Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
a madarak KÖLTÖZŐ PEDAGÓGUSOK Mint Kár, igen-igen nagy kár, hogy nem vagyunk „hangos-újság”! Mert akkor megszólalhatna Haracsi Miklós, és olvasóim is hallanák úgy, ahogyan én, amikor beszélgettem véle, vagy most, amikor visszahallgatom magnetof on-megörökítette dialógusunkat: milyen magától értetődő természetességgel, minden „érzelmi töltés” — harag vagy bosszúság, keserűség vagy nosztalgia — nélkül meséli vándorlása történetét: Első beszélgetés — A Tolna megyei Döbröközön, Dombóvártól hat-nyolc kilométerre kezdtük feleségemmel együtt a pedagógus mesterséget. Szerettem ott dolgozni, mégis el kellett jönnöm, mert egy szoba-konyhás szükséglakásban éltünk, ami, ha kettecskén maradunk, még csak-csak, de amikor megszületett az első gyerekünk, már sehogyan se volt jó. És mivel ott belátható időn belül nem számíthattunk jobb lakásra, szárnyra keltünk ... — Ezen kívül más oka nem volt? — Miért? Nem elég ez? A testület jó volt; a szakomat taníthattam, földrajzot és testnevelést; a feleségem orosz—ének—magyar szakos, ő is ezeket taníthatta. Ám új helyünkön, a baranyai Nagydobszán háromszobás, komfortos lakást ajánlottak föl nekünk ... Mindezt, ismétlem, szikár-tárgyilagos hangon mondja Haracsi Miklós, pedig igazán nem könnyű egy költözködés, különösen nem egyik faluból a másikba, úttalan utakon. A régiektől hallottam: minden hurcolkodás teljes esztendőt lop el az ember életéből. De nem is maga a költözés a legnehezebb egy pedagógus esetében, hanem — ha szerette a helyét — otthagyni azokat a gyermekeket, akiket a magáénak érez, akiket néhány esztendőn át tanított, nevelt, és elkezdeni valahol a „sötétben”, új helyen, ahol minden és mindenki vadidegen. És mégis: Haracsi Miklós úgy szól minderről, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. És tulajdonképpen igaza van. A Magyarországon tanító több mint 75 000 általános iskolai pedagógus közül (az adatok az 1980/81. iskolaévből valók) évente öt-hatezer „kel szárnyra” úgy, mint Haracsi Miklós tette — ez kereken hét százalék! — és keres magának új iskolát, gyakran, különösen ha falusiakról van szó, új lakóhelyet is. És nagyon sokan közülük, mint Haracsiék is, a lakás miatt teszik. Hogy legyen saját fészkük, vagy hogy a fészek otthonosabb, melegebb, párnázottabb-komfortosabb legyen, párbefogadásra, fiókanevelésre alkalmatosabb. De az sem egészen mindegy, hol épül föl az a fészek. „Ha már belefogtam az építkezésbe, akkor már nem tanyaközpontban, hanem városban építkeztem.. „A szüléink, az enyéim is, a férjeméi is, összeadtak pénzt, és vettek nekünk e"gy öröklakást, itt Pécsett, ők is így látták jobbnak, mi is. Szeretjük a színházat, a zenét, így nem kell utána utaznunk ...” „Amikor már bizonyos volt, hogy nem remélhetek szolgálati lakást, elhatároztam: nem itt, hanem a városban veszek házat. Mert akadt itt a faluban intő példa, hem is egy, a kartársak között. Napközis nevelőnek tették meg, vagy összekülönbözött a főnökkel, mégis kénytelen volt maradni, mert itt volt a háza, eladni nem tudta, ingázni meg nem akart. És itt nincs több iskola, mint a nagyvárosokban...” Három példa — három megye. Az első pedagógus Hajdú-Bihar, a második Baranya, a harmadik Borsod-Abaúj-Zemplén apró településéről költözött nagyobbá, mégpedig városba. És azt írhatnám, hogy ez a munkahelyüket változtató falusi pedagógusok tipikus útvonala. A törpefaluból a nagyközségbe, a községből a kisvárosba, a városból a megyeszékhelyre — a fejletlenebb településekről a fejlettebbek felé törekszenek a pedagógusok, mégpedig annál inkább, minél képzettebbek, minél igényesebbek. Kivételek, szerencsére szép számmal, persze mindig akadnak. Azért szerencsére, mert mi lenne az amúgy is hátrányos helyzetű falusi, tanyai gyermekekkel, ha valamennyi képzett, hivatástudattól megszállott nevelő hátat fordítana nekik?! Nemrég beszélgettem az egyik baranyai faluban egy tornatanárral, és — talán tapintatlanul, hiszen csak néhány év választja el a nyugdíjtól — megkérdeztem tőle: Ha el kellene innen menned, mit sajnálnál leginkább itthagyni? A válaszra kínosan hosszú ideig, talán percig is, vártam. Mert a gondolatra, hogy ezt az iskolát, ezeket a gyerekeket („akikkel anynyi baj van”) itthagyja, úgy elszorult a torka, hogy egy hang nem sok, annyit sem tudott kipréselni rajta. Pedig: ez a nevelő nem falusi, soha nem is volt az. Pécsről jár ki ma is, egy héten ötször, kétszer másfél órát bumlizva a busszal, pedig már be sokszor fölajánlottak neki helyet közelebb. Vagy a másik tanárnő, ugyaninnen, akinek most már tudátpsan tettem föl a kérdést: mit sajnálta itthagyni? Ö szintén hosszú szünet után, szintén rekedt-fátyolos hangon így felelt: „Az osztályomat.” „Miért?” „Mert szeretem őket, és mert annyit vesződtem velük!” Sablon válasz? Lehet. De később, mástól, megtudtam, hogy a tanárnő osztályában rengeteg a cigánygyerek és az egyéb okból hátrányos helyzetű tanuló; hogy szinte emberfölötti erőfeszítéssel „hozta föl” őket egy elfogadható szintre. És nemcsak a saját szaktárgyaiból. Egyik este például meghallotta, véletlenül, hogy a cigánygyerekek másnap hajnalban iskola helyett csigaszedésre készülnek. Ez bizonyára igen hasznos a magyar exportnak, de kevésbé az a gyerekek tanulása-tanítása szemszögéből nézve. És a tanárnő hajnali ötkor fölkelt, kiment a rétre, ahol a gyerekeket sejtette (lám, miért fontos egy pedagógusnak a helyismeret: még azt is tudnia kell, hogy a határban hol sok a csigabiga!), és reggel háromnegyed nyolcra szépen beterelte valamennyi szökevény cigánygyerekét az iskolába. De még egyszer: a szép számú kivételek se változtatnak azon a tendencián, hogy a pedagógusok mozgása nem a város felől a falvakba irányul, hanem éppen megfordítva. És ez a mozgás a munkahely-változtatás mérvén is meglátszik. Budapest belterületén és a nagyvárosokban a munkahelyükről távozó pedagógusok rátája csupán öt-hat százalék között mozgott 1980-ban, pedig éppen ezek a nagyobb települések azok, ahol — több iskola lévén — az álláscsere lakóhely-változtatás nélkül megoldható. Ezzel szemben azokban a falvakban, amelyek nem tanácsi székhelyek, valamint a külterületeken a kilépettek ará-26
