Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
MÉLYVÍZBEN A nagy sárga ház a baranyai Kishárságy határában vagy fél esztendőn át üresen állt, míg ismét akadt lakója. Dr. Kutnvánszky Valéria költözött be férjével és két kislányával. 1982 augusztusában vették birtokukba az orvoslakást, rá egy hónapra, szeptember 19-én kapta kézhez Valéria a diplomáját, rá két napra megkezdte a kötelező kórházi gyakorlatot, november 1-én pedig elfoglalta helyét a nagy ház kicsiny rendelőjében. Azóta — nem egészen fél éve — ő a kishárságyi körzet orvosa. Az elv ugyan az, hogy kezdő orvos nem mehet ki körzetbe, az egészségügyi hatóságok azonban mégis úgy döntöttek — a szükség törvényt bont —, hogy jobb egy kezdő, mintha ez a tekintélyes nagyságú körzet ellátatlan maradna. Mert hiába jut ma már Magyarországon minden ezer főre három orvos, ha ide, a világ végére, ahol Baranyának is, az útnak is vége szakad, nemhogy három, de még egy gyakorlott vállalkozó sem akadt. Élek a gyanúperrel: talán Kutnyánszky doktornő sem egészen szabad választásából-akaratából jött ide, hanem ahogyan eléggé gyakori, mérnök férjét követte, aki a szigetvári állami gazdaság péterfapusztai kerületének műszaki vezetője. — Éppen fordítva történt! A férjem jött ide utánam. Addig Pécsett dolgozott, ideiglenes helyen, és csak várta, hogy én hová kerülök. Mert én már az egyetemre is úgy indultam, hogy belőlem mindenképp falusi körzeti orvos lesz. A falu tehát bizonyos volt, csak az nem, hogy melyik falu lesz az enyém. — Nem, nem vagyok falusi. A férjem, ő igen, ő falun nőtt föl. Én őshonos pécsi, azaz „tüke” vagyok. De a tömeg a boltokban, a buszon, az éjjel-nappali zaj, mindig nagyon zavart. Valami nyugalmasabbat akartam magamnak. Aztán: falun sokkal nagyobbak egy orvos lehetőségei. Egy városi kórházban, legalábbis a kezdetekben, eléggé sablonos a munka. Én pedig nagyon szerettem a belgyógyászatot, ugyanakkor imádtam u gyermekgyógyászatot is. Ha gyermekszakorvosnak mentem volna, meghasadt volna a szívem a belgyógyászatért; ha belgyógyásznak, akkor meg a gyermekek gyógyításáról kellett volna lemondanom. Itt pedig minden vagyok: fogorvos és urológus, szemész és bőrgyógyász, gyermekorvos és belgyógyász. Aztán vagyok még óvoda- és iskolaorvos, vöröskeresztes elnök, szóval itt aztán kiélhetem minden ambíciómat. Állandó „magasfeszültség'' — Hogy félek-e? Félek! Azt hiszem, az orvos, ha évtizedes praxis van is a háta mögött, mindig fél, soha nem lehet teljesen bizonyos magában. Emberekkel dolgozunk, néha napi 18—20 órákat. Állandóan stresszes állapotban élünk, hiszen éjjel-nappal bármikor hívhatnak. De azért itt már nem félek annyira, mint Pécsett, mielőtt kijöttünk volna. A kettes belklinikán voltam szigorló, és amikor odakerültem, ezt kértem az ottani orvosoktól: „Én most közietek leszek három hónapig — ugyanis akkor már tegeződtünk —, utána falura megyek, ahol egyedül kell majd döntenem. Amit lehet, azt e negyed év alatt ver jétek belém!” És igyekeztek is minél többet adni. Igaz, én is igyekeztem. Éjjel háromnégy óráig benn voltam ügyelni; mindenre figyeltem; amit lehetett, mindent meg- és kipróbáltam. De akkor tényleg nagyon