Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-12 / 5. szám

Kevés sikerrel.

Szász Endrét tulajdonképpen nem kell bemutatni. Az 1926-ban született művész harmincéves kora után találta meg igazán saját művészi formanyelvét, stílusát, ö nem fest — ő töröl. A több rétegben felhordott festékből töröl ronggyal, kézzel, tenyérrel, ujjal, könyökkel, ahogy jön — s így alakulnak furcsa, magukba mélyedt, a Semmibe vagy a Mindenségbe látó nő- és férfialakjai. Mintha mindegyikük egy kérdés volna. Fejükön, titokzatos sisakokon jellemük jelképeit viselik, egy sajátos, szászendrei jelképrendszer szörnyállatait. A jelképrendszer egyéni — mégis, szinte mindannyian értjük, vagy érteni véljük e szörnyállatok és elrévedő emberi alakok kérdéseit, megtalált válaszait.

Szász Endre évtizedek óta külföldön is él. „Is” — hangsúlyozhatjuk, hiszen Szász Endre sem az Egyesült Államokban, sem Kanadában nem vette fel az állampolgárságot, magyar művész maradt. Akkor is, mikor sikerei egyre nőttek, képeinek árfolyama minden elképzelhetőt felülmúló magasságba emelkedett.

— Magyar vagyok — mondja egyszerűen, mikor erről kérdezem —, és soha nem láttam okot arra, hogy megtagadjam Magyarországhoz való tartozásomat. Ügy gondolom, bárhol járok és festek is, magyar festőnek tekinthetem magam.

— Nagyon régóta izgat a porcelán — meséli a művész a munka szünetében —, ez az ősi és ma is titokzatos anyag. A festmények állapota mindig romlik az idő múlásával, bármilyen festéket találjon is ki a művész. Ami viszont az égetőkemencéből kikerül, az örök. A porcelán tömör, mint a márvány, sőt még annál is tömörebb. Nem okoz neki kárt a nedvesség, a hideg. A festést, a színeket változatlanul megtartja évszázadokon keresztül.

Szász Endre először a herendi porcelángyárban próbálkozott, de festői világa alapvetően elütött a herendiek hagyományaitól.

— Akkor hozott először engem ide Sikota Győző, a FinomkeráKépeink a győri Kisfaludy Színházban és Szász Endre hollóházi stúdiójában készültek

foto:

GABOR VIKTOR

mia-ipari Művek főtervezője. Legelsőre azt a megbízást kaptam, hogy készítsek faliképet az akkor épülő győri Kisfaludy Színház előcsarnokába. (A külső díszítést Vidor Vasarely készítette.) A porcelánfestésnél az volt a legnagyobb probléma, hogy sehol a világon nem tudnak egy fürdőszobai csempénél nagyobb porcelántáblát égetni. Az anyag megvetemedik a kemencében, elhajlik, hullámos lesz. Ez legföljebb mozaikra alkalmas.

És ezen a ponton találkozott össze Szász Endre kísérletező kedve és makacssága a hollóházi porcelánmester, Klein László szakmai tudásával. Heteken, hónapokon keresztül birkóztak az anyaggal. Üjabb és újabb trükköket próbáltak ki — és kilószámra dobálták el a meghajlott táblákat.

De sikerült.

— Ma már ott tartunk, hogy 50Y.70 centiméteres táblákat húzunk fel minden nehézség nélkül. Ezt sehol a világon nem tudják utánunk csinálni. Ekkora táblákból pedig már óriási falfelületeket tudunk szerkeszteni. Mint festő, azt mondhatom, hogy eddig teljesen ismeretlen lehetőség nyílott meg előttem: olyan festői világ, amelynek nincsenek hagyományai, szabályai, fortélyai. Nem akarok nagyképűsködni: olyan festő, mint én, eddig rangján alulinak tartotta, hogy bögrékre, tányérokra fessen. Nekem ez nem derogált — és most valami hihetetlenül izgalmas lehetőséghez jutottam.

Klein László ma osztályvezetői rangban dolgozik. Nappal a tervező stúdió munkáját irányítja, éjszaka a mesternek segít. Megbeszélnek minden színt, minden technikai újítást.

A gyár nem volt kicsinyes, és nem volt az az állam sem. Vissza nem fizetendő állami segítségből és a gyár fejlesztési alapjából stúdiót és önálló gyárrészleget építettek e — ma még nevenincs — műfaj számára. Szász Endre általában az év felét Hollóházán tölti. Egyedi táblaképeket készít.

Klein Lászlóval együtt kifejlesztették a sokszorosítás technikáját is. Ma már színes képeket is sokszorosíthatnak. Egy-egy alkotást kétszáz példányban készítenek el, mindegyiket személyesen látja el kézjegyével a mester. Ugyanígy folyik a dísztányérok sokszorosítása is.

Természetesen ez sem olcsó mulatság a vásárló számára, de még mindig elérhetőbb, mint egy festmény vagy táblakép. Egy sokszorosított tábla ára vagy egytizede egy festménynek.

Világújdonság született tehát az eldugott kis felső-magyarországi falucskában. Ma még talán kevesen hallottak róla. A tulajdonképpeni világpremier 1983 márciusában van: Budapesten, a Tavaszi Fesztivál alkalmából rendezendő kiállításon a Vigadóban és közvetlenül utána Los Angelesben.

Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy előre megírjuk: ez a dátum (és egyáltalán a nyolcvanas évek eleje) új fejezetet nyit a hollóházi gyár történetében.

SÓS PÉTER JANOS

25