Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-06 / 3. szám
„A népzene és a pedagógia érdekelt” A NYOLCVANÉVES RAJECZKY BENJÁMIN Rajeczky Benjámin arca, szeme ma is nevetős, egész lénye csupa derű, meg jóleső nyugalom. A fáradtságnak a nyoma se mutatkozik rajta, pedig Pásztóról jár föl Pestre, hogy hetenként három napig a Zenetudományi Intézet Népzenei Kutatócsoportjában folytassa régóta megkezdett nagy jelentőségű munkáját és a Főiskola zenetudományi tanszakán tanítson. — Professzor úr, hogyan őrizte meg a sok évtized viharában csodálatos békét árasztó önmagát, szakadatlan munkaakarását és jókedélyét — Azt hiszem, ennek a nyitja mindenekelőtt szülői örökség. Apám kilencvenöt évet, anyám kilencvenet élt meg. Mindkettőjüket mosoly és bizakodás hatotta át. Nem vitás, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, de ezt vidáman kell hordoznunk, nem pedig szorongással, szomorkodón. — Egyik cikkében arról írt: „. . . neveljük a gyereket arra, hogy mi jó és mi rossz, mi szép és mi csúnya. Ha ezt megtettük, nem félünk a jövőtől..Hogy a gyerekeket, gimnáziumi növendékeit mennyire szerette, arról a mai nemzedék is sokat hallott. . . — Emlékszem, Kodály Zoltán első felesége, Emma asszony egyszer azt mondta nekem: „Rajeczky, magának tizenkét gyerekének kellene lennie!” Mire én azt feleltem: akad nekem ennél sokkal több, legalább háromezer.” Hiszen tanítványaim száma akkor már ezt is meghaladta. — Ügy tudjuk, tanulmányai kezdetén nem az iskolai tanítást tekintette életcéljának. — Valóban nem, mert Innsbruckban, ahol teológiát tanultam és abból doktoráltam, hamarosan belevetettem magamat a gregorián tanulmányozásába. Tanárom, Rudolf von Fricker örökké emlékezetes légkört varázsló zenetörténeti előadásai után velünk növendékeivel a közeli kis cukrászdába ült be, hogy egy pohár vörös bort igyunk és elbeszélgessünk. Idehaza a méltóságos professzorokkal ezt bizony nem csinálhattuk volna. Annak idején ilyesfajta kapcsolatot talán csak Szent-Györgyi professzor teremtett tanítványaival Szegeden. Én Innsbruckban azt terveztem, hogy majd zenetörténetből is ott doktorálok. Gimnáziumi tanárságom idején ezt meg is említettem igazgatómnak, Bitter Illésnek. Ö azonban ezzel nem értett egyet, inkább arra szólított föl, hogy rezesbandát szervezzek az iskolában. így hát zenei tanulmányaimról máig sincs semmiféle papirosom, diplomám. Ha csak arról nem, hogy az innsbrucki egyetemen zenetörténetet hallgattam. Mindezt nem panaszképp mondom, hiszen a gyerekekkel boldog éveket töltöttem az iskolában, családias kötelék fűzött minket egymáshoz, sokat kirándultam velük, sőt a vakációban külföldre is jártunk hegyet mászni, síelni. A gimnázium akkori első osztályába érkezők közül jó néhányról a szülők azt mondták, hogy gyerekük bizony botfülű, nehogy az énekórákon túlságosan szigorú legyek velük. De aztán amikor eljutottak a nyolcadik osztályig, tanítványaim már megszerették a zenét, és ez az érdeklődésük életre szólónak bizonyult. Az első középkori énekkari műsorral, 1936—37 tájt mi szerepeltünk a hazai rádióban. Nekem valójában az volt a szándékom, hogy a középiskolásoknak lehetőséget nyújtsunk a komoly zenei műveltség elsajátítására. Ha sorsom úgy alakul, hogy a gimnáziumban maradok, ezt meg is valósítottam volna. Olyasféle énekgimnázium felépítéséről álmodtam, mint amilyen a Westminster kórusáé, vagy a Wiener Sangerknabené. Hát ez nem sikerült. — Kodály Zoltán miképpen fogadta ezt a tervet? — Ügy vélekedett, hogy először az alapot kell megszilárdítani. S félt a fiúhangok mutálásától is, holott a középkorban sem akadályozta a fiúkórusokat a mutálás, folyamatosan énekeltek kamaszéveikben is, csak éppen egy oktávval