Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
i a I I Ez a latin név, Psalmus Hungaricus, nekem 1938 késő őszén, tizennégy évesen, egy nagy vers címét jelentette, Dsida Jenőét. Az erdélyiek költeményeivel akkor egy kolozsvári tanár, György Dénes járta az ország iskoláit. Nálunk, a pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnáziumban kiállt a rajzterem dobogójára és nemesen, egyszerűen, szemérmes pátosszal szavalt, tőle hallottam a Psalmus Hungaricust is; magával ragadott. A versmondás után megnéztem szótáramban, mi az, hogy psalmus. Kiderült: zsoltár. Zsoltáros könyve református osztálytársaimnak volt. Dávid király írt zsoltárokat. Csak eztán vettem egyszer észre a rádióműsorban, hogy dr. Székelyhidy Ferenc énekli — Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának tenorszólamát! így jutottam el oda, hogy autogramot kapjak dr. Székelyhidytől, s hogy megtudjam: a nagy magyar komponista Dávid FOTO: VÁMOS LÁSZLÓ A Psalmus Hungaricus ésa Székely fonó király ötvenötödik zsoltárának 1561-ben született magyar átköltését, Kecskeméti Vég Mihály versét zenésítette meg. Egy kamasz diák ilyen kanyargós utakon érkezik el a remekművekig, s marad meg mellettük — reméli — még nagyon soká. Nekem megadatott aztán, már férfi fejjel, hogy a Magyar Zsoltár későbbi zsoltárosai, Rosier Endre, Udvardy Tibor, Simándy József barátságukba fogadtak és nemcsak a csodálatos művet hallhattam tőlük sokszor, de elmondták a maguk hazai és külhoni Psalmus-élményeit is. E történetek közül engem leginkább az kavart föl, hogy Simándy József egyszer a messzi baszk föld egy kicsi városának templomában volt a zsoltáros, baszk gyerekek énekelték a kórust — magyarul!, s a koncert után valaki odament a tenoristához és — magyarul köszönte meg a Magyar Zsoltárt! Egy éppen arrafelé turistáskodó hazánkfia volt. Most, a Kodály-évforduló alkalmából — amint erre az Operaház történetében már volt példa — a Psalmus ismét színpadi megjelenítést kapott, Békés András rendezésében. Korondy György és Gulyás Dénes a tenorszólista. S a szószék, a környezet, minden kosztüm: stilizált. Benne rejlik a magyarság zivataros százada, a tizenhatodik, benne a protestáns prédikátor. De ott van, képszerűen, az a gondolat is, hogy ebben a csodálatos alkotásban együtt a zsidó ki rály, Dávid, és Vég Mihály, és a katolikus Kodály, és minden más vallás, és az egész nemzet, ök térdepelnek, ha úgy érzik, hogy könyörgésükben le kell borulniok. * Van egy színházi képeslapom 1932-ből, benne a közlés ,,A szezonzáró darabokról”, és ebben a kerettel övezett információban a következő mondat: „Az Operaház április 21-én mutatja be Kodály Zoltán Székely fonóját és Haydn Patikusát egy előadás keretében ...” A szemközti oldal szélén a Székely fonó bevezető ütemei: tizenegy taktus, a zeneszerző keze írásával. A Háry János hat évvel korábbi premierjén lépett operaszínpadra a magyar népdal, részben más zenei anyag és sok prózai párbeszéd környezetében. De a Székely fonó: maga volt a csak-népdal-füzér! Sokaknak furcsán, sokaknak különösen, sokakat sokkolóan. Zenetörténeti pillanat volt. Akkor, 1932-ben a néphez még nemigen jutott vissza ez a gyönyörű, színpadi keretbe foglalt népdalkincs. Nemzedékem akkor még elemista volt. De ez a generáció élte végig azt a fölemelkedési folyamatot, amikor Kodály és Bartók fokról fokra több és több emberé lett, lassan egy egész nemzeté, amikor ma már a népdal a kisiskolások zenei anyanyelve és olyan természetes nekik, mint a levegő. DALOS LÁSZLÓ 31
