Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-08 / 1. szám

ARCKÉPEK JELENIDŐBEN A szabadság szerelője Azt tartják az Egyesült Álla­mokban, hogy a szabadság jelképe az autó. S habár Magyarország csak az utóbbi esztendőkben él a motorizáció lázában, rövidke ta­pasztalataink alapján magunk is megerősíthetjük ezen állítást. Azt hiszem, tudat alatt vagy tudato­san így lehet ezzel Balogh János is, aki vagy húsz éve döntött úgy, hogy életét a motorok örök kör­forgásában éli le. Két autó szerelése közben ép­pen van idő elszívni egy szál ci­garettát. Ezt a rövidke pihenőt használjuk föl arra Balogh Já­nossal, hogy az életéről, munkájá­ról beszélgessünk. — Bátyám beszélt nekem elő­ször erről a szakmáról — meséli. — ő mondta, hogy ezé a jövő. És igaza is lett, nem csalatkoztam benne. Megtalálom a számításo­mat. — A MŰM 9-es Bánki Donát szakmunkásképző iskolába jár­tam, az Árpád útra. Itt végeztem jó eredménnyel 1968-ban. A rá­Gera Vilmos 43 éves. Asztalos. A Metró Fehér úti telepén dolgozik. Nős. Egy gyermek apja. Mária, a felesége, 39 éves. A lánya, Kriszti­na, tizennégy. Budapesten lak­nak, kétszobás öröklakásban, a Sas-hegyen. A gyerekkorom igazi szegény gyerekkor volt. Anyám áldott jó, egyszerű asszony volt. Túlságosan is jó. Néha haragszom rá, hogy volt ereje, jámborsága elviselni az életet apámmal. Amióta ismerem, az apám mindig ivott. Részegen tántorgott haza, volt, hogy napo­kig nem láttuk. Volt, hogy más nőkhöz ment, s mi nem is bán­tuk. A Lágymányoson nőttem fel. Vagány srácok között töltöttem a napjaimat. Az iskolában sose vol­tam a tanárok kedvence, nem je­leskedtem egyetlen tárgyban sem, de sok bajuk sem volt velem. A környékbeli srácokkal renge­teget csavarogtunk. A töltés mel­lett rúgtuk a labdát vagy kerék­párra ültünk és bebicikliztük a környező utcákat. Később, már ipari tanuló koromban, vettem egy motort, kéz alatt, egy hasz­nált Zündappot, anyám szegény mennyit sírt, féltett, hogy valami bajom esik. Nem mondom, jó né­hányszor estem, de megúsztam komolyabb sérülés nélkül. Nem vagánykodtam, nem bravúros­­kodtam, mai szemmel nézve szo­lid tempóban „téptünk” le hétvé­geken a Velencei-tóhoz vagy a következő évben pedig leérettsé­giztem levelező úton. Aki alaposan ismeri a mai Ma­gyarország gondjait-bajait jól tudja, mennyi harc és áldozat árán sikerült elérni, hogy az em­berek döntő többsége elvégezze Balatonhoz. Szombat-vasárnap sose voltam otthon. Aludni jár­tam haza, meg enni. Azt hiszem, hogy nem vonzott haza semmi. Apám egyébként nem volt dur­va, ha berúgott, de elviselhetet­lenül szégyelltem, hogy egy ré­szeg alak a faterom. Én sose it­tam, egy-két pohárral szilveszter­kor, ünnepnap, inkább abszti­­nensnek számítom magam. Marikát a haverjaim révén is­mertem meg. A szomszéd házban lakott, ő is azokkal a srácokkal, lányokkal barátkozott, akik az én haverjaim voltak, aztán összejöt­tünk. Az ő családja az enyémnek szöges ellentéte volt, régi közép­­osztálybeli család, rendezett ott­hon, nyugalom, beszélgetések, hogy tanuljanak a gyerekek. De ők is elég szegények voltak, szű­kösen éltek: öten egy szobában. Tizennégy éves volt, amikor jár­ni kezdtünk. Huszonegy, amikor összeházasodtunk. Az első év lidérces volt. Egy darabig náluk laktunk, a kony­hában meg a nagymamával egy szobában, aztán mégiscsak hoz­zánk költöztünk. Apám becsüle­tére legyen mondva, a feleségem előtt sosem mutatkozott része­gen, mintha az ivást is mérsékel­te volna. Akkor a 43-as Építőipari Vállalatnál dolgoztam és a válla­lat a dolgozóinak lakásépítési ak­ciót szervezett. Jelentkeztünk, s egy év alatt fel is épült a házunk. az általános iskola nyolc osztályát. Így válik különösen fontossá Ba­logh János törekvése, hogy szak­munkásbizonyítványa mellé az érettségi vizsga dokumentumát is megszerezze. De