Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-02 / 6-7. szám

Kövérember a paradicsomutcai palotájá­ban, a dolgozószobában ült. Pompás íróasztal mellett ült, amelyen bronz tintatartó, tollak, ceruzák hevertek. A - iáihoz hosszú könyvszekrény simult, benne színes kötésű könyvek: ,,Jász vármegye nemesi családjainak története”: „A hód és vadá­szata”; „Versenynaptár”. Nyilván mindezek miatt a holmik miatt neveztetett e szoba dolgozószo­bának. Finom szivart szívott Kövérember s néha egy­­egy pohár konyakot hajtott fel; mert kemény munkával viaskodott, többsoros levelet írt Kö­vérföldre, a fiának: „... Az intézőnek pedig mondd meg, hogy a göbölyöket oltson ne agya, inkább várjonn.” Kisasszony az emeleti szobájában zongorázott: a Lohengrint játszotta — ó, a nászinduló és a Grál-monda! — estére operába mennek, a Lo­hengrin előadására. Milyen kár, hogy Szépem­ber nem lesz velük, mert dolga van. Utálatosak a férfiak, mindig dolguk van. Nemhogy mások­kal végeztetnék a dolgaikat. Kövéremberné három-négy ajtón túl öltözkö­dik. Fejfájós, a komorna fojtott idegességgel küzd blúzának kapcsaival, mert kissé kövér az úrnő s durva mozdulatra könnyen szakad a se­lyem. — Még nincs készen? — kérdezi az úrnő sze­líden. De amint látja a nagy állótükörben, hogy mögötte még továbbb is kígyóznak a vékony uj­jak s a komorna ajka csúcsorodik s homlokának bőre ráncba fut a szörnyű buzgalomban, jóságo­sán mosolyog. Kitűnő volt délben a tejszínhabos torta. Kövérembernére szabályos, nyugodt arc mosolyog a tükörből, egy kegyes emberi lényé ez a mosoly s ez az arc, aki vasárnaponként bel­városi templomokba jár a kedves leányával, ott buzgón imádkoznak; hálát adnak és könyörög­nek, de mintha csak csupa szokásból, mintegy a jóisten iránt való udvariasságból mormolnák el a szent imának azt a részét is: ,.És bocsásd meg a mi vétkeinket.” A „tiltó motívum” hangjait zúgja a zongora, a kisasszony szinte haragos arccal veri a billen­tyűket; édesanyja benyit hozzá: — Hagyd már abba, leányom és készülj! Ma félhétkor kezdődik az előadás. — Rögtön befejezem, mama. Oly gyönyörű! Kár, hogy Burian kicsiny és kövér. — De szépen énekel! Elkésünk, fiam! A kisasszony engedelmes és öltözködni indul. A komorna segít neki is; a mama gondos szem­lét tart néha. Azután kinéz az ablakon: mit kí­vánhatna még? Később rájuk kopogtat Kövér­ember, kívülről mondja, hogy jó lesz sietni. Az­tán — mivel már szabad — belép; ott áll előt­tük szmokingban, vasaltan, hófehér plasztron­­nal, csaknem fiatalon. — Már készen is vagyunk, apa. — Mit játszanak, fiaim? — A Lohengrint. — Á-á Ve-erdi! Rettentő unalmas. — Nem, apa, Wágner. — Á-á Wá-á-gner! Hisz’ ez az unalmas! Elal­szunk. — Nem, apa, a Lohengrin szép és érdekes. Amit maga gondol, az a Siegfried. — Wágner az Wágner! Mind egyforma: német! A mama — ennyit a leány előtt is lehet — enyhe szemrehányással illeti: — Persze, nincs benne balett! — Hát baj is, fiam! Opera balett nélkül olyan, mint a lakodalom bor nélkül. Szamárság, német találmány. De ti csak mindig elcipeltek engem valami kínszenvedésbe. A sofőr kis szobájában üldögélt, lenn a pin­cében. A pincét a háznál csak szuterénnek volt szabad mondani. A sofőr újságot olvasott, a magasból a félablakon át beömlő gyenge