Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-12 / 5. szám

Éppen születésnapra érkeztünk.

Szász Endre ott ül munkatársai, barátai körében. A falon félig elkészült táblaképek, frissen égetett tányérok. A székek között két kutya szundikál. Az asztalon néhány kupica konyak.

Egy-két adoma, majd jókívánságok — az ünnepség hamar véget ér. A munkatársak szedelőzködnek, indulnak haza. A mesteren ócska pulóver, kopott melegítő: ő most kezd majd dolgozni.

Szobájában a fény néha hajnalig világít. A barátságosan összehajló zempléni domboldalak közötti gyárban gyakran egyedül ez a fénybogár jelzi Szász Endre jelenlétét: ő ugyanis többnyire késő délután kezd dolgozni. Akkor viszont reggelig.

A hollóházi gyár elődje kis üveghuta volt, amelyet — a fennmaradt iratok szerint — 1777-ben alapítottak. Jó ötven év múlva vette föl termékei közé a kőedényeket. Kezdetben asztali készleteket, kulacsokat gyártott, a felvidéki fazekasság és a szomszédos telkibányai műhely ízlés- és formavilága szerint. Az élénk színű edényekből néhány ma is látható a gyári múzeumban. Nem lehet nem észrevenni rajtuk a naív, népies bájt. (No, meg a pécsi Zsolnay-gyár tervezője, Zsolnay Júlia egész Magyarországra kiterjedő művészi hatását.) A hollóházi tányérok, edények sohasem jelentettek egyéni, semmi más termékkel össze nem téveszthető stílust, művészi irányzatot, mint a herendiek, vagy a pécsi Zsolnay-k. Csupán némileg leegyszerűsítették, tömegtermelésre alkalmassá tették amazok művészi formajegyeit.

Az önálló arculat hiánya különösen az elmúlt egy-két évtizedben jelentett nagy gondokat. A porcelán „márkaigényes” termékké vált: csak a márkás porcelánok ára maradt magas. A hollóháziak érezték ezt, és meg is próbáltak változtatni a kialakult viszonyokon. Üjabb és újabb képzőművészeket, tervezőket kértek fel jellegzetes a „hollóházi arculat” kialakítására.

SZÁSZ ENDRE HOLLÓHÁZÁN