ennél a stáció­nál nem ért véget Balogh János pályája. — Ügy döntöttem, hogy lete­szem a mestervizsgát. Megszerzem a kisiparos oklevelet. Ez azt je­lenti, ha erre anyagi helyzetem lehetőséget ad, bármelyik pilla­natban önállósíthatom magam. — Mennyi pénz kell ehhez? — Ügy számítom, hogy kétszáz­ezer forint. De ez még, ahogy mon­dani szokták, a jövő zenéje. Még sok célszerszámot kell beszereznem, hogy elindulhassak ezen az úton. Az pedig még eltart egy kis ideig. — Ebbe a munkába erkölcsi­leg és fizikailag mindent bele kell adni. De öröm is nekem, ha lá­tom, hogy az ügyfél, aki behozta hozzánk javítani az autóját, elé­gedett. Különben, amikor neki­fogtam ennek a szakmának, ki­Két szoba a Sas-hegyen, város­ra néző ablakok — álmaink ne­továbbja volt. Rengeteget dolgoz­tam a házon, mert sok dolgot mi magunk csináltunk. Huszonöt éve ismerjük egymást a feleségemmel — irtózatosan sok idő: huszonöt év! A lányom az idén kezdte a gimnáziumot, az általánosban ki­tűnő tanuló volt, orvos akar len­ni. Az anyjának is ez volt a vá­gya, de súlyos beteg lett a szívé­vel, nem tanulhatott tovább, ké­sőbb fejezte be a középiskolát, már munka mellett. Meg a nagy család miatt is munkába állt elég korán, hárman voltak testvérek, és szűkösen éltek. Tíz éve én is nekirugaszkodtam, hogy megszer­zem az érettségit, kínlódtam ren­desen, elvégeztem a négy osztályt, de az érettségire csak nem men­tem el. A feleségem sokat morog, hogy nem férünk már a hobbijaimtól. Mert szeretem a kaktuszokat, szép gyűjteményem gyűlt már össze, néhány évig papagájokat is tar­tottunk, végül eladtam őket. Éve­ken át fényképeztem, aztán a magnózásba bolondultam bele, de mindkettőt abbahagytam. Leg­újabb hobbim a telek. A hobbit persze, gunyorosan értem, a fe­leségem mondja így: megyünk hobbizni. Mondhatom, szép kis hobbi: ott izzadok a napon és ácsolom a házat. Mert béreltünk a sógornőmékkel közösen egy tel­csit idegenkedtem tőle. Meg kel­lett szokni, hogy olajos a munka. „De nem piszkos, mert az olaj nem piszok” — folytathatnánk így a gondolat menetét Fejes End­re szavaival. És valóban, kevés embernek adatik meg az az elég­tétel, hogy nap mint nap tapasz­talhatja munkája eredményessé­gét. — A közfelfogás szerint az au­tószerelők vagyonokat keresnek. Tudom, hogy nem illik megkér­dezni, de mennyi a fizetése és mekkora a jövedelme? — Itt, az AFIT Il-es vállalatnál 4500 forintot keresek havonta. Ezenkívül a borravalóval és az otthon végzett „fusival” össze­jön még egyszer ugyanennyi. — Ki javítja az autószerelő gépkocsiját? — Természetesen saját magam. Hogy Balogh János szakismere­téről némi képet kapjon az olva­só, el kell mondani, miből is áll a mestervizsga. Reggel a gyakor­lati feladat megoldásához kezd­tek a vizsgázók. Balogh Jánosnak egy Lada vezérműlánc-cserét kel­lett végrehajtani. Délután egyórás írásbeli vizsga következik. Jogi ismeretekből és könyvelésből kell számot adniuk a „tanulóknak”. Majd ezt követően a szóbeli kö­vetkezik. Ismét csak szerelés és elmélet. A vizsgabizottság öt tag­ja szótöbbséggel dönt. Azon a na­pon, amikor Balogh János vizs­gázott, a tíz jelentkező közül csak ketten kaptak egyhangú döntés két a Balatonnál, aztán faházat húztunk rá. Mi csak a vázat vet­tük meg, a többit — mert hogy asztalos a szakmám — magam barkácsoltam össze. Tavaly meg­csináltuk az alapot, rá a vázat, december óta pedig munka után még bentmaradok négy-öt órát a gyárban és dolgozom — magam­nak. Megengedték, hogy használ­hatom a szerszámokat, hamarosan kész leszek mindennel, ajtóval, zsalugáterrel, válaszfallal, par­kettával. Nyáron péntekenként Alsóörsnek vettem az irányt, és kopácsoltam vasárnap estig. A Balatonból igen keveset élveztem az idén, elvétve, ha lementem fü-Csendesen, nyugodt tempóban 20

Next

/
Thumbnails
Contents