Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Utcai baleset futásban menekül, rekedt, sánta is, meg kell ütni! Jön a rendőr. Haragosan villan a szeme. A képe pirosán izzik, utat tör az öklével, tágulnak az oreikai. Kit lehet itt, Üristen, összeaprítani! Parányi vágyó, reszkető vonaglás a szájaszélén. Lecsap öklének vaskalapácsával egy ténfergő rossz kalapra úgy, hogy kong és zúg alatta a koponya. — Rendőr! — Itt a rendőr! — Utat! Utat! A rendőr az autóhoz ér, a sofőr pislog, .daganat és vörös folt az arcán, a képe fel is hasadt, szivárog a könnye; lenn a földön még él és hangtalanul liheg a sápadt rongydarab. A rendőr tiszteleg Kövérembernek, aki az autó mellett áll. Halkan néhány szót váltanak, szabad kérnem a becses nevét; azután a sofőr neve, gép száma, lakás. Kövérember kéri a rendőrt, hogy vezesse ki őt és családját a tömegből. — Félre! Kiált és int a kezével a rendőr. Kövérék indulnak kifelé, utálattal és kicsit szepegve. A rendőr most a sofőr elé áll, kifeszíti a mellét, néz rá, az arcára, a szemébe s egy percig nem szól. Azután notesszel és ceruzával a kezében: — Hogy hívják? És már benne van a hangjában: — Na megállj! Körülöttük csönd figyelem. A tömeg forr, remeg, szomjazik, öreg Gyámoltalan a tömegben áll. Ebben a percben érkezett. Lihegve fúrta be magát a népbe, előre, egészen a rendőr mögé, itt megállt és görcsösen szorongatta az öklét, körmei belevágtak a tenyerébe, a szája megnyílt és úgy maradt, széléről lecsordult a nyál; a szeme kidülledt, a jobb karja meg-megrándult — hiába, már későn érkezett, ott áll a rendőr. Néz körös-körül, még remél — de a vihar talán már elzúgott. Csenget a mentőkocsi, forognak hátrafelé a fejek, út nyílik, két siralmasan komoly, formasapkás fiatalember lép ki a kocsiból, borzalom, hogy mi lesz itt! Talán tüzes vasak és hüvelykszorító is! Odamennek a fekvő asszonyhoz, az egyik melléje térdel, talán majd tőrt döf beléje! Talán kinyomja a szemét, leszakítja a fülét, a fejét betöri, a haját kitépi!... De megfogja a kezét és halkan kérdezi: — Fáj valahol? Kínos, idegen kérdés, szinte megszégyenítő, összehúzódnak a szemöldökök, tátva maradnak a szájak és valaki fel is sóhajt: — Szegény asszony. Az Opera ragyogó öblében már rég felzendültek' a hangszerek. Elza már térden állva elrebegte imáját, hogy jöjjön el az álombéli lovag és mentse meg őt; már megérkezett a hattyú és csónakjából kilépve, az ezüstpáncélos Lohengrin elsóhajtotta búcsúját a hattyúhoz — kitűnően volt diszponálva. A pátosz megható pózait művelte s egy szeplős kisleány a harmadik emeleten maga elé suttogott: — Milyen szép, hosszú, szőke haja van! Kövérember még ezt mondta a feleségének a folyosón: — Elcsapom. Kérlek, nem tarthatok egy percig sem olyan sofőrt, aki embert gázol! És a felesége s leánya után belépett a páholyba ... Éppen megvillant Telramund feje fölött a Lohengrin kardja s a gonosz e kard bűvös erejétől sújtva földre hullott. Ott vergődött kínban, vértespikkelyes teste kígyószerűen vonaglott, csavarodott, a fejét megemelte s leejtette, arccal a földre borult, jobb keze a szívén jelezte irtózatos kínját. Lohengrin diadalmasan harsogott, rálépett a gonosz Telramund mellére, a lovagok és hölgyek üvöltöttek, fortisszimó, dicsőség, kürtök harsogása, a hangok az eget verik, a függöny legördült, a nézők összecsapták tenyereiket, szemükben és arcukon ragyogott a boldogság. 