Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Az Osztrák—Magyar Monarchiában a külügyek is az úgynevezett közös ügyek közé tartoztak, önálló magyar külügyi szervezet nem létezett. Ezt 1918-ban Károlyi Mihály kormánya kezdte kiépíteni, ténylegesen azonban a Horthyrendszer teremtette meg. Az önálló magyar külpolitika lehetőségeit és célját befolyásolta többek között az, hogy a Monarchia helyén létrejött új kis államok már nem rendelkeztek olyan nemzetközi státussal és külpolitikai önállósággal, mint egykor a közös birodalom; a nagyhatalmak befolyása alá kerültek, sorsuk öszszefonódott a nagyhatalmi erőviszonyok alakulásával. A forradalmak és Trianon után a magyar külpolitikát az a törekvés határozta meg, hogy megfelelő szövetségekkel és alkalmas időben elérje a békeszerződés revízióját és biztosítsa az ellenforradalmi rendszer fennmaradását. Magyarország csak azt követően jelenhetett meg a nemzetközi diplomáciai életben, hogy aláírta a békeszerződést, kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és elhárítva a francia politika, valamint a szomszédos országok által támasztott nehézségeket, 1922 szeptemberében tagja lett a Népszövetségnek. Erre az időre Varsó, Prága, Bukarest és Belgrád között már kialakult a kisantant szövetség azzal a céllal, hogy a status quo-t, a fennálló helyzetet fenntartsa, a magyar revíziós törekvéseknek eleve útját állja. Noha a kisantant létrehozását Róma kezdeményezte, végül is Párizs lett a patrónusa. A magyar külpolitikában francia orientáció sohasem érvényesült, de a kapcsolatok még a harmincas évek első felében sem hiányoztak. A polgári baloldal ezek erősítését követelte az olasz és német vonallal szemben. A szomszédos országok többségével mindvégig feszült maradt a viszony, kezdetben még a szociáldemokrata-keresztényszocialista koalíció vezette Ausztriával sem volt élénk. Többször történt viszont kísérlet a Jugoszláviával való kapcsolatok javítására, elsősorban a kisantant szövetség bomlasztásának reményében. Történelmi hagyományok, a két rendszer hasonlósága segítette a magyar—lengyel érintkezés fenntartását. Anglia a maga módján támogatta a magyar kormányzatot. Ennek egyik okára Vámbéry Rusztem, az ismert polgári radikális politikus találóan mutatott rá: Magyarország Anglia számára „flottabázis a közép-európai francia befolyással szemben”. Szorosabb együttműködésre azonban ez nem vezetett. Lloyd George angol miniszterelnök a párizsi békekonferencián 1919. március 25-én bizalmas iratban hívta fel a nagyhatalmak vezetőinek figyelmét arra, hogy döntéseikkel megvetik az alapját egy a revízióra épülő későbbi szövetségnek, többek között Németország és Magyarország részvételével. A Horthy-rendszer külpolitikája valóban ebbe az irányba ha- 1 2 ladt, noha nem kizárólagosan és nem kezdettől fogva. A weimari Németországgal nem erőltette a közeledést. Berlinbe az út tulajdonképpen Rómán át vezetett, gazdasági szempontoktól is motiváltán, és úgy, hogy közben fel kellett adni az Olasz- és Németország közötti közvetítő szerep ábrándját. Komolyabb külpolitikai kezdeményezésre csak a húszas évek végén nyüt lehetőség, ennek első lépése az 1927-es olasz—magyar szerződés volt. 1933-ban azonban Hitler került hatalomra s ezzel a nemzetközi viszonyok megváltoztak. A tény, hogy Hitler nyomban meghirdette a békerendszer revízióját, itthon erősítette a német orientáció híveinek táborát, de növelte is az aggályokat, vajon Magyarország meg tudja-e őrizni külpolitikájának bizonyos önállóságát? 1938-tól kezdve Németország nemzetközi pozíciója és ezzel együtt Duna-medencei befolyása ugrásszerűen megnőtt. A magyar külpolitika, attól való félelmében, hogy elszalasztja a revízió lehetőségét, felzárkózott Németország mellé. Ügy tűnt, a nyugati nagyhatalmak politikája szabad utat nyit Hitlernek; a müncheni egyez-Történelmünk képekben 75. 0 KÜLPOUTIKf) ÚTIM ÉS ÚTVESZTŐI 40
