Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-08 / 1. szám
ARCKÉPEK JELENIDŐBEN A szabadság szerelője Azt tartják az Egyesült Államokban, hogy a szabadság jelképe az autó. S habár Magyarország csak az utóbbi esztendőkben él a motorizáció lázában, rövidke tapasztalataink alapján magunk is megerősíthetjük ezen állítást. Azt hiszem, tudat alatt vagy tudatosan így lehet ezzel Balogh János is, aki vagy húsz éve döntött úgy, hogy életét a motorok örök körforgásában éli le. Két autó szerelése közben éppen van idő elszívni egy szál cigarettát. Ezt a rövidke pihenőt használjuk föl arra Balogh Jánossal, hogy az életéről, munkájáról beszélgessünk. — Bátyám beszélt nekem először erről a szakmáról — meséli. — ő mondta, hogy ezé a jövő. És igaza is lett, nem csalatkoztam benne. Megtalálom a számításomat. — A MŰM 9-es Bánki Donát szakmunkásképző iskolába jártam, az Árpád útra. Itt végeztem jó eredménnyel 1968-ban. A ráGera Vilmos 43 éves. Asztalos. A Metró Fehér úti telepén dolgozik. Nős. Egy gyermek apja. Mária, a felesége, 39 éves. A lánya, Krisztina, tizennégy. Budapesten laknak, kétszobás öröklakásban, a Sas-hegyen. A gyerekkorom igazi szegény gyerekkor volt. Anyám áldott jó, egyszerű asszony volt. Túlságosan is jó. Néha haragszom rá, hogy volt ereje, jámborsága elviselni az életet apámmal. Amióta ismerem, az apám mindig ivott. Részegen tántorgott haza, volt, hogy napokig nem láttuk. Volt, hogy más nőkhöz ment, s mi nem is bántuk. A Lágymányoson nőttem fel. Vagány srácok között töltöttem a napjaimat. Az iskolában sose voltam a tanárok kedvence, nem jeleskedtem egyetlen tárgyban sem, de sok bajuk sem volt velem. A környékbeli srácokkal rengeteget csavarogtunk. A töltés mellett rúgtuk a labdát vagy kerékpárra ültünk és bebicikliztük a környező utcákat. Később, már ipari tanuló koromban, vettem egy motort, kéz alatt, egy használt Zündappot, anyám szegény mennyit sírt, féltett, hogy valami bajom esik. Nem mondom, jó néhányszor estem, de megúsztam komolyabb sérülés nélkül. Nem vagánykodtam, nem bravúroskodtam, mai szemmel nézve szolid tempóban „téptünk” le hétvégeken a Velencei-tóhoz vagy a következő évben pedig leérettségiztem levelező úton. Aki alaposan ismeri a mai Magyarország gondjait-bajait jól tudja, mennyi harc és áldozat árán sikerült elérni, hogy az emberek döntő többsége elvégezze Balatonhoz. Szombat-vasárnap sose voltam otthon. Aludni jártam haza, meg enni. Azt hiszem, hogy nem vonzott haza semmi. Apám egyébként nem volt durva, ha berúgott, de elviselhetetlenül szégyelltem, hogy egy részeg alak a faterom. Én sose ittam, egy-két pohárral szilveszterkor, ünnepnap, inkább absztinensnek számítom magam. Marikát a haverjaim révén ismertem meg. A szomszéd házban lakott, ő is azokkal a srácokkal, lányokkal barátkozott, akik az én haverjaim voltak, aztán összejöttünk. Az ő családja az enyémnek szöges ellentéte volt, régi középosztálybeli család, rendezett otthon, nyugalom, beszélgetések, hogy tanuljanak a gyerekek. De ők is elég szegények voltak, szűkösen éltek: öten egy szobában. Tizennégy éves volt, amikor járni kezdtünk. Huszonegy, amikor összeházasodtunk. Az első év lidérces volt. Egy darabig náluk laktunk, a konyhában meg a nagymamával egy szobában, aztán mégiscsak hozzánk költöztünk. Apám becsületére legyen mondva, a feleségem előtt sosem mutatkozott részegen, mintha az ivást is mérsékelte volna. Akkor a 43-as Építőipari Vállalatnál dolgoztam és a vállalat a dolgozóinak lakásépítési akciót szervezett. Jelentkeztünk, s egy év alatt fel is épült a házunk. az általános iskola nyolc osztályát. Így válik különösen fontossá Balogh János törekvése, hogy szakmunkásbizonyítványa mellé az érettségi vizsga dokumentumát is