Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Nzärnvasoll árok 1. MS mester: Mária és Erzsébet találkozása, 1506-ból 2. Szent Márton miséje, valószínűleg a Dunántúlról, az 1490-1500-as évekből 3. A kassai Rózsás-Madonna-kép, az 1500-as évekből 4. A csikmenasági főoltár 1543-ból A hajdani budai királyi palota trónterméből a második világháború után jószerivel csak a falak maradtak meg. A gazdag neobarokk díszítés teljesen elpusztult. Amikor a Magyar Nemzeti Galéria 1973-ban a palotába költözött, a különben dísztelenül helyreállított trónterern új szerepet kapott. Ide tervezték fölállítani a középkori szárnyasoltárokat. A tervhez csak egy hiányzott — maguk a szárnyasoltárok. Ezek ugyan már az első világháború előtti időtől budapesti múzeumi tulajdonban voltak, de rossz állapotban. Egyet sem lehetett kiállítani belőlük. A tervszerű restaurálás még a Szépművészeti Múzeumban kezdődött meg és a Galériában teljes erővel folytatódott. A munkák az 1970-es évek végére jutottak el addig, hogy a 15. századi oltárok, szobrok és táblaképek a „D” épület öt földszinti termében fölsorakozhattak. Itt hat oltárművet láthatott a közönség. A kiállításnak nem volt ünnepélyes megnyitója s igazi sajtóvisszhangra sem talált; afféle közbülső eseménynek számított, amely után jobban kell várni a teljes kiállítást. Az 5—6 méter magas, pártázatos szárnyasoltárok ugyanis csak a trónteremben fértek el. 1982. október 4-én végre megnyílt ez is egy előtermével együtt, ahol a 16. század első évtizedének legszebb képeivel és szoborművével találkozhatott a közönség. A hajdani trónteremben tizenegy teljesen helyreállított, konzervált és restaurált szárnyasoltár pompázott, négyszer annyi festett táblakép és szobor társaságában. Az új funkciójú terem megnyitása már igazi nemzeti eseménnyé nőtt. Ä televízió, rádió és a sajtó még hónapok múlva is foglalkozik vele. Ez a jókora műtárgyegyüttes a köztudatban is jóleső hitelre tett 4 szert. A hazai köztudat hamar értékelte a trón- 5 terem új kiállítási tartalmát. Az utóbbi két évtizedben tárták föl, rekonstruálták és meg is szólaltatták a középkori Magyarország zenéjét — pontosabban azt, ami fönnmaradt belőle. A magyar gregorián lemezek közönségsikert és nemzetközi elismerést arattak. Ugyanebben az időben tárták föl az egykori visegrádi királyi nyári palotát a budai szenzációs szoborleletet és számos vidéki, eddig ismeretlen műkincset. A könyvpiacon egymás után jelentek meg a hazai középkori szerzők művei és a középkori színes miniatúrák hasonmásai. Csak a művészeti összkép „közepe” hiányzott: a faszobrászat és a festészet. Ennek „előállításához” kellett a legtöbb idő; s mi tagadás: a magyar muzeológia éppen ezzel az elmúlt évig késett. Az alkotások rangja különösen együttesükben rejlik. Kevés európai múzeum mondhat magáénak ennyi és ekkora középkori oltárművet. Prága, Bécs és Varsó hasonló nemzeti gyűjteményei közé most méltó társként sorakozik a budapesti is. Ezek a gyűjtemények történetileg kölcsönösen ki is egészítik egymást. A gótikus művészet legkésőbbi szakaszát Budapest tudja a leggazdagabban a közönség elé tárni. Ma még nem értük el ezt a pozíciót, mert a konzerválásokkal és restaurálásokkal korántsem vagyunk készen. Az óriás méretű kisszebeni főoltár például romokban van még és rajta kívül még három, igen öszszetett mű, meg számos szobor és táblakép vár kiállításra. Azért a mai kép is impozáns: az egykori Észak-Magyarország, Erdély és kisebb mértékben a Dunántúl emlékei uralkodó helyet kaptak a Nemzeti Galériában. MOJZER MIKLÓS 32
