Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-06 / 3. szám
HERMAN MÚZEUM GYÖNGYÖSÖN Különös érzés belépni a műteremlakásba úgy, hogy a művész, Herman Lipót nincs jelen. Igaz, már csaknem egy évtizede hiányzik ebből a lakásból, amelyben alkotott, hiányzik a magyar művészeti életből. Hiányzik, mert nagyon lehetett szeretni nemcsak a művészt a műveiért, hanem az embert, tisztalelkű, melegszívű lényéért. Különös, hogy nem hunyorít kedves, üdvözlő mosolyával, a huncutul félrecsapott, horgolt piros sapkája alól. De Rozika otthon van és Rozika mosolyog, mintha folytatni akarná férje szívélyességét, sőt; a munkáját is. Mert a munka volt Herman Lipót számára az élet, Rozika számára pedig az, hogy a hagyatékról gondoskodjék. A rengeteg festményről, akvarellről, grafikákról, amelyeknek kis része folytonosan körülveszi, a falakról néz le rá — de nagy részét el kell helyezni, át kell adni, közkinccsé tenni. — Ezt érzem életfeladatomnak, ezzel kell törődnöm, amíg még képes vagyok rá — mondja Rozika, és senkit ne tévesszen meg a kislányosan becéző elnevezés. Tizenöt éves korában, mint modell Rozika volt, Rozikaként került a „Lipi” baráti körét alkotó írók, művészek közé s Rozika maradt továbbra is a barátainak, sőt, mint Herman Lipót felesége, talán így vonul be Rozikaként, a művészettörténetbe. A múltra derűsen emlékszik. — Nagyon szegényen kezdtük. Ha meghívtunk valakit a műterembe s megmutattuk a festményeit, Lipi egy óvatlan pillanatban szemérmesen kisurrant a szobából. Tudta, hogy én megpróbálom eladni egy-két képét, s utána még korholt is: „Biztosan túldicsérted”. „Dehogyis — mondtam én — megvették, mert tetszett”. New York és Tokió, Stocholm és Párizs múzeumaiban láthatók Herman Lipót festményei. A Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállítására ezren és ezren zarándokoltak el. A magyar államtól számtalan kitüntetést kapott. Most éppen Gyöngyösön állítottak fel Herman Lipót múzeumot. Miért Gyöngyösön? Nagy szén tmiklóson született, ugyanott, ahol Bartók Béla. Legkedvesebb városának Szegedet érezte, annakidején a kecskeméti művésztelep egyik alapítója volt, alkotott és tanított Szentendrén. — Amikor a múzeum létesítése szóba került, először ezekre a városokra gondoltam. Megkérdeztem, mikor készülhet el a múzeum. Az illetékesek három-négyéves terminusról tájékoztattak. Ohó — mondja Rozika — ez nem lesz jó, barátaim. Én 82 éves vagyok és azt a múzeumot meg akarom érni, látni akarom! Egyszer csak jelentkezett a gyöngyösi városi tanács, hogy ők megcsinálják a múzeumot, három hónap alatt. Hinni sem akartam. De nyélbeütötték, készen van. Igen, készen van, a Mátra Múzeum egyik szárnyának emeleti részét gazdagítja Herman Lipót művészete. Kereken száz festmény. És az egyik legszebb gyöngyösi utcát róla nevezték el mostantól: Herman Lipót sétány. „Ez a száz kép csodálatos ajándék Gyöngyösnek” — írja az egyik lap. Rozika ajándéka. És az ő ajándéka a Képzőművészeti Főiskola javára tett hatszázezer forintos alapítvány is, melynek kamatait minden évben a három legjobb végzős növendék kapja meg. — Hiszen Lipi úgy szerette a fiatalokat! Tudod, valamikor nagyon régen minden hétfőn elmentem a főiskolára. Ugyanis hétfőn választották ki a modelleket. — Egy pillanatra elhallgatott, s huncut fény villan meg a szemében. — És most ugyanazon a főiskolán, mint alapító, mint ünnepelt „nagyság” jelenek meg. Egy fiókhoz lép és egy füzetet vesz elő. A füzet tetején ez áll: Rajzos Napló 19J2 május—június. — Ezt mind a kórházban csinálta. Utolsó percéig rajzolt. Némi szorongással forgatom a lapokat. Ülő, álló, tűnődő alakok. Az utolsó két-három oldalon ceruzavonalak kuszák, az ábrák alig megfejthetők. Azaz mégis van valami, ami klinikai biztonsággal megállapítható: hogy amíg élt, rajzolt. Szinte sietve csukom be a füzetet, nagyon is megrendítő. De Rozika visszalapoz. Az irka egyik oldaláról Herman Lipót tekint rám. Sok önarcképet festett, rajzolt életében. Ez az utolsó. Néhány nappal a halála előtt készült, fején a Rozika-horgolta elmaradhatatlan sapka, ajkán mosoly. Rozika megszólal: — Azt mondta: „Mosolygósra csinálom, hogy ne szomorkodj, ha rám nézel”. Szomorkodik-e Rozika? Szomorúságát mindenesetre áthelyezi a tevékenység, a Lipi emlékéért való cselekvés szférájába, s ezzel mintegy átalakítja, és így már nem is szomorúság többé:' mindent megtesz a célért, melyet oly fontosnak tart. összegyűjti Lipi képzőművészeti írásait. Rendben tartja a szekrényeket megtöltő rajzait. S ha leül a kerevetre pihenni, közrefogják a képek. A falon a hatalmas méretű festmény, Ádám és Éva. Az élet kezdete. SOÓS MAGDA FOTÓ: GESZTI ANNA 21