mélyebben. Én kezdetben szoprán voltam, majd amikor noviciusnak mentem, alt szólamot énekeltem, végül pedig tenorista lettem. A gimnáziumban egyházi fotó: sípos Géza kórust vezettem, és azon töprengtem, jó lenne valami újfajta zenét is megszólaltatnunk. Ehhez Bárdos Lajos segítségét kértem. Nemsokára elküldte nekem a maga kezeírásával kottapapírra rögzített Óh Dicsőséges Asszonyság kezdetű vegyeskari átiratát. A megújult kórusirodalom első műveként ezt kaptam tőle. Kerényi Györggyel és Gárdonyi Zoltánnal a berlini Collegium Hungaricumban ismerkedtem meg. Majd később, amikor Kerényi Bárdos Lajossal és Kertész Gyulával együtt megszervezte az Énekszót, fülön fogott, hogy írjak nekik cikkeket. Az Énekes Ábécé megírásával egy vakáció alatt készültünk el, tizenharmadik kiadását Kertész Gyula az 1940-es évek végén százezer példányban adta ki. A Magyar Kórus és az Énekszó révén ismerkedtem meg személyesen Kodály Zoltánnal, és arra kértem, fogadjon növendékévé. Föl is vett magántanulónak a Zeneakadémiára, de sajnos rögtön a harmadik évfolyamba sorolt. — Ezt miért fájlalta? — Mert szívesebben jártam volna az elsőtől kezdve hozzá. Én nem komponistának készültem, hanem maga a zene, kivált a népzene, meg a pedagógia érdekelt. Már csak azért is, hogy a tanulásom eredményeképpen elmélyültebben foglalkozhassak a gimnázium zenekarával és énekkarával. Kodály rögtön a kezembe nyomott egy gyűjtőfüzetet Pásztó fölírással. Tudta, hogy Pásztón laktak a szüleim. Kerényivel és Dávid Gyulával indultunk gyűjtőútra Párádtól Apátfalváig, majd később másfelé is. — 1945 után 1950-ig a budapesti Tudományegyetemen folytattam népzenei lektori munkámat, tanítottam a ciszterci rend Tanárképző Főiskoláján, meg a Székesfővárosi Zeneiskolában zenetörténetet. Majd amikor Lajtha László segítséget keresett a lejegyzésekhez, a Néprajzi Múzeumba kerültem. — Es ha jól tudom, 1960-ban onnan hívta át Kodály Zoltán az MTA zenetudományi csoportjának megbízott igazgatóhelyettesi posztjára. Később pedig, Kodály halála után, az ő utódává vált... — A sorrend csakugyan valahogy így alakult. 1970 óta nyugdíjas vagyok, de ugyanúgy dolgozom, ahogy azelőtt. Én sosem gyötrődtem azért, hogy pályámat, sorsomat így vagy úgy alakítgassam, ami adódott, azt mindig örömmel fogadtam. A Néprajzi Múzeumba a lejegyzés és a gyűjtés munkája mellett időmből arra is futotta, hogy a Melodiarium ^Hungáriáé Medii című sorozat kiadásának előkészítésén dolgozzak. Majd a Zenetudományi Intézetben minden erőmet a gregoriánnal kapcsolatos további kutatómunkámnak szentelhettem és szentelem ma is. — Sorra jelennek meg tudományos kutatásainak eredményei, kötetei, lemezei, tanulmányai. S most legutóbb a „Mi a gregorián?” című könyve. — Ezt a munkámat a nagyközönségnek írtam, a népszerűsítés szándékával. Egyébként a Zeneműkiadó igen áldozatos, kulturális missziót vállal magára a magyar gregoriánnal kapcsolatos kötetek kiadásával. Ez nem üzlet számára, hanem a tudomány szolgálata. Külföldön, ilyesféle kiadásokra tőke nélkül nem kerülhet sor, mecénás vagy alapítvány segítségét kell megszerezni. — Érdeklik-e a mai zeneszerzők művei? — A modern zenét nagyon szeretem, a fiatal, mai szerzőket rendkívül becsülöm, habár sajnos nincs elegendő időm zenehallgatáshoz. Mert hát zeneakadémiai óráimra is föl kell készülnöm, meg kell ismerkednem a világszerte évről évre megjelenő legújabb munkákkal, művekkel. Beszélgetésünk nyilvánvalóan csak arra szorítkozhatott, hogy Rajeczky Benjámin tiszteletre és szeretetre méltó életéből, munkásságából csupán egy-egy kiragadott mozzanatot szikráztassunk föl. A teljesség taglalásából valójában kötetnyi terjedelem kerekedne. Ez volna méltó hozzá. GÁCH MARIANNE 20
