Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-06 / 3. szám
mostani gondolatai az ellenérvek. Mi bajuk vele? Árt nekik azzal, hogy jó cipője van és kalap a fején; és ha neki sem volna, segítve lenne rajtuk ezzel? Ismerik ezek az ő asszonyéletét, sok ideges gyötrődését, szóvá se tehető sok nehéz keresztjét? Az örök igazságtalanságot érezte, hogy „egykeken bosszulódnak meg a messze okú és érthetetlen tömeg-igazságtalanságok. Miért éppen ő? De azért ülve maradt a helyén, furcsa, megrettent, ideges passzivitással és hallgatta. — Ügy bizony! A tollaskalapúak kölykinek a nyavalyája is jobb szagú! — A maga gyereke, lelkem, megdögölhet tízszer is, míg annak a doktor tíz pengőért kifújja az orrát. — Nincs is kutyabaja, csak parádézni jött vele. Egy óráig fog mulatozni odabenn, minket meg hazaküldenek. Az Isten mér’ is nem... ! — Jót emleget. Az Istent... ! Nyers kacagás hangzik, csúnyán, ide nem illőn, aztán elcsendesülnek, mert senki sem szegült ellenük. A szegény, haldokló pólyás zizegő, fújtató légzése hallatszik. A három idegen ott a sarokban most már úgy ül külön, hogy a forró gyűlölködés szinte körülfolyj a, mint a láva, és elszigeteli őket. A dajka mérges, apró cselédszemével rájuk mered, és kész volna feleselni, mint a hű ugató kutya, de az asszonya csendre inti, maga a kislánya fölé hajolt, és ideges, sírásba csukló erőlködéssel gügyög hozzá. Az fehérke, apró tenyerével hízelegve tapogatja az anyja arcát; olyan gyöngés, selymes, mint egy puha, pántlikás fehér cicácska. A tízesztendős kis sánta fiú előregörnyedt vézna kis vállaival, és öntudatlanul, mosolyogva bámulja. Az asszonyok némán ülnek most, és szinte fáj nekik a még mindig beléjük fojtott, ottrekedt gyűlölködés. Ö, könnyű annak oda se hallgatni, nem törődni velük. Beszélhetnek ők akármit, ki bánja azt! Az ő gyerekük már a születés előtt el van kárhoztatva minden nyavalyákra. Az urak tudják, amit tudnak, egy gyerek, két gyerek, de őnekik csak hadd szülessen évről évre, egyik még szopik, már úgy vannak, és mosni kell járni, meg vasaló mellett szédelegni olyankor is. Hát a lakás meg az étel! Csak mire hat-hét karaj kenyeret leszelnek, oda van egy kiló kenyér egyszerre. Ha mindent elmondhatnának a baromi életüket, ahogy önmaguk előtt is csak ködlő, zűrzavar gyerekségük óta! . . . De hát a gyerekeik! Jött valami alattomos, gonosz kór — honnét nem — az ártatlan, csöpp testükből elő, a levegőből vagy a szülőik múltjából — hogy undorodniuk kell, ha rájuk néznek. Ennyien itt vannak most együtt, és minddel közös a szörnyű sok szomorúság; és az itt egy az urak közül. Még idejön zavarni a kicsi reménységüket, az ő napjukat. . . Hosszan sívó, éles köhögés szakadt bele a tikkadt csendességbe — fuldokolva és „húzva” kínosan — a padsor közepe tájáról. Egy szegény kicsi lánynak szinte belegörbül a vézna gerince, úgy megcsuklik, a homloka is átpirosul, és fehér nyál habzik elő a sírásra görbült, vékony száján. Az úrnő egyszeribe felretten rá, odafigyel, majd szétnéz gyorsan, mintegy támogatásért az ellenséges, haragvó arcok között. Az inas most jött vissza éppen. — Kérem — fordul hozzá határozottan —, az a kislány ott szamárhurutos. Azt a járványszobába kell vinni. Csak ez hiányzott éppen. A még visszatartott, oktalan, szenvedélyes dühöngés egy perc alatt féket veszít erre. Felugrálva, hangosan tiltakoznak; szitkozódnak egyszerre hárman-négyen. A kis köhögős anyja a legfélénkebb még, mintha nem érezné nagyon az igazát, csendesen hajtogatja a nagy lármában, hogy akkor sohasem kerülne sorra, pedig négy másik éhesen várja otthon. De a többiek bőszülten rikácsolnak körülötte, és a szolga előtt falanx támad hadonászó, súlyos