Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-12-25 / 25-26. szám
Bohémélet Párizsban, Vichyben és... szökésben Jó apám, aki igazgató volt a Salgótarjáni Kőszénnél, számomra is biztos jövőt rezervált a saját vállalatánál, életre szóló pozícióval, s annak, hogy ez nem így sikerült, s nem maradtam Pesten papa-fiának, köszönhetem, hogy élek. Biztos jövő helyett a Chorin bácsinál, inkább Olaszországba mentem egyetemre, jó messze a családtól, alanyi költő lettem (Keér Dezső néven), majd könyvkiadