Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-08 / 1. szám

A föld meghálálja a törődést

alapján oklevelet. Az egyik Balogh János volt.

— Természetesen nagyon örültem az eredménynek, bár nem szerénytelenség, ha azt mondom, számítottam erre, mert például a szereléssel én lettem leghamarabb készen.

— Mitől függ, hogy ki milyen gyors? Adottság kérdése lenne?

— Az is. De leginkább a rutin számít. Az ember 14 év alatt sok mindent megtanul. És kétségtelenül előnyöm volt a fiatalokkal szemben, akik még csak nemrég kerültek a szakmába.

— ön hol kezdte a szakmát?

— Tíz évig az AFIT IV-es üzemben dolgoztam. Volgákat, Zsigulikat szereltem. Utána a Klapka utcába kerültem, ahol a teljes Lada és Polski Fiat családot szervizeltük. Jelenlegi munkahelyemen egy éve dolgozom.

— Ez vándoréletnek tűnik.

— Sajnos, eddigi munkahelyeimen az volt a baj, hogy egy idő eltelte után megváltozott a légkör. Űj emberek jöttek, egyszóval más lett a társaság, a hangulat. Más értékrendek alakultak ki. Most végre úgy érzem, hogy ismét a nekem tetsző közösségbe kerültem.

Lassan körmünkre ég már a cigaretta parazsa. A beszélgetés végére járunk. Balogh Jánost várja a következő autó ...

BOROS ISTVÁN

rödni. Még egy-két év és jöhet a pihenés.

Szeretek pontosan dolgozni, a feleségem szid is néha, hogy minek piszmogok annyit, de hiába: amit csinálok, azt szeretem készre csinálni. A mostam cégemnél karbantartó, javító munkákat végzünk, nem szakadunk meg a tempótól, így aztán a fizetés is átlagos. No és a télen beteg voltam, megoperálták a gyomromat, kímélnem kell magam, azt mondta az orvos, hiába mehetnék hát máshova több pénzért, nem vállalhatok olyan munkát, ahol gyorsabb az iram. Itt rutinból meg tudok csinálni mindent, kifogás nem lehet a munkám ellen, de a maximumtól messze van, amit kiadok magamból.

Nyugodt embernek ismernek. Az is vagyok. Néha túlságosan is, legalábbis a feleségem szerint, mert hogy lehetnék ügyesebb, élelmesebb, kereshetnék a szakmámmal mellékesen szép pénzeket. De én nem vágyom többre. Nekem ez is nagy elégtétel, hogy én, a szegény csóró, idáig jutottam. A lakásunk szép helyen fekszik, szeretek itt lakni. A nyaraló is meglesz hamarosan. Van egy Trabantunk, azzal furikázunk le a Balatonhoz. Lehetne más is, szebb, jobb, de nekem így is jő. Amit szeretnék, az talán egy kert. Ahol ültetgethetnék, palántáznék, kapálgatnék. A balatoni víkendházunknál majd ezt is megtehetem. Flancos kocsiért, villáért nem tör a nyavalya. Nem töröm hát magam én se jobban.

JAVORNICZKY ISTVÁN

Miközben Varga Mihály elbeszélését hallgatom, akkor döbbenek rá, hogy talán egy fondorlatos mesélő se tudott volna fordulatokban és megélt élményekben gazdagabb életutat kimódolni meséje főhősének. Tudom jól, Varga gazda szavakból formált arcképéről korántsem olvashatjuk le a mai magyar parasztemberre jellemző vonásokat, mégis szerencsésnek tartom magam, amiért őt választottam beszélgetőpartneremnek. Mert az egykori — ma már nyugdíjas — gazda részese annak a munkának, amellyel a honi parasztság — a nehéz kö ülményék ellenére — határainkon túl is nevet és rangot szerzett osztályának. E nemzedék tagjainak ugyanis a história bőven osztotta a történelminek mondott változásokat.

Varga Mihály azon a tájon — a Pesti-síkságon és a Gödöllői-dombvidéken — ismerkedett meg a harmincas években a paraszti munkával, amelyen a gyönge termőképességű talaj már önmagában is nehézzé tette az eredményes talajművelést. Nem meglepő hát, ha ekképp emlékezik:

— Nem közhely az, hogy a szegénység volt a legnagyobb úr ezen a tájon. Apám négy kataszteri holdon gazdálkodott, igaz, ehhez később még kapott három holdat, de ez nem sokat változtatott életünk sanyarúságán. Tanúsítja ezt az is, hogy a mostohább esztendőkben a gyenge minőségű föld termését majdhogynem teljes egészében elvitte az adó. Hiába segítettem a föld megművelésében, mégis Pestre kellett járni dolgozni, mégpedig kerékpárral, nyolc éven át egy építkezésen segédkeztem. Ősszel már jártuk az erdőt, hogy összegyűjtsük a télire való rozsét, tűzifát. Olyan időszak volt ez, amikor búzából nyolc, rozsból hat, kukoricából pedig tizenöt mázsát termett egy hold.

Ilyen szegénység' közben talált rá Varga Mihályra a magyar parasztság sorsfordító eseménye, a földosztás.

— Óriási változás volt ez — emlékezik —, hiszen lehetőséget adott az embereknek a boldogulásra. Dolgoztunk látástól vakulásig, mert tudtuk jól, a föld meghálálja a törődést. És itt senki nem riadt vissza a munkától, hiszen mi, akik szegénysorsban nőttünk fel, megtanultunk becsülni minden talpalatnyi földet. Jelentősen emelkedtek akkoriban a termésátlagok.

A nagy fellélegzés után azonban újabb nehéz időszak következett:

— Igen, hiszen az ötvenes évek elején édesapámmal tizenegy holdon gazdálkodtunk, de a termés háromnegyedét elvitte a beszolgáltatás. Néha még többet is. Volt olyan esztendő, amikor a köteleFOTOK: NOVOTTA FERENC

ző beadás után mindössze három zsák gabonánk maradt. Akadtak olyanok, akik visszaadták a földet, önként lemondtak arról, amiről ükapjuk még csak álmodozni se nagyon merészelt.

Időközben közös gazdaság szerveződött a Szilas-patak mentén. Nyolc gazda, harminc kataszteri holdon, mindössze egyetlen lóval termelőszövetkezetet alakított. A nehéz sors közös vállalása azonban a legnehezebb időkben is összetartotta a gazdákat.

— Akkor még egyedül próbáltam boldogulni, hiszen nagy megkönnyebbülés volt, amikor megszabadultunk a beszolgáltatás terheitől, és csak kilencszázhatvanban mondtam igent a tsz-szervezőknek. A munkájukkal nagy tekintélyt kivívott gazdák vonakodtak attól, hogy szerepet vállaljanak a tsz vezetésében. Ekkor engem választottak meg a kerepesi Kossuth Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnökhelyettesévé.

Nehéz évek jártak akkoriban. A közös gazdálkodás első éveire, csakúgy, mint a korábbi évtizedekre, a szegénység volt a jellemző. Munkaegységenként 13,70 forintot fizettek a tagságnak pénzben, és hét forintot terményben. Az elnök havi fizetése két mázsa gabona volt, ami 3—400 forintot ért akkoriban.

Akadtak olyan esztendők, amikor a közös erőfeszítéseket egyik napról a másikra szertefoszlatta az időjárás kiszámíthatatlansága.

— Ügy bizony — helyesel Varga Mihály —, a mi műhelyünk fölött sosem volt tető. Arra kellett hát törekednünk, hogy csökkentsük a bizonytalansági tényezőket. Ezért szerelőműhelyt és gumiüzemet létesítettünk, hogy az ipari munkával biztosítsuk a tagság jövedelmét.

Ekkortájt azonban Varga Mihály sorsa másként fordult. Tanfolyamra küldték, hogy minél alaposabban megismerhesse a korszerű mezőgazdaság követelményeit.

— Akárhová is kerültem, mindig igyekeztem a parasztember szemével nézni a világot, és az érdekeik szerint cselekedni. A gyönge adottságú földeken nehezen boldogultunk. A hatvanas évek közepén sokat hallottam arról, hogy egyik-másik orvos zsörtölődik : milyen sok gyógyszert fogyasztanak az emberek. Még azt is mondta, hogy némelyik gyógyszer helyett hatásosak lehetnének a gyógynövények, csakhogy ezeket nemigen termesztik hazánkban. Ekkor jutott eszembe, mi lenne, ha megpróbálkoznánk gyógynövények telepítésével? Előbb macskagyökeret, aztán pedig kamillát kezdtünk termelni a gyenge termőhelyi adottságú földjeinken. Az első esztendőkben a gyógynövények 100 ezer forinttal emelték a szövetkezet bevételét. Ügy döntöttünk, hogy ebből 57 ezer forint a tagságot illeti, a fennmaradó öszszeg pedig a szövetkezet vagyonát gyarapítja. Lelkesedett is a tagság, hiszen sokan hangoztatták, ettől fordul, majd igazán jóra a sorsunk.

Varga Mihály élete azonban azt példázza, hogy az új elképzelésekre nem mindig voltunk eléggé fogékonyak.

— Túlzás lenne azt mondani — fogja halkabbra szavát Varga Mihály —, hogy a felettes szerveink egyértelműen helyeselték a döntésünket. Voltak vádaskodók, voltak gáncsoskodók, meg nyilván olyanok is akadtak, akik a hirtelen jött siker miatt, irigységből ellenezték a gyógynövénytermesztést. Szörnyen nehéz volt bizonyítani, hogy ezzel nemcsak a tagságnak, hanem az egész népgazdaságnak hasznot hozunk. Még a jó szándékúak is a fejüket csóválták, és kérdezték, hogy merészelünk mi búza helyett kamillát termelni. Utódaimat már dicsérik ezért a munkáért, hiszen a gyógynövényekből nálunk készülő illóolajakat már a világ számos országában ismerik és kedvelik. Én viszont a vádaskodások után megváltam az elnöki tisztségtől. Ma, nyugdíjasként is parasztembernek tartom magam, időnként még viszszajárok a szövetkezetbe, de többnyire otthon, a 600 négyszögöles kertemben dolgozom. Nem tudok magának arra válaszolni, hogy sikeres volt-e az életem. Csak azt tudom, ha sikerült hozzájárulnom ahhoz, hogy ma már több embernek van új háza, és a házuk előtt ott áll a kocsijuk is, akkor talán nem dolgoztam hiába. De erre a kérdésre másoknak kell felelniük.

CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ

21