —, hogy mindketten egy időben balettet készítettünk Maurice Béjart-ral. Egy napon adták elő balettjeinket. — Erre a kiállításra az Egyesült Államok után Franciaországból jött a legtöbb magyar művész. Van-e Önök között valamiféle szolidaritás, összetartozás? Találkoznak-e egymással? — Természetesen találkoznak, csak én nem tartozom azok közé, akik eljárnak az ilyen összejövetelekre. Persze, örülök, hogyha találkozunk, de ez inkább csak a véletlen műve. Amikor 1947-ben elhatároztam, hogy Párizsba megyek, vittem magammal egy „darab” Magyarországot, és nem azért mentem, hogy ott olyanokkal találkozzam, akik szintén ebből az országból mentek el. Nem keresem és nem kerülöm őket. Az én életem és az egyéniségem úgy alakult, hogy teljesen egyedül dolgozom. — Es a magyarországi művészek? Ha itthon jár, keresi-e az önével rokon gondolkodásúak ismeretségét? — Tudom, hogy vannak itt hozzám közelálló gondolkodású művészek, akiket — ez a sors iróniája —, főleg Párizsból ismerek. A legutóbb néhány hónapra jött Párizsba egy fiatal szobrász, aki ez alatt nálam dolgozott. Ez nagyon hasznos kapcsolat, mert így marad belőlem is valami itt, Budapesten. Most, a kiállítás alkalmával is kerestem az alkalmat a találkozásra Segesdivel, Farkas Adámmal s a többiekkel. Ettől gazdagodik talán a művészetem is. GY. G. A béke -több nyelven — Én azt sem bánom, ha Péternek nevez, bár a Pierre megillet, hiszen 1946 óta élek Párizsban. Közvetlenül a háborút megelőző évekSerdülö lány ben kezdtem faragni. Az érettségi előtt már az Atelier-iskolába jártam. Később Dallos Hanna volt a mesterem. Első kőszobromat a háború idején munkatáborban készítettem. — Három világrész országaiban 170 köztéri szobor őrzi Székely Péter keze nyomát. Alhotóterülete azonban kiterjed a grafikára, a festészetre, az építészetre is. — Valójában szobrász vagyok. Építészetemet lakható szobroknak nevezném inkább. S hogy költői hasonlattal éljek: fekete-fehér grafikáimat szobraim árnyékának, színes viaszfestményeimet pedig szobraim álmainak nevezném. — Az ön sajátos lángtechnológiával készített művei nem ismeretlenek a magyar közönség előtt. 1972-ben Sigismund Kolos-Varyval volt már közös tárlata itt a Műcsarnokban, 1977-ben pedig önálló gyűjteménnyel mutatkozott be Esztergomban. A Szépművészeti Múzeum néhány szobrát is őrzi. — Mégis örülök a „Tisztelet a szülőföldnek” kiállítás adta lehetőségnek. Valahogy úgy érzem, hogy a részt vevő művészek nagy száma és az alkotások színvonala azt igazolja, hogy Budapest egyre inkább képzőművészeti központtá érik. Három szoborral szerepelek most, s közülük az egyik — a siklósi zöld márványból faragott „Természet erői” a kiállítás után végleg Magyarországon marad a Szépművészeti Múzeum tulajdonaként. — Az utóbbi időben egyre szorosabb a kapcsolata Magyarországgal. Vajon hogy alakult ez ki? — Pontosan úgy, ahogy egy barátság kialakul, melynek révén az ismerősök egyre inkább azon veszik észre magukat, hogy mind gyakrabban találkoznak egymással. Ma már nemcsak az édesanyámat jövök meglátogatni Budapestre. Itt készülő szobraim is hazahívnak. Megbeszéléseim vannak az itt élő munkatársaimmal, akik egyúttal barátaimmá is váltak. Egyre több baráti, szakmai okom van arra, hogy itt töltsék néhány napot, néhány hetet, sőt 1983-ban talán néhány hónapot is. Nemcsak azért örülök ennek, mert ez az a bizonyos „szülőhaza” — amelynek most tiszteletet adtunk —, hanem azért is, mert ez a szü-£0 51
