Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-08 / 1. szám
1. Plakátok a pesti utcán a Tanácsköztársaság idején 2. Az Andrássy út 1919. május 1-én 3. Landler Jenő egy katonai szemlén 4. Kun Béla 1919. március 22-én az Országház előtt 5. Hamburger Jenő, Latinca Sándor, Móricz Zsigmond külföldi újságírókkal egy somogyi termelőszövetkezetben 6. A Zenei Direktórium. Bal szélen ül Bartók Béla, vele szemben Kodály Zoltán SZVOBODA FERENC REPRODUKCIÓI Vajon létrejöhetett volna olyan megegyezés ekkor, amely kedvezőbb határokkal a Tanácsköztársaság fennmaradását is biztosítja? Aligha. Egy proletárdiktatúra Közép-Európában keresztezte a győztesek egész koncepcióját, a Magyarországgal szomszédos államok területi igényeinek messzemenő kielégítését éppúgy, mint Szovjet-Oroszország elszigetelését. Smuts kedvező jelentését a nagyhatalmak nem is tűzték napirendre. Április 16-án a román, 27-én a csehszlovák csapatok lendültek támadásba, s a még szervezés alatt álló Vörös Hadsereget viszszaszorították. Május 1-én ugyan a román csapatok Szolnoknál, a csehszlovákok Miskolcnál megálltak, de a helyzet katasztrofálisnak tűnt. Miközben a főváros és a vidék nagy pompával ünnepelte május 1-ét, a kormány, a Központi Munkástanács ülései egymást követték, Kun diplomáciai tárgyalásokat folytatott. A válság végül megoldódott, a kormány helyén maradt. Böhm Vilmos, Stromfeld Aurél, Landler Jenő munkájának köszönhetően május 20-án az északi fronton már ellentámadásba ment át a Vörös Hadsereg. Az északi hadjárat valóban si-5 keres volt. Június 6-án a Vörös Hadsereg bevonult Kassára, június 16-án Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. A hadviselés azonban roppant terheket rótt a szervezett munkásokra, akik a katonák zömét adták, s az egész hátországra. A gazdasági, ellátási és politikai nehézségek nőttek. Ezt jól kihasználhatták az ellenforradalmi csoportok, amelyek az ország különböző részein sztrájkokat, fegyveres felkeléseket robbantottak ki. Június 24-én Budapesten is megpróbálták átvenni a hatalmat. Az ellenforradalom legjelentősebb erői azonban Bécsben és Szegeden gyülekeztek. Az osztrák fővárosban Bethlen István körül tömörültek a konzervatív úri Magyarország képviselői, Szegeden viszont Horthy Miklós fővezérsége alatt, Gömbös szervezésével létrehozták az úgynevezett nemzeti hadsereget. Ott formálódott a „szegedi gondolat”, egy szélsőségesen nacionalista, antiszemita, jobboldali program. Párizst roppant kínosan érintette, hogy a katonai intervenció nem vezetett a Tanácsköztársaság megdöntésére. Az újabb heves viták során Clemenceau francia miniszterelnök vette át a kezdeményezést, s ő diplomáciai fegyvereket vetett be. A legsikeresebb a június 13-i jegyzék volt, amely minden érdekelttel tudatta az új határokat és felszólította őket, hogy vonuljanak vissza ezek mögé. Ennek — rendkívül éles viták után — csak a Forradalmi Kormányzótanács tett eleget, mégpedig nyomban, s ez taktikai hiba volt. Mód lett volna időhúzásra, hiszen a békekonferencia július folyamán sem tudott újabb támadást szervezni Magyarország ellen. Az azonnali visszavonulás általános demoralizálásra vezetett, a Kormányzótanácsot kilátástalan helyzetbe juttatta, megerősítette a szakszervezetekben, a munkások között azt a felfogást, hogy ki kell egyezni az antanttal. Mivel a román csapatok többszöri sürgetésre sem adták át a Tiszántúlt, a Kormányzótanács elrendelte a tiszai offenzíva megindítását, amivel kétségtelenül meggyorsította saját bukását. A román hadsereg július végén — kihasználva minden tekintetben előnyösebb helyzetét — ekkor már nem állt meg a Tiszánál. Augusztus 1-én a Budapesti Munkástanács utolsó ülésén bejelentették a Forradalmi Kormányzótanács lemondását és megbízták Peidl Gyula sz. kszervezeti vezetőt új kormány n\egalakításával. A román hadsereg augusztus 3-án és 4-én bevonult Budapestre. A forradalom gyors terjedéséhez fűzött remények tehát nem váltak be. Egy olyan kis országban, mint Magyarország, elszigetelve és magányosan, nem maradhatott fenn a proletárdiktatúra. A Duna-medencében a forradalmak elmaradtak. A nemzetközi viszonyok nem kedveztek sem annak, hogy Magyarország polgári demokratikus úton próbálja modernizálni társadalmát, gazdaságát, sem annak, hogy forradalmian új útra lépve szocialista módon próbálja megoldani a feladatot. S bár a forradalmak elbuktak, a következő negyedszázadban többé nem lehetett úgy felvetni reformgondolatokat, hogy azokban valamilyen formában ne élt volna tovább 1918—1919 élménye és tapasztalata, mint ahogyan a történeti Magyarország felbomlásának következményeitől sem tudott szabadulni sem Magyarország, sem a Duna-medence többi állama. L. NAGY ZSUZSA 13
