Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-19 / 4. szám
— Es nem unatkozik olykorolykor nyugdíjasként? A felelet: — Nem érek én rá unatkozni! A hét év alatt, amióta nyugdíjban vagyok, mert csak 64 esztendős korom óta vagyok az, egy pillanatig sem unatkoztam. Dolgozni járok én, kérem! Vagy két évig visszajártam a téeszbe, szalmát raktunk nyáron, takarmányt hordtunk télen, tettem amit kellett. Aztán átmentem az útvasúihoz dolgozni, Pestre. (Az „útvasút”: az Üt- és Vasútépítő Vállalat). Ott csatornát fektettünk, utat építettünk. Vasutat ugyan, sajnos, nem csináltunk, de azért a vasút mellett is dolgoztunk. Két év után, tavaly, aztán megint odébb álltam egy házzal, beszegődtem a Mélyépítő Vállalathoz. Ez is pesti cég, és éppen tegnap voltak nálam, hogy számíthatnak-e rám ez idén is. — És számíthatnak? — Számíthatnak! Azt a 840 órát idén is ledolgozom! Nem értem! Igaz, kevesebbet mutat, de túl van már a hetedik X-en, mégis alig várja már, hogy kitavaszodjék, hogy megálljon a ház előtt a mélyépítők különbusza, hogy fölüljön rá, és hogy végre-valahára megkezdhesse újra azt az inaszakasztó-nehéz földmunkát, a kubikolást! 5 — Minek hajt ennyire, Urban bátyám? Olyan nagy szüksége van arra a pénzre? — Hát, ugye, a pénz az mindig kevés — feleli és kacsint —. De abban igaza van, hogy nem a pénzre megy ki az az egész. — Akkor meg mire? — Értse meg: kell az embernek egy kis kikapcsolódás! — Kikapcsolódás?! Hát nem az lenne a kikapcsolódás, ha végrevégre, egy kemény élet munkája után kiszuszogná magát?! — Értse meg, kérem: én világéletemben itt, helyben, Kartal községben dolgoztam. Egyszer akartam csak megszökni innen, akkor sem sikerült. Ez az ötvenes években volt. Apámat kuláknak nyilvánították, mert hogy 34 holdja volt, de senki sem nézte, hogy voltunk rá testvérek is, nem kevesebben, mint nyolcán. Akkor úgy gondoltam, jobb lesz nekem, ha beállók egy üzembe dolgozni. A Ruggyantagyárral próbálkoztam, de nem vettek föl. így hát végül is maradtam tovább Kartalon. Most meg bejárok a fővárosba, sok helyen megfordulok, ahol eddig sohasem jártam. Az embereket is megszerettem, akikkel együtt vagyok. Hát azért mondom: ez nekem kikapcsolódás. Aztán kiderül, hogy télidőben, késő ősszel, kora tavasszal, amikor nem jár be a mélyépítőkhöz, akkor is megkeresi magának ezt a sajátos kikapcsolódást, itt, helyben. Reggel hattól este hétig Először is itt van a háztáji egy hold; felébe kukorica, felébe árpa kerül. Ebből már nyilvánvaló, hogy jószág is akad, amely a takarmányt föleszi: évente négy sertést és vagy félszáz baromfit gondoznak Urbánék. Aztán Urbán bácsi és fia — akit baleset ért a téeszben, és ezért leszázalékolták, tehát szintén nyugdíjas — közösen vett egy kiskerti univerzális traktort, használtan, alkatrészhiányosan, 20 000 forintért (tehát éppen annyiért, amennyit János bácsi az alatt a bizonyos 840 óra alatt a mélyépítőknél megkeres), „megbütykölték”, és dolgoznak vele a szakszövetkezetben. Ami annyit jelent, hogy ki-ki a saját maga kertjében termel fólia alatt uborkát, borsót, ki — mit, aztán közösen, kocsival beszállítják a terményt a begyűjtőtelepre. De ez nem minden! Ha Urbán néni nem győzi a munkát, János bátyám is beáll neki segíteni, tölti-töltögeti az üveggyapottal azokat a műanyag „harisnyákat”, aztán mikor onnan elszabadul, nekilát ezermesterkedni. Két éve, tehát már nyugdíjasként, kiókumlált és elkészített például egy olyan krumpli- és palántaültető masinát, amit a kistraktorra kötve, akármilyen dimbes-dombos földön lehet használni. — Hogyan fér bele ennyi minden a napjába? Mikor kel és mikor fekszik? — Hatkor kelek, hétkor fekszem. Aztán