Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-12 / 5. szám
I Kiderül, hogy Szoboszlaiékhoz — amióta beköltöztek a városközpontba, és megnyitották bemutató termüket a lakásuk mellett, a műhelyük fölött — gyakran becsöngetnek a turisták. Jönnek ide az NSZK-ból, Dániából, Svédországból, Finnországból, de távolabbi tájakról, az USÁ-ból, Kanadából, sőt még Venezuelából is. (Venezuelából érkezett például Bohus László fizikus az Atommagkutató Intézet kongresszusára, aztán kollégáival együtt beállított Szoboszlaiékhoz, akik először idegenvezető tolmácsnak, nem pedig külországbelinek hitték, oly szépen, tisztán beszélt magyarul.) — Megszámlálhatatlanul sokan jönnek — állítja Szoboszlainé, aki férje szerint az ügyek üzleti részét tartja a kezében —, és kevesen távoznak üres kézzel. Most már azt is tudjuk, hogy ki mit visz majd magával. A németet? például a fokoson kívül a csengőt veszik szívesen; az amerikaiak szintén a fokost keresik és a juhászkampót, de a legdrágábbakat; az északiak, a svédek meg a norvégok, elsősorban a régiségekre „utaznak”, a mi cikkeink közül pedig azokra, amelyek formájukban a régiekhez húznak. Várom, hogy szóljon valamit a pusztai emberekről is. De hiába. A „kereskedelmi igazgató” így — akarva-akaratlan — igazolja ba-1. „Nagy és díszes kampót csakis kitanult juhász használhat” 2. „A csengőt, a kolompot hangolni keil” 3. „A fokos eredetileg sem szerszám volt, hanem fegyver” 4. „Hol van akár tizedannyi juhász, mint amennyi kampót, fokost, bicskát itt gyártanak?” FOTO VENCSELLEI ISTVÁN rátom „vádjait”. Mint ahogyan igazolta — visszagondolva a náluk tett látogatásomra — az a két útikosár is, amely a kiállító teremben állt, áruval tömve. A hajdúszoboszlói fürdőben rendezett népművészeti vásárra készítették elő benne a portékát. És bizonyára ott sem a juhászok meg a csikósok voltak többségben, hanem a fürdővendégek meg a turisták. Persze, elforgadható az is, amit Szoboszlai Gábor állít: — Elvetődhetnek esetleg ilyen helyre a pusztai emberek is. Először azért, mert kíváncsiak, mit keres arrafelé az a töméntelenül sok idegen. Másodszor meg azért, mert arra gondolnak, hogy ahol ennyien összeverődtek, ott sört is lehet tán kapni. Aztán meglátják az árumat. „Atyaúristen! — mondják. — Hát itt kampó is van! Akkor meg miért írják ki azt, hogy Népművészeti Vásár?!” Hát nincs igazuk? Amikor a kampó- és csengőöntés, a kulacskészítés, a nemezverés, a fazekasság, a szűrhímzés és a többi régi mesterség még valóságos termelési és életszükségletet elégített ki, senki se tartotta művésznek a rézművest, a csapót, a hímzőaszszonyt vagy a fazekast. Ök pedig végképp nem nevezték magukat annak. Nevetségessé is váltak volna efféle címsallangokkal. De amióta a régi kézműipari remekek (és másolataik, utánzataik) divatba jöttek, amióta javarészt megszűnt eredeti funkciójuk, azóta megnőtt a városokban e tárgyak rangja. Manapság sokkalta több pásztorkampó ékeskedik a „magyaros” szobák falán, mint amennyi a pásztorokat szolgálja szerszámként. Jelen és egykori készítőik pedig nem iparosok többé, hanem népművészek. Nem kedvelem túlságosan ezt a titulust. De nem azért, mert a népművészek tömegesen és a piacra termelnek. Egy remek rézkarcot vagy fametszetet legalább annyiszor le lehet húzni, ahány kampó vagy fokos egy-egy formá-4 ból kiönthető. És a művészek jó ideje már — csakúgy, mint az iparosok — a piacnak dolgoznak. A piacnak dolgoznának egyébként Szoboszlaiék akkor is, ha csakis a pásztorok számára öntenék a kampókat és csakis a csikósoknak a sarkantyúkat. De, bizony, ez igen-igen szűk piac, inkább csak piacocska lenne, próbálnának csak belőle ilyen házat — műhellyel és bemutató teremmel, gépi felszereléssel és csodálatos bútorokkal — építeni, mint az a Bajcsy-Zsilinszky utcai! Nem művész, de nem is közönséges iparos, hanem mester — legalábbis szerintem — a csapó, a kulacsos, a szűrös vagy a rézműves (és ugyanígy a szabó vagy a cipész), ha mindaz, amit a kezéből kiad: mestermunka. És ha jól meggondolom, e mestereket akár művészeknek is címezhetjük, hisz mai világunkban alig-alig akad fényképész vagy statiszta, inkább csak „fotóművészekkel”, „színművészekkel” találkozhatunk. Éppen ezért mégis inkább mesternek mondanám