viliá­gosságnak tartva azt. Telt és vérbő arcú ember volt a sofőr, nem szuterénben született, nem is ott nőtt fel, szemei idegesen nyugtalanok, de a keze, amint az újságot maga előtt tartja, nem reszket. Napihír szól a lapban a suszterről. A suszter húsz fillérrel boltba küldte a fiát petró­leumért, a fiú üres üveggel és pénz nélkül, sír­va jött vissza, a húszfillérest elvesztette. A susz­ter haragra lobbant s a dikicse nyelével addig verte a fia fejét, mig az meghalt. — Vadállat! Így tört ki a fölháborodás a sofőrből. Azután elbeszélte a történetet a feleségének. Egy sujsz­­ter — így mondta, ahogyan tréfásan szokta el­ferdíteni a szavakat, különösen, ha az asszony­nyal évődött. Most nem évődött, de mintha na­gyon megszokta volna már; idehaza nem is le­het másképpen beszélni. Az asszony figyelt és Nagy Lajos (1883-1954) \ Száz esztendővel ezelőtt, 1883. február 5-én született Nagy Lajos, a modem magyar próza „fé­lelmetes - köz- és önveszélyes emberismerője”, ahogyan évtizedekkel később, művészetének el­ragadtatott hive, Illyés Gyula jellemezte az ő örökké „különvéleményen” levő írói természetét. Anyja cselédlány volt; apja, egy korán elhalt es­peres fia, feléje se nézett. Hatéves korától, nagy nélkülözések közepette, Pesten nevelte anyja: isko­láit is a fővárosban végezte, kiváló eredménnyel. A nagy testi erejű, s daliás termetű fiatalembert, aki egy időben birkózónak készült, kamaszkorától kí­nozta depresszióra hajló, neuraszténiás idegrend­szere, amely a polgári élet elkerülhetetlen meg­alkuvásainak az elviselésére is alkalmatlanná tet­te, noha sok mindennel megpróbálkozott; a jogi egyetem elvégzése után ügyvédi irodában dolgo­zott, majd rövid ideig közigazgatási tisztséget is betöltött (1906-ban Abaújszántón volt főszolga­bíró), később a dúsgazdag gróf: Jankovich-Bésán Endre nevelője a család szlavóniai birtokán. Az itt szerzett tapasztalatok alakították ki benne életre szólóan a gazdag és a szegény helyzetére, erköl­csére, viselkedésére és lelkűidére vonatkozó írói szemléletét, amelynek bátor kifejezésére Gorkij művészetével való megismerkedésének élménye gyakorolt rá felszabadító hatást. Első írásai 1907- től jelentek meg a Népszavában, majd a modern magyar irodalom nagy folyóiratában, a Nyugat­ban. „Nagy Lajos a művészet teljes fölényével és elfogulatlanságával nyúl a kényes tárgyhoz - ír­ta róla a Nyugatban Babits Mihály -, egyetlen­egy pillanatra sem veszíti el objektivitását: mi­liőrajza és figurái egyformán meggyőzőek, töké­letes mérséklettel, realitással és elevenséggel, gazdag megfigyelésekkel fölépítve." Az emberi öncsalást, a társadalmi hamistudatot nem kimélö valóságábrázolás, az életigazsághoz való ragasz­kodás volt haláláig az ars poeticája, s oly rög­­eszmésen igazmondó író volt, hogy nemcsak a hivatalos politika, a kiadók, az olvasók se tudták elviselni. A megalázkodó szegényeket ugyanis éppúgy megvetette, mint a kispolgárokat és a nagygazdagokat. Ez volt az oka mérhetetlen sze­génységének, annak a megalázó életformának, hogy napi két-három pengőket kellett kölcsönkér­nie kávéházi ismerőseitől. így élt a második vi­lágháború befejezéséig, mint napról napra ten­gődő, „kávéházi író", aki könyveit többnyire saját kiadásban jelentette meg, anyjánál, majd bará­­taiál lakott, s csak ötvenéves korában jutott először szerény főbérleti lakáshoz. 