az ágyból nézem a tévét. — És mikor van villanyoltás? — Az különböző. Amíg a műsor érdekes, addig nézem. Szerdán például (ez a szerda január 5-re esett) fél tizenegy után oltottunk csak villanyt, mert a Krónikát néztük. Ez egy most kezdődő sorozat a Don-kanyarról. Engem azért érdekelt nagyon, mert én is ott voltam. Éppen abban az időben született meg a fiam. — össze járnák a fiával? — De mennyire. Csak át kell vágnom itt a ház mögött, a kertünkön, és már náluk vagyok. — Sokszor megjárja ezt az utat? — Hajaj! Mindennap ötszörhatszor. De a feleségem még ennél is többet jár hozzájuk. Főként a két unokához. Editke már harmadik gimnáziumba jár, nagyon jól tanul, Ildiké pedig még csak negyedikes. — Előfordul, hogy magukra bízzák a gyerekeket? — Ugyan már! Nagyok azok. Ellátják magukat, meg a házat is, ha kell. De azért az Ildikével eljátszogatunk. — Ezek szerint nemcsak a főváros jelent kikapcsolódást, hanem a két unoka is. — Így igaz. És ha már szó esett róluk, elárulom: mi is, a fiamék is az unokáimnak gyűjtünk. — Nem lesznek ők rászorulva! A házuk máris megvan, itt ez a nagy ház, ott, a kert túlfelén egy még nagyobb. — Mindegy. Ha nem nekik, hát nekünk jó, hogy az ő számukra rakjuk össze a forintokat! — Hogyan telik tehát a nyugdíjas tsz-tag ideje? Csak munkával? Mit csinált például tegnap? — Húst füstöltem a fiaméknak. — Mi a mai program? — Disznóölésre készülnek a nászasszonyomék, azoknak pakolunk, üstházat, asztalfélét, edényeket, hogy majd náluk segítsünk. — Mit terveznek vasárnapra? — Mint mindig, elmegyünk a délelőtti misére, délután meg tévézünk, olvasgatunk. Jár a Pest megyei újság meg a Szabad Föld, aztán itt vannak a képeslapok. Az Üj Tükör október 3-i számában mink is benne voltunk. De nem ám úgy, mint nyugdíjas tsz-tagok, hanem mint táncosok. Azért van valami más is! Körülbelül abban az időben, amikor Urbán János nyugdíjba vonult, megjelent ugyanis Kartalon egy folklorista, aki összeverbúválta a régi-régi dalok, táncok ismerőit, zenészeket állított melléjük, és filmre-magnóra vette mindazt, amire a nyolc kartali táncospár emlékezett. Ez volt a kezdet. Azóta rendszeresen eljárnak táncolni Gödöllőre, Bajára, Decsre, Dunaújvárosba, sőt bemutatták már tudományukat Jugoszláviában is. — Hol szerepeltek legutóbb? — Gödöllőn és Szentendrén. De mostanra már csak két pár maradtunk: én a feleségemmel és a-sógorom egy másik asszonnyal. — Szívesen csinálja? — Nagyon. És most már meg is szoktuk. Amikor először léptünk föl, Gödöllőn, a feleségem nem akart kimenni a színpadra, merthogy olyan sokan voltak a nézőtéren. Mondtam neki: oda se gondolj, mert ha eltévesztenénk is a lépést, azok úgy sem veszik észre, nem tudják, mit tévesztettünk, így aztán kimentünk táncolni mégis. És nem volt baj, mert, miránk két marokkal szórták a fényt, a nézőközönség meg sötétben maradt, úgy hogy mi nem is láttunk magunkon kívül senkit, el is feledtük, hogy néznek bennünket. Mintha csak magunknak tánvoltunk volna. Most meg már annyira megszoktuk, hogy ha nem táncolnánk, hát hiányoznék. — Szoktak a föllépések előtt próbálni? — Minek? Megy ez magától. Annyira, hogy tavaly mi tanítottuk be a pesti egyetemistákat is a kartali táncokra. Két hónapon át oktattuk őket. — Ezek szerint nyugdíjas parasztemberből tanárrá lett? — Az azért mégsem. Csak hagyományőrző táncmester. Ennek nyilvánítottak bennünket. Aztán elköszönünk. Búcsúzóul almát kapunk, pirosat. A pincében válogatta ki a legszebbjét Urbán János, És csak amikor túljutottunk a kapun, akkor kiáltotta utánunk: — Ezt az állami gazdaságban kaptam. Mert ott természetben fizettek az almaszedésért! GARAMI LÁSZLÓ 11
