Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-12 / 5. szám

A kanyargós bakonyi út a hullámvasutat idézi fel, gépkocsink alig ér fel az egyik dombra, már látni, az országút sötétszürke szalagja zegzugosan fut le a völgybe, majd felkígyózik a következő magaslatra.

Bakonypéterdre tartunk fotoriporter kollégámmal, hogy valaki után kutassunk, aki már vagy hatvan éve halott. A múlt század végén élt ebben a kis faluban egy Hungler Mihály nevű parasztember, aki egy nap, mint akkoriban annyian, hajóra szállt, hogy pénzt keressen Amerikában. Vitte magával családját, két lányát is. Története egyszerű, mindennapos. Néhány év alatt összegyűjtötte a tizenvalahány hold árát, s magától értetődően hazatért, hogy itthon valósítsa meg a földből élők álmát, az önálló „birtokot”.

De visszafelé már csak egyik lánya tartott vele, Hedvig. A másik, Erzsébet, férjhez ment egy Stigler nevű munkáshoz. Ennek a lánynak az életéről, sorsáról csak annyit tudok, amennyit az elmúlt évi Közgazdasági Nobeldíj kiosztása után írtak a lapok: dr. George Stigler édesanyja magyar, neve Hungler Erzsébet, s a magyarországi Bakonypéterden született.

Az út két oldalán mezők, szántóföldek, bokorcsoportok és ritkás erdők váltogatják egymást, mikor feltűnik a jelzőtábla: Bakonypéterd. Egy percre megállunk, közben azon tűnődöm, milyen lehetett ez a táj nyolcvan évvel ezelőtt? Melyik fa állt már akkor is, hány tűnhetett el azóta a favágók vagy a télire tüzelőt kereső parasztemberek fejszéje nyomán? Hol voltak a házak és milyenek? Kinek hol terült el a földje? Hol játszottak a gyerekek? Emlékszik-e még valaki ezekre? S Hungler Mihály neve idéz-e fel, jelent-e valamit?

*

Bakonypéterd kis falu — az országút is éppen csak érinti az egyik csücskét — két szelíd ívelésű domb között hosszan húzódó két házsor, amely közrefogja a főutcát. Megérkezésünkkor, hétköznap délelőtt, szinte kihaltnak tűnt a település. Ez a vidék, ez a föld nem kényezteti el lakóit, az itt élőknek keményen kell dolgozniuk.

Első próbálkozásaink nem jártak sikerrel.

4

10