Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Januártól nyugdíjas — Közrejátszott-e családi indíttatás is abban, hogy orvos lett, s a mindennapos gyógyító munka mellett kutat is? — Édesapám falusi körzeti orvos volt Jászberényben, amely akkor még egy igazi falu volt, osztatlan iskolába jártam. Szerepe lehet tehát a „géneknek” választásomban, különösen, ha az ő kutatások iránti vonzódására is gondolok. Talán érdekes megemlíteni, hogy egyik unokatestvérem, Holló János akadémikus is kutató, kémikus, öccse, aki állatorvos, szintén kutat, s anyai unokatestvérem, Bender György, az Orthopédiai Klinika igazgatóhelyettese. És meglehet, ha nem a háború után kezdem el tanulmányaimat, olyan körülmények között, amikor úgy látszott, még sokáig nem lesz lehetőség komoly természettudományi kutatásokra, talán nem is orvos, hanem mondjuk paleontológus leszek. Egyéb irányú természettudományos érdeklődésem azonban megmaradt, adyligeti kertemben vagy kilencszáz különféle növényfajt nevelek. Ugyanakkor egy kicsit ott is kutatóorvos maradok, ugyanis egy olyan növényt is termesztek, amelytől azt várom, hogy egy általa termelt vegyület segítségünkre lehet az osteoporosis gyógyításában. De hadd említsem meg fiamat is, aki negyedéves medikus, s emellett a hüllők és kétéltűek érdeklik. Ausztráliában is járt már gyűjtőúton, szobája tele van terráriumokkal. — A professzor úr munkássága is azt példázza, hogy az orvostudomány művelésére is egyre inkább jellemző a specializálódás. Ugyanakkor ön egy belgyógyászati klinikát vezet, s a belgyógyászat még mindig úgy él a köztudatban, mint valamiféle átfogó, univerzális stúdium... — Holott a belgyógyászat egészét sem lehet egy személynek korszerű szinten művelni. Klinikánkon számos részterület specialistája dolgozik együtt: az emésztőszervi betegségeké, az endokrinológiáé, a haematológiáé, a cardiológiáé... és kémikus, fizikus, pszichológus is van munkatársaink között. Fontos, hogy a professzor soha ne gondolja azt, hogy ő „mindent tud”, s ugyanilyen fontos, hogy tanuljunk egymástól. — Ez professzori „ars poetica”? — Igen, amint az a törekvésem is, hogy szinten tartsuk tudományos felkészültségünket, nem elhanyagolva persze a betegekkel való humánus bánásmódot, az orvos iránti bizalmat nagyban elősegítő jó orvos-beteg kapcsolatot. Ugyancsak fontos klinikavezetői feladatomnak tartom, hogy szorgalmazzam az úgynevezett telepi fejlesztést; azt tehát, hogy egy-egy laboratórium, jelentősebb műszer több klinika, kutatóhely munkáját is szolgálja. Ugyanis manapság a medicina igen drága. — A klinikák nem csupán a gyógyítást szolgálják, az oktatás színterei is. Hogyan látja professzor úr a mai magyarországi orvosképzést, milyennek ítéli az „utánpótlást”? — Az a véleményem, hogy erősítenünk kell a gyakorlat szerepét. Szorgalmazom, hogy jobban vonjuk be az egyetemi képzésbe a kórházakat is, mégpedig az úgynevezett famulusi típusú gyakorlat szellemében; a medikus dolgozva tanuljon a nyári gyakorlatokon, mert csak így fejlődhet kellőképpen felelősségtudata, döntéskészsége. Meg kell őket tanítanunk arra, hogy küzdeni is tudjanak: betegekért, tudományért. Az a véleményem tehát, hogy az „utánpótlás” minősége rajtunk, az ..elődökön” múlik. Ismernünk kell őket, meg kell találnunk a megfelelő hangot, például ajánlatos tartózkodnunk a „bezzeg az én időmben . ..” kezdetű kioktatásoktól. Ha jó a kontaktus tanár és diák között — s úgy érzem, a mi klinikánkon ez elmondható — bizton számíthatunk arra, hogy munkánknak lelkes folytatói lesznek. Klinikánkon több tudományos diákkör is működik, leendő orvosaink, kutatóink elsősorban az ő körükből kerülnek ki. BALÁZS ISTVÁN FOTO: NOVOTTA FERENC Huszonnégy éven át reggel hatkor kelt, bekapcsolta a rádiót, megitta a kávét és elindult a kórházba. így ismétlődtek napjai, bármilyen későn is tért haza előző este. Az orvosok közül mindig ő volt bent elsőként. Hivatástudatból és a vezetői kötelességérzet okán. ¥ Hivatás, vagy szakma az orvosi pálya? Ez így még nem etikai kérdés, tehát ahány ember, annyi válasz lehetséges. Dr. Kemény Pál számára azonban ez nem kérdés. Pontosabban rossz kérdés, ő ugyanis azon szerencsések közé tartozik, akik sikerrel valósították meg gyerekkori álmukat. A jómódú kereskedőcsalád fia, ahelyett, hogy apja jövedelmező vállalkozását folytatná, orvos lett. Mégpedig gyerekorvos. Tisztán érzelmi indítékai vannak: „Talán romantikus alkat vagyok. Segíteni akarok a beteg gyerekeken.” Számára „a gyógyítás hivatás”. így, tőmondatban. A numerus clausus éveiben végezte tanulmányait, 1938-ban a Madarász utcai gyermekkórházban (ahol 20 év múltán igazgató lett) kezdte pályáját, két éven át fizetés nélkül. Azt mindenki tudja, hogy az orvosnak nem a fizetése a jövedelme. Nem is volt így soha. A Madarász utcai kórház azonban az Angyalföld szívében található, közelében komor üzemek, koromtól szürke munkáslakások és szegénység. Akkoriban a betegek szinte mindegyike szegénységi bizonyítvánnyal jelentkezett . . . Mégis ezt a kórházat választotta, mert tanulni akart. Mert az akkori igazgató, Flesch Ármin (az első átfogó Bókay—Flesch-féle gyermekgyógyászati tankönyv egyik szerzője) szaktekintély volt. De a kórház nemcsak a tudomány szentélye volt. hanem az emberségé is. Karácsonykor fenyőfákat állítottak a kórtermekbe és adományokból, meg Flesch Ármin saját költségén fölruházták a szegény proligyerekeket. Ez a kedves hagyomány ma A magyar gyógyszerkutatás nagy alakjának, az 1979-ben elhunyt Issekutz Bélának a nevét viseli az az emlékérem és jutalom, melyet a Magyar Farmakológiai Társaság alapított, és első ízben idei közgyűlésén adtak át. Az első kitüntetett Knoll József akadémikus, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Gyógyszertani Intézetének igazgatója. Knoll professzor egy fontos és érdekes új gyógyszert dolgozott ki, mely a nemzetközi tudományos irodalomban deprenil néven vált ismertté, Magyarországon Jumex néven ke-A Parkinson-kór ellen 22