karokból. — Csak azt próbálja meg! Mink is itt vagyunk ! — Ragályos — istennyila! A fehérítő a képin, az ragályos. Meg a sok rosszbetegség, az úricifráké, az. Az ő kölyke tán különb helyen termett... Már ocsmányságok is hallatszanak itt-ott fuldokló, dühös önkívületben. — Azért, hogy mi nem adtunk magának forintot — provokálták az inast — magát is olyan anya szoptatta, mint mink vagyunk. A fiatal, katonaviselt Pest vidéki sváb tanácstalanul nézett körül. Valami közösség mintha mégis megmozdult volna benne, amely ezeket érezte inkább véreinek, egyhangú támadásuk robbantó fanatizmusa is hatott rá, megzavarta, kedve lett volna megmutatni a biztos szavú, kurtán parancsolgató nagyságának, hogy itt ő rendelkezik. — Csakhogy valóban kapott az imént egy forintot... — Nem tudom, kérem, én nem hallottam köhögni. Az úr mindjárt itt lesz. Az úrnő nem felel, némán, komoly felháborodással int a dajkának. — Jöjjön Juli, inkább a folyosón várunk. Göngyölje jól be! Indulatosan nyit ajtót, és akkor szinte ölébe esik valakinek, aki meglepett, hangos örömmel köszönt rá, aztán bámulva néz a felizgatott, kikelt arcába. — Mi történik itt, nagyságos asszonyom! Kezet nyújt. Iparkodik összeszedni magát a férfi előtt, ki társaságbeli, ki szövetségese és menedéke lett egy perc alatt. És a meghökkent elcsendesedésében előbb még izgatottan kissé, de egyre jobban visszatért nyugalommal, végül már mosolygó kicsinyléssel jelzi az esetet. A durva inzultust jóformán alig, inkább a szabálytalanságot az el nem különített ragályossal. És amazok ott egyszerre megérzik a nagy felülkerekedést, a tehetetlenségüket, helyzetüket, akik ingyen kezelésért koldulni jöttek ide, és ilyet mertek ... Elhűlten, meglapulva, a vérük ösztönösen hitvány szegénységalázatával néznek a földre, és bensejiikben már maguk sem tudják, hogyan történhetett mindez. Az idegen úr ráncos homlokkal néz végig rajtuk. — Hitványak! — mondja nyersen, kurtán. — Majd beszélek a sógorommal. Így hálálják meg a jóságát. Péter! A fiú mentegetőzve, zavartan áll elő. — Hallgass. Vidd azt a szamárhurutosat a különszobába rögtön. Nyitva az ebédlő? — Igenis! — Méltóztassék velem, nagyságos asszony, majd ott megvárjuk a tanárt, a sógorom. Már jön; a kocsiján hozott a klinikáig, de valamiért be kellett térnie. Ah, nem is tudott a mi közeli rokonságunkról? A nővéremet vette feleségül Áron. Felvillanyozottan, kellemes örömmel beszélt, látszott, kedvére van az alkalom, hogy szolgálatot tehet, hogy említheti a híres rokont, és kivált, hogy a jól fűtött, enyhe, virágszagú ebédlő üvegfülkéjében, hacsak kis időre, magára lehet a szép ismerőssel. Az is feledte már a bosszúságot, tetszett neki ez asszonyias hatásának köszönt fordulat, és úgy rázta le idegeiről az iménti félóra nyomott töprengéseit is, mint hozzá nem illőt, mint amiknek fölötte áll. Már ketten voltak ők is és külön. Szövetkezésüket egy elit-est kellemes emléke, egy elkezdett, finom kis flört ingere vette körül, és izolálta közönségességtől, kínosan emberi vagy rosszul szórakoztató szociálfilozófiai gondolatoktól. A dajka is megbékülten húzódott a gázkandalló mellé, ölbe vette a kicsit és látszott, könnyen elbóbiskolnak itt mind a ketten. Odakinn ezalatt porig alázott, fojtott szenvedélyű arcok meredtek egymásra és az ajtóra, ahol néhány jól "táplált, őrzött, illatos ember, két finom cédaságokra ráérő ember tűnt el a szemük elől. Hallgattak egy darabig, aztán a kékszoknyás, erős asszony felemelte nagy súlykoló öklét, és elhörögte, valami hisztériás, megrendítő, vad gyűlölettel csuklotta el a szörnyű káromlást: — Hát haljon meg a gyereke még ebben az esztendőben. Én kívánom neki! 19