megszerezze. De ennél a stációnál nem ért véget Balogh János pályája. — Ügy döntöttem, hogy leteszem a mestervizsgát. Megszerzem a kisiparos oklevelet. Ez azt jelenti, ha erre anyagi helyzetem lehetőséget ad, bármelyik pillanatban önállósíthatom magam. — Mennyi pénz kell ehhez? — Ügy számítom, hogy kétszázezer forint. De ez még, ahogy mondani szokták, a jövő zenéje. Még sok célszerszámot kell beszereznem, hogy elindulhassak ezen az úton. Az pedig még eltart egy kis ideig. — Ebbe a munkába erkölcsileg és fizikailag mindent bele kell adni. De öröm is nekem, ha látom, hogy az ügyfél, aki behozta hozzánk javítani az autóját, elégedett. Különben, amikor nekifogtam ennek a szakmának, kiKét szoba a Sas-hegyen, városra néző ablakok — álmaink netovábbja volt. Rengeteget dolgoztam a házon, mert sok dolgot mi magunk csináltunk. Huszonöt éve ismerjük egymást a feleségemmel — irtózatosan sok idő: huszonöt év! A lányom az idén kezdte a gimnáziumot, az általánosban kitűnő tanuló volt, orvos akar lenni. Az anyjának is ez volt a vágya, de súlyos beteg lett a szívével, nem tanulhatott tovább, később fejezte be a középiskolát, már munka mellett. Meg a nagy család miatt is munkába állt elég korán, hárman voltak testvérek, és szűkösen éltek. Tíz éve én is nekirugaszkodtam, hogy megszerzem az érettségit, kínlódtam rendesen, elvégeztem a négy osztályt, de az érettségire csak nem mentem el. A feleségem sokat morog, hogy nem férünk már a hobbijaimtól. Mert szeretem a kaktuszokat, szép gyűjteményem gyűlt már össze, néhány évig papagájokat is tartottunk, végül eladtam őket. Éveken át fényképeztem, aztán a magnózásba bolondultam bele, de mindkettőt abbahagytam. Legújabb hobbim a telek. A hobbit persze, gunyorosan értem, a feleségem mondja így: megyünk hobbizni. Mondhatom, szép kis hobbi: ott izzadok a napon és ácsolom a házat. Mert béreltünk a sógornőmékkel közösen egy telcsit idegenkedtem tőle. Meg kellett szokni, hogy olajos a munka. „De nem piszkos, mert az olaj nem piszok” — folytathatnánk így a gondolat menetét Fejes Endre szavaival. És valóban, kevés embernek adatik meg az az elégtétel, hogy nap mint nap tapasztalhatja munkája eredményességét. — A közfelfogás szerint az autószerelők vagyonokat keresnek. Tudom, hogy nem illik megkérdezni, de mennyi a fizetése és mekkora a jövedelme? — Itt, az AFIT Il-es vállalatnál 4500 forintot keresek havonta. Ezenkívül a borravalóval és az otthon végzett „fusival” összejön még egyszer ugyanennyi. — Ki javítja az autószerelő gépkocsiját? — Természetesen saját magam. Hogy Balogh János szakismeretéről némi képet kapjon az olvasó, el kell mondani, miből is áll a mestervizsga. Reggel a gyakorlati feladat megoldásához kezdtek a vizsgázók. Balogh Jánosnak egy Lada vezérműlánc-cserét kellett végrehajtani. Délután egyórás írásbeli vizsga következik. Jogi ismeretekből és könyvelésből kell számot adniuk a „tanulóknak”. Majd ezt követően a szóbeli következik. Ismét csak szerelés és elmélet. A vizsgabizottság öt tagja szótöbbséggel dönt. Azon a napon, amikor Balogh János vizsgázott, a tíz jelentkező közül csak ketten kaptak egyhangú döntés két a Balatonnál, aztán faházat húztunk rá. Mi csak a vázat vettük meg, a többit — mert hogy asztalos a szakmám — magam barkácsoltam össze. Tavaly megcsináltuk az alapot, rá a vázat, december óta pedig munka után még bentmaradok négy-öt órát a gyárban és dolgozom — magamnak. Megengedték, hogy használhatom a szerszámokat, hamarosan kész leszek mindennel, ajtóval, zsalugáterrel, válaszfallal, parkettával. Nyáron péntekenként Alsóörsnek vettem az irányt, és kopácsoltam vasárnap estig. A Balatonból igen keveset élveztem az idén, elvétve, ha lementem fü-Csendesen, nyugodt tempóban 20