féltem. És nem az államvizsgától féltem, mint a többiek, hanem a gondolattól: „Jézus, Mária! Három hónap múlva, két hónap múlva, két hét múlva, négy nap múlva már ott leszek, kinn a prérin, szálegyedül, mit fogok majd csinálni?!” — Nem, komolyabb baklövéseket hál" istennek nem csináltam ... Vagyishogy itt a „körben”, azaz a körzetben nem. Egyetlenegy nagy tévedésem volt a járási ügyeletén. Mert van járási ügyelet is, benn, Szigetváron. Tizenhármán vagyunk körzeti orvosok a járásban, tizenháromhetenként jut kire-kire egyegy hétvégi ügyelet. Szóval január elsejen reggel nyolctól én voltam az ügyeletes. Előtte le se feküdtem, társaság volt nálunk, és ha nem is ittam semmit, de azért eléggé fáradtan mentem be reggel Szigetbe. És kifogtam! Egész napon át iszonyú hajtás volt, páciens páciens után, egyetlen percet se tudtam közben pihenni, nemhogy lefeküdni, szundítani egy cseppet. És éjjel is hívás hívást követett. A lényeg: éjfél után egykor kihívtak egy beteghez, az asszonynak görcsei voltak, a tünetek méhen kívüli terhességre utaltak. Természetesen azonnal kórházba küldtem, aztán kiderült: nem volt az. Az ilyesmi gyakran előfordul, nem is ez volt a baj. Hanem az, hogy két órával ezután ismét kihivtak egy asszonyhoz, akinek a tünetei hasonlóak voltak. De mivel az előző betegnél tévedtem, aztán mert ezt a pácienst két nappal ezelőtt nőgyógyász szakorvos látta-vizsgálta, azt ajánlottam neki, várja ki a hét órát, akkor nyit a nőgyógyászati szakrendelés, majd ott alaposabban megnézik . .. Szóval beleestem a szokásos csapdába, mert talán mondanom sem kell, ennek a betegnek valóban méhen kívüli terhessége volt. Baj szerencsére nem lett belőle, mert reggel hétkor tényleg bement a szakrendelésre, ott meg azonnal megoperálták. De a lelkiismeretem azóta se nyugodt: mindenképp be kellett volna ezt az asszonykát is küldenem a mentővel! „Drótvégen'' a segítség — A kollégák segítenek, már hogyne segítenének! Jól tudják, hogy kezdő vagyok, hogy segítségre szorulok. Egyszer például — ha jól emlékszem, éppen vasárnap volt —, reggel hétkor beállított hozzám egy idős betegem, úgynevezett állandó katéteres. Kért. hogy cseréljem ki a katéterét, ne kelljen neki ezért Pécsre utaznia. A baj az volt, és ez az egyetemi oktatás hibája, nem az enyém, hogy sok katéterezést láttam már addig, de csinálni egyet se csinálhattam. Nem akartam nemet mondani, pedig nagyon begyulladtam, csakhogy ezt a Tóni bácsi előtt nem mutathattam. Tudtam: nekem úgy kell ezt a katétert kicserélnem, mintha egész életemben ezzel foglalkoztam volna. Megkértem tehát. Tóni bácsit, hogy várjon, én meg telefonon gyorsan fölhívtam a dobszai kolleginát, a Bleyer Erzsit, aki azóta már elkerült onnan, hogy mondja el pontosan, lépésről lépésre, hogyan és mit csináljak. Ez a csere azonban még így is eltartott vagy tíz percig, de a második és a következők fél percbe se tellettek, és megvoltak. Akkor is felhívtam a Böskét, amikor egy néni kért: írjam föl a szokásos inzulinját. De az egyetemen bizony azt sem tanultuk, hogyan kell az úgynevezett „fekete” — tehát a térítésmentes-ingyenes — receptre (mert a cukorbetegek az inzulint ingyen kapják) a