Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
mögöttük és előttük el-elbődült az automobil, arcuk az út jobb és bal oldaláról a közép felé fordult, mintegy tisztelgőn. Egy asszony, aki már nagyon elfáradt, mert az állatkertből jött lompos férjével s a gyerekeivel, meg is állt egy percre, megbámulta az automobilt, azután hátbaütötte az egyik fiát. Kocsik gördültek, az autó elsiklott a kocsik mellett, más autókat is elért és elhagyott, itt-ott ákombákomok zavart ijedtséggel futottak meg előle. Mozgás és nevetés. Házak, fák, emberraj szaladtak a merev ég alatt, az autók mögé mind, az autó repült, talán még el is késnek! — az Oktogon téren már sárga fény ömlött a nagy kávéházablakokból; emberek az ablakokban, lengtek a fejek, kinéztek az utcára, fekete-tarka nyüzsgés a járdán, a falak mentén mint jelzőoszlopok álltak az éhesszeműek. Az úttesten villamosok csúsztak zúgva, a kocsik roskadoztak, bennük iszonyodtak egymás érintésétől az utasok; a vezetők verték a csengőt, izzó villanásokkal a homlokuk mögött, hogy történjék már valami. akármi! A tér közepén lovas rendőr ficánkoltatta a paripáját és figyelt. Várt. lesett tétlenül, rejtőző elégedetlenséggel a szívében, kardja vesztegelt az oldalán. Kövérember könnyű cigarettát szívott. Felesége kicsit nyugtalan volt, talán a tömeg bántotta a szemét. A kisasszony büszkén tartotta a fejét, tudta, hogy sok tekintetnek kell rajta megakadnia; a színházra is gondolt, talán már játszik a zenekar, épp most csengnek a hegedűk üvegharangjai, szörnyűség, talán már el is késtek, ostoba ez a sofőr, buta, buta! Az autó közben repült, ingó-lengő kocsik forgatagában, tovaugrott a közökben s folyt kétoldalt untalan az emberár, mellékutcák öntötték tartalmukat a nagy útra. férfiak, nők, gyermekek jöttek, frissek és aggok, sóhajtva bámulok és megbámultak, ki haraggal, ki reménnyel, apró örömökkel: ez az út az élet folyama, meg kell itt keringeni néhányszor, vidáman vagy búsan, selyemben vagy rongyban. Gyámoltalan öreg is ide vonszolta magát, mint valami sürgős és fontos dologra, amit még aznap okvetlenül el kell intéznie. Messziről jött, a Kültelki utcából, ahol krumplit ebédelt és most gyönyörű henteskirakatok ragyogtak az utcában. A kültelken kis gyermekek játszottak, nemzetet játszottak, volt köztük japán és angol, indián és tatár, az indián úgy sózta képen kemény labdájával a japánt, hogy eleredt az orravére. Nem baj, csak játék, de Gyámoltalan öreg elhaladt mellettük, abbahagyták a játékot, figyeltek s szavaik köveivel meghajigálták a bandukolót. Mulattak rajta, a japán is mulatott. Két rút asszony is mulatott akik álltak a kapujukban rongyos cipőkben, megnyomogatták bütykös kezükkel a fejüket, a fejükben a gondokat: — Hohó, odahaza minálunk az ilyen vénembert kitűznék egy karóra varjúijesztőnek! Az autó repült. Az utca zúgott. Csillogtak a boltok, hentes és más kirakatok, előttük bolyongtak a fejek. Vidám fütty hangzott fel. Szegény Asszony igyekezett át az úton. Ö volt azon a napon a legszegényebb. Horpadt a képe, néhány hatos mindössze a tépettszájú zsebében, otthon a két gyermek, az ura a korcsmában; kopott és félénk, lám, ennyire verték a rettentő cséplőfák gondhadarói. Át akart menni az úton. Óvatosan, sunyin és ostobán, mert jobbra-balra pislogott, szaladt, megállt, öt-hat lépést megint szaladt, megint megállta s ott állt, mintha megcsökönyösödött volna, se előre, se hátra. Elállt hirtelen a szívverése, mert megérezte, hogy ott kell, menthetetlenül ott kell vergődnie, tehetetlenül a drótszálak közt, átkozott hálóban, már benne a rárohanó automobil lámpáinak vakító fényében. A sofőr már látta őt, vigyázni akart, hisz eddig csak mosolygott, most éppen a feleségére gondolt, a szobalányra, Kövéremberre, arra. hogy ő egészen mást akart, mint ami van, most már mindenre gondolt és semmire, arra gondolt, hogy kétszer kettő az hét. Hirtelen berúgta lábával a fék pedálját, jobbra csavarta a kormánykereket, még ha fel is borulnak! — de már elsápadt. Az a szörnyűséges asszony, a buta, az az Isten átka, e pillanatban ugrott egyet s mintha csak a gép elé vetette volna magát. Tompa ütés zaja, belezörgött valami nyers recsegés, az aszszony elvágódott, az autó pedig állt és jóllakottan, kegyetlenül lihegett, előtte pihenő ócska rongy és a fejér fej, kusza hajzat és nyitott száj, a szájból pirosán szivárog a piros vér. Két apró szem pislog és eszmél, ijedt