1934-ben irta meg egyik főművét, a szülőfaluja, Apostag éle­tének mindennapjait ábrázoló, Kiskunhalom cí­mű regényét, amely egy új műfaj: az írószociográ­fia úttörő mesterműve lett a magyar irodalomban. „Bennem szinte szorongást keltett a Kiskunhalom végzetszerűsége. - írta róla József Attila, aki fiúi szeretettel ragaszkodott Nagy Lajoshoz. - Mert nem az a végzetszerű, hogy ,a hős a végén el­bukik’, hanem, hogy ,a hős' egy pakli dohányt vesz a trafikban, hogy tehát soha senki nem lehet hős.” - Az ostrom után életkörülményei rende­ződtek; a későn jött elismerés azonban nem tud­ta már ellensúlyozni egyre súlyosbodó neuraszté­niáját, amelyhez más betegségek is járultak; élet- és munkakedvét elveszítette, de két kötetben megírta még önéletrajzát. A lázadó ember-t, és A menekülő ember-t, a kortársi memoárirodalom két remekét, amelyben híven egész életművéhez, „csúnyán" kimondta az igazságot Budapest és a szellemi élet egy korszakáról, amelyről talán ő tudott a legtöbbet a magyar irodalomban. D. M. átkozódott a gonoszság miatt, de a férfinak, ahogy nézett a cingár és sápadt feleségére, an­nak a rémült arcára, mintha már le is zajlott volna a fölháborodása a suszter ellen. Legyintve csak ennyit mondott: — Műveletlen bagázs. És mintha valami rezignált, mégis nyugtala­nító gondolat fogta volna át az eszét. Mire nem képes az ember! — mintha ezen töprengett volna és duzzadt kezével a homlokát simogatta. A szobaleány toppant be, mosolyogva beszélt, hogy az urak színházba mennek, a sofőr úr „fogjon be”. Még nevetett is. Nevetett a soffőr is, néztek az egymás szemébe, nevettek volna beszéd nélkül is. Már mentek is kifelé, elől a leány, utána a sofőr, aki leplezőn a földre né­zett, a vézna asszony haragos tekintete verte a sofőr széles hátát; e percben gonosz indulat mozdult meg benne e test ellen. Eltűntek, az asszony magára maradt indulatával a homályos börtönben. A sofőr köszönés nélkül ment el. A sofőr kivezette az autót a garázsból a kapu elé s az ott zakatolt már. Kövérember, a fele­sége és leánya, jöttek a palotából a kockaköves úton; a leány vidáman, tele várakozással; az anya még egy percre mögéje maradt s végső szemlét tartott. Minden rendben volt. Kövér­ember megnézte az óráját s szólt a sofőrhöz: — Az operához! A kisasszony megtoldotta. — Tamás, gyorsan menjünk! És barátsgos mosollyal buzdította a sofőrt. A sofőr arca alázatos volt, belül haragos indu­lat feszítette. Mosoly, Istenem! Az autó megindult. A három utas bőrén bor­­zongó kéjérzés futott át. A leány hangosan ne­vetett A paradicsomutcai rendőr az utca kö­zepén sétált, hirtelen megállt, két kezével rán­tott egyet a blúzán és tisztelgett. Az autó rohant, a sarkon befordult az Andrássy út felé, a sofőr mereven tűzte előre tekintetét, az ajkait össze­szorította. Idegei kissé megfeszültek, az arca pi­rult, jobbkezével gépiesen meg-megszorította a gumilabdát s a tülök el-elbődült. Az Andrássy úton repültek. Kétoldalt gyalogo­sok rótták útjukat; más kaszt, a haragosoké; amint egymásnak szembe jöttek, mentek, rossz­kedvűket az egymás arcába dobták, most, hogy Utcai baleset 42

Next

/
Thumbnails
Contents