én Szoboszlai Gábort. Először is azért, mert a kampó, amit készít, nemes anyagból készül, nem pedig rezet utánzó műanyagból. Másodszor azért, mert ezek a kampók a szakember kezében bármikor igazi szerszámként szolgálhatnának. És végül, harmadjára, azért, mert ha a kampó anyaga valódi, nemes, formája pedig célszerű, akkor szépnek, esztétikusnak is kell lennie. * Azt hiszem, az iparos attól lesz mesterré, hogy érti is, szereti is a szakmáját. És ha az értett és szeretett mesterség szépen hoz a konyhára, az nagyon rendjén való dolog. Persze, ez a tétel megfordítva is igaz lehet: az emberek többnyire csakis akkor fejlesztik magukat mesteri tökélyre a szakmájukban, ha ez számukra kifizetődő. Szoboszlai Gábor például eredetileg gépésztechnikusnak tanult, majd a debreceni járműjavítóban kezdett dolgozni, és csak 1972-ben (35 esztendős korában!) „nyergeit át” a rézművességre. Az évszám világosan mutatja: ebbe az „átnyergelésbe” feltétlenül belejátszhatott az akkor már jól érezhető nosztalgiahullám, az egyre fokozódó érdeklődés a régi paraszti használati tárgyak iránt, az érezhetően növekvő kereslet — ahogyan Szoboszlainé mondotta — a „formájukban a régiekhez húzó” holmikra, és a mindezek következtében várható magas — a technikusénál lényegesen magasabb — jövedelem. Kétségtelen azonban az is, hogy Szoboszlai Gábort kora ifjúságától érdekelte ez a munka. — Apám hosszú időn át kinn dolgozott a Hortobágyon — emlékszik vissza tíz-tizenegy éves legényke korára. — Kútásó, kútfúró volt, én meg vele lebzseltem a vakációkban, és lestem: milyen pásztoreszközök kerülnek ki a kutakból. Amikor ugyanis a vizet meri a pásztorember, gyakran behullik a kútba a pipája, gyújtója, bicskája, karikása vagy akár csak a pitykegombja. Sok minden került így elő, a legtöbbnek már nem találtuk a gazdáját, tehát hazavihettem, alaposan megnézhettem őket. Engem már akkor nagyon érdekeltek ezek a holmik, és folyton kérdezgettem a juhászokat, csikósokat: mi mire való. És később, hogy végképp a rézművességre adtam a fejemet, tőlük tanulgattam és tanulgatom mindmáig, hogy minek milyennek kell lennie. Meg lehet csinálni ugyanis egy juhászkampófélét úgy, hogy a laikusnak tessék, mert rézből van, mert csillog, mert cifra minta van beleöntve. De hogy mennyire valódi és mennyire használható egy szerszám, annak csak a pusztai emberek a megmondhatói ! * Kétféle zsűri minősíti tehát Szoboszlai Gábor munkáit. Az egyik a hivatalos, amelyik éppen tíz esztendeje odaítélte neki a népi iparművész címet. A másik a nem hivatalos, amelyiktől az egyszerűbb mester titulust kapta. Ahogyan a szavaiból kivettem: ez a pusztai emberekből álló zsűri a szigorúbb: — A szomszédunkban lakott egy igen-igen bölcs, rettenetesen csavaros eszű juhász, a „Gróf” Czinege. Gyakran átjött hozzánk, aztán csak nézte, hogyan dolgozom. Amikor készen voltam egy kampóval vagy csengővel, megmutattam neki. Ő nem is igen szólt, csak bólintott, vagy éppen elhúzta a száját. Innen tudtam, hogy jó-e, amit csinálok, vagy rossz. És beszél Garai Lajosról, a csikósról, akitől gyönyörű kengyeleket kapott mintának: öntsön, ha tud, hasonlókat. És elmondja: hogyan fürkészte ki a böszörményi Tiszai Nagy István-féle csengők titkát. És bevallja, hogy az apajpusztai csikósoktól leste el: milyen az igazán jó zabla és az alkalmatos sarkantyú. Ezek az emberek tanították és tanítják, ők bírálták és bírálják el ma is, jó-e az, amit csinál. — Nekem igazodnom kell hozzájuk — mondja —, és szeretek is hozzájuk igazodni, mert eddig még sohasem csaptak be, sohasem javallottak rosszat. * Én Szoboszlai Gábortól tanultam meg: a csengőt, a kolompot hangolni kell. Ö pedig a pusztai emberektől tanulta meg: hogyan kell őket hangolni, hogy szépen szóljanak, és hogy a juhászok, csikósok, gulyások tíz kilométer távolságból is megmondhassák, kinek a lova, kutyája, nyája, gulyája közeleg, ők bizonyára felismerik azt is, hogy kontár, iparos vagy mester kezéből került-e ki a pergő, a kolomp, a csengő. Amit jómagam állíthatok: ezek itt az én fülemnek csodálatosan muzsikálnak. Zenekarba is beillenének. És a többi holmi is dicséri a kezet, amelyikből kikerült. Akkor hát nem édesmindegy, hogy készítőjüket minek titulálják?! GARAMI LÁSZLÓ 21