1928 CSORTOS GYULA Kevés népszerűbb színész volt nála a magyar színpadokon. Mégis a tűnő idő távolából, egyre nehezebb felidézni a legendák ködébe vesző alakját. Túl sok „sztori” lengte őt körül már életében is, s ezek az évek során tovább finomodtak, sok-sok adalékkal (hordalékkal!) bővültek. Félő, hogy nem sok közük van már az eredeti modellhez, Csortos Gyulához. Ezért a hamisításért voltaképpen ő is felelős, hiszen sokáig hagyta — mi mást is tehetett volna?! — hogy mindenféle híresztelések keljenek szárnyra vele kapcsolatban. Egyszer, egy haragos-őszinte pillanatában így fakadt ki: „Általában az újságokból szoktam értesülni színpadi terveimről, sőt még magánéletem legbelsőbb mozzanatairól is, holott soha senkinek nem nyilatkozom. Nem furcsa ez?! Miképp közelíthetjük meg reálisan a száz esztendeje 1883. március 3-án született művészt, akinél kevés eredetibb tehetség játszott a magyar színpadokon. Egy óvatlan pillanatában, amikor éppen nem volt résen, drámai vallomásban adta elő színészi előéletét. Nyersen és keményen, ahogy volt. Ezt a monológját érdemes feleleveníteni, hiszen sok mindenre magyarázatot kaphatunk belőle: „Munkácson születtem, de sohasem láttam a várost — mondta. — Rögtön elkerültem onnan, kétéves koromban már Budapesten voltam. Apám a honvédelmi minisztériumban dolgozott. A Logody utcában vettünk lakást, Budán. Tizenöt éves koromban megszöktem hazulról. Színész akartam lenni és jelentkeztem a Vígszínház iskolájába. Nem vettek fel. Bánatomban elmentem Soltvadkertre, segédjegyzőnek. A Krisztina téren, a templom előtt ácsorogtam, mint szökött gyerek. Valaki, egy ismerős megfogott, ki voltam éhezve, hát elfogadtam a segítségét és mentem Soltvadkertre. Akkor elmentem volna a pokolba is! Egyévi jegyzősködés után megesett rajtam anyám szíve, becsapta aranyóráját, láncát a zálogházba és pénzt adott, hogy beiratkozhassam a színiakadémiára. Haza nem mehettem, ha itt is voltam Pesten, apám nem engedett be. Ügy éltem, mint egy koldus. A Dísz téren lakott egy barátom, titokban szöktem be a szobájába és szülei nem is tudták, hogy nála aludtam. Reggel ötkor keltem fel, a sötétben lopóztam ki, mint egy betörő .. . Nappal a Budapesti Hírlap apróhirdetési irodájában melegedtem. Címeket írtam. 1901- ben iratkoztam be a Színművészeti Akadémiára, bizony rosszul ment a sorom. Gyakran kaptam ingyenebédet a Pannóniában, néha meg, ha másként nem ment, a régi házba, apámékhoz mentem. De a lakásba nem mehettem be. Édesanyám az ebédet kitette az ablakba, onnan ehettem hidegen, kocsonya formájában ... 1904-ben vizsgáztam a „Három testőr”-ben, egy évfolyamtársamtól kölcsönkapott ruhában. Tanáraim, Csillag Teréz és Gál Gyula nagyon szerettek. Az akadémiai vizsga után kétéves szerződést kaptam. Kolozsvárra és Debrecenbe. Az első állomásom Debrecen volt, hetvenöt korona havi gázsival. Debrecen után jött Temesvár, Krecsányi társulata, aztán a Népszínház-Vígopera...” 1907. október 1-én a Népszínház-Vígopera első előadásában, Szemere György humoros színjátékának, a „Bolond Istók”-nak címszerepét játszotta. Huszonnégy éves volt. Nem egészen nyolc hét múlva elkezdődött vándordíja, amely egyik színháztól a másikig vezette: a műfajokat pedig úgy válogatta, mint egy szemfényvesztő bűvész a maga eszközeit. Fiatal éveiben jó kiállású, csinos fiatalember volt, aki a kibontakozó új magyar drámairodalmat teljes szívvel szolgálta. Bródy Sándor, Földes Imre, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Szomory Dezső és Zilahy Lajos darabjait vitte sikerre. Valamennyi közül leghíresebb A testőr Színésze és a Liliom címszerepe volt; ez utóbbit pedig Hegedűs Gyula után kellett eljátszania, 44