gyógyszert fölírni. Persze, ezt is úgy kellett csinálnom, hogy a néni ne vegyen észre semmit. — Szó sincs róla! Nem azért kellett óvatoskodnom, hogy ne tudják meg: kezdő vagyok, ezt mindenki tudta a faluban, kicsiny is, nagy is. Még mielőtt odakerültem volna, elmondták az embereknek: most fog végezni a doktornő. Azért nem jöhet előbb, mint november, mert még tanul, meg vizsgázik az egyetemen. így hát örültek is nekem az itteniek: „no, végre! fél év után újra lesz orvosunk”; meg ódzkodtak is, mert amióta ez a körzet megvan, azóta itt csak férfi orvos működött, nő még soha, főleg pedig pályakezdő nő még nem. Ez a két hátrányos tulajdonság, hogy nő is vagyok és kezdő is vagyok, azért kicsit sok volt az ittenieknek. Különösen a nőknek! A férfiak inkább elfogadtak, szívesebben jöttek a rendelésekre, ahogyan mondták: „Megvizitálni a csinos új doktorkisaszszonyt.” Azért, ha jól meggondolom, valami igazuk volt is, van is. Nagy ez a körzet, igenigen sok benne az idős, krónikus beteg, az útjaink se a legjobbak, szóval egy férfinak is becsületére válna bejárni. Tegnap például Dióspusztán voltam, 15 kilométerre innen, és beszorultam a kis Trabantommal a sárba. Férfi nem akadt sehol a környéken, igy hát az asszisztensnőmmel ketten ástuk ki magunkat. Kemény, férfinak való munka volt! Ezért is kellett eleinte nagyon vigyáznom, le ne hervasszam az éppen csak bimbózó bizalmukat. — Most már, úgy érzem, bíznak bennem. Talán az első pár diagnosztikai telitalálatom meg néhány látványos gyógyulás meggyőzte őket: ha kezdő vagyok is, de zöldfülű azért mégsem. És azt is látniuk-érezniük kellett, hogy szívvel-lélekkel teszem a dolgomat, hogy engem akármikor ki lehet hívni. És én nemcsak itt, a rendelőmben tartok egy teljes falusi gyógyszertárat, hanem a Trabant csomagtartója is tele van. Ha éjjel hívnak, ha nappal, én a betegekhez mindig gyógyszerrel járok. Ügy is hívnak sokan: a búcsús doktornő. Mert a búcsús árusok is úgy szedik elő a portékát az autójuk csomagtartójából, mint én a patikámat. „Mit" és „mennyiért” — A fizetésem 3900 forint. Ehhez jön még 2000 Ft készenléti ügyeleti díj. Ez nem sok, mert a körzeti orvos nem mehet be se színházba, se moziba, éjjel-nappal helyben kell lennie. Aztán kapok még gépkocsiátalányt, havonta 300 kilométerre, ami nevetségesen kevés, mert ma ugyan csak ötödiké van, de már túl vagyok a 300 kilométeren, most már húsz napon át a saját zsebemre járok ki a betegekhez. — Nem, nem panaszkodhatom! Igazán nem. Van egy üzemorvosi mellékállásom az állami gazdaságban, naponta két órát rendelek náluk, és ezért kapok 1800 forintot. Aztán a férjem, ha beszámítjuk a gépkocsiátalányát is, ami háromszorosa az enyémnek, megkeres vagy tízezer forintot. De hát négyen vagyunk rá, kezdők is vagyunk, ez a hatalmas ház is csak felében-harmadában berendezett, még sehol egy szőnyeg vagy egy kép ... —• Hálapénzt? Kapok is, elfogadok is. Elfogadok, de nem várom el, hogy adják; elfogadom, de nem mindenkitől. Akiről tudom, hogy nehezen él, és most már ismerek majdnem mindenkit, attól elfogadok három-négy tojást, hogy a világért meg ne sértsem, de többet soha! És ugyanúgy megköszönöm neki, 20
