Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-12 / 5. szám

De gazdagok is vagytok ti tehetségekben! — dicsértem nemrégiben Debrecent egyik odavaló lokálpatrióta barátomnak. — Megint sikerült megismerkednem nálatok egy érdekes-értékes emberrel. — És ki légyen az?

— Szoboszlai Gábor népművész.

— Érdekesnek érdekes, értékesnek is értékes — bólintott barátom —, de hogy művész-e ... Hát nem tudom... A művész, az igazi, egyedi darabokat készít, ugye. Ö meg szinte nagyüzemileg termeli a csengőket, pásztorkampókat, fokosokat.

— Amikor beszéltem vele, azt mondta, hogy elsősorban a pusztai embereknek dolgozik.

— Ugyan már! Hol van napjainkban akár tizedannyi csikós, juhász, gulyás, mint amennyi sarkantyút, kampót, bicskát, pitykét a műhelyében gyártanak?! Ipar ez, nem pedig népművészet! Olyan ipar, amelyik már rég nem a pusztai embereket, hanem a pusztai romantika hamis világában élő városiakat szolgálja ki, mégpedig nem használati, hanem dísztárgyakkal.

*

— Nem szobadísznek csinálom, amit csinálok, hanem szerszámnak, használati tárgynak — mondta ezzel szemben Szoboszlai Gábor korábban.

— Vonatkozik ez a fokosokra is? Rengeteget látok itt belőlük.

— Hát ezeket már valóban nem használják. De a fokos eredetileg sem szerszám volt, hanem fegyver. Ez a hortobágyi kontyos fokos például még a Balmazújvároson készített vastag nemezkalpagot is átütötte. Pedig azt, hogy gazdája koponyáját jobban óvja, olykor-olykor még lenyesett szélű kisbográccsal is „kibélelték”.

— Tehát a fokos már csak dísz? — Főként az — ismeri el Szoboszlainé, és rögtön hozzáteszi: — De igen nagy a keletje manapság is. Nagyon szeretik a magyarok is, a külföldiek is, elsősorban a németek.

NÉPMŰVÉSZ

VAGY

IPAROS2