kíváncsisággal, hogy mi is történt és mi lesz most. Az autóban ülő hölgyek a tragikus pillanatban felsikoltottak. Sikoltott egy szaladó nő is és férfikiáltások hangzottak: Vigyázzon! Szent Isten! A sofőr káromkodott egyet, de már ugrott is le, letérdelt az asszony mellé, reszketett a keze, az egész' teste, mintha lerogyott volna. Kövérember előkelőén viselte kínzó érzéseit. Csak ennyit mondott, magának, a sofőrre értve: — Ostoba fráter! Azután leszállt ő is az autóról s ekkor érezte, hogy szívdobogása van, megállt egyenesen, nem mozdult, a kisasszony átölelte az anyját és aggódva leste az arcát: — Anya, nincs semmi bajod? — Borzasztó! — Istenem, csak élne! — Jaj, nem tudnám megnézni. Milyen szerencsétlenség ért bennünket! Emberek rohantak oda, férfiak és nők, hirtelen sűrűn körülállták az autót, lesték az elgázoltat, megnézték. A tömeg nőtt, az első rémületük elszállt s már zöld láng gyűlt ki a szemekben. A sofőrre tekintettek, aki ott állt felegyenesedve, tehetetlenül, majd az autó utasaira és jobbra, balra mindegyikre, hogy mit szól ehhez, jöjjenek mások is és nézzék ezt meg, hol a rendőr! — Telefonáljon valaki a mentőkért! — De hol van egy rendőr? — Szegény asszony. — Fel kell íratni a sofőrt! — Nem tudott vigyázni, mi? — Mi az automobil száma? — Persze, mert rohannak, mint a vadállatok. •— Sürgős dolguk van, mi? — De miért sincs sehol rendőr? — Valahol kávéztatják! Üjabb friss energiák: — Agyon kellene ütni az ilyen gazembert! — Gyalázat, amit ezek csinálnak. A múltkor is... — Különösen a biciklik! — Ugyan kérem. — De a teremtésit nekik! Zúgás. A rémület új hangja: — Mi az? — Mi történt? — Még él? — Borzasztó. — Szegény asszony. — Hogy ezek nem vigyáznak. — A gazemberek! — De talán a sofőr nem is tehet róla. — Ne vegyék hát el tőle a levegőt! — Hívták már a mentőket? — No mi az? Hányas a száma annak a gépnek? — Barátom, azért nem szeretnék ennek a sofőrnek a bőrében lenni! — Nézd csak, hogy reszket a keze! — Hát ülni fog, az bizonyos. De meg is érdemli. — Ülni fog. Megjelenik az első mosoly egy ajkon. — Szegény nők, hogy meg lehetnek ijedve. — Nézd, milyen csinos az a leány! — Szegény. Csoda, hogy idegsokkot nem kapott. Morgás. Harag. Valahol egy hangos káromkodás, vita, hogy ne tolakodjék és hogy maga tolakszik, ne járjon a szája, az Istenért, hagyjanak neki egy kis levegőt, ne legyenek olyanok, mint a barmok; Sándor, gyere, nem bírom nézni, megyek szívem megyek. Fejbe kell verni a sofőrt! Igen, a disznót! Ne tolakodjék, mert kivágom innen. Adj neki egy pofont!... Hátulról nyomják a tömeget. Mintha néhány pillanatra csönd lenne, gyenge, részvétteljes sóhaj hangzik el, majd újabb gonosz villanások a szemekben, mintha a sóhaj lobbanhatta volna fel őket, most már vadabbak, követelőbbek, elszántak; valahol durva röhögés, valaki utat tör előre, megemeli a botját és fejbevágja a sofőrt; mások föllélegeznek, csikordulnak a fogak, sok-sok ordítás, vastag hangok, mint fekete madarak röppennek fel, kegyetlenek, zúgnak és csattognak, követelők, emelkednek már a kezek, bűzös lehelletek ömlenek a tátogó szájakból, új ütés a sofőr fejére, szitkok, biztatás, a sofőr egy kissé fordul, erre megint ütés, még néhány ütés kézzel, bottal a fejére és a hátára; valaki egy hirtelen támadt űrbe beugrik és a sofőrt teljes erővel pofonvágja, mivel már rémülten pislogott a szeme és kis kígyócskák reszkettek az ajka végében. Mások is tülekszenek feléje, de hiába, hátul maradnak fullasztó dühükkel; az egyik segít magán, messziről előrenyúlva bottal fejbeüti azt, aki a sofőrt pofonvágta. Hátul üvöltenek. Lihegő, rekedt, biztató, ijesztő, fenyegető és könyörgő hangok, szavak; engedjék őket is, engedjék már őket is, ők is akarnak, szeretnének, muszáj nekik, jajjaj de jó lesz, boldogság lesz! De tehetetlenül taszítják, tépik, bontják az előttük sűrűsödő emberárt. Zöldben égő szemek szétkutatnak, keresik a közelben, hogy kit lehetne megütni. Bőg a vágy, hörög a kielégülés és a bántalmazott felsikolt. Forr, hullámzik és tajtékzik és őrjöng a fekete ár fel és lé, beláthatatlanul messzire, itt-ott kettéhasítja egy hó-opp kiáltás, egy fogat lassan, méltóságteljesen vonul rajtuk keresztül, lépésben mennek a lovak, a fogat utasa végtelen gőggel néz el a fejük fölött. Az álló autó felől jajongva menekül egy rongyos ember, a nyaka bekötve, vézna és ferde, horpadt, búvik kifelé s y y lesújtanak rá az öklök mind, mintegy vessző- i-—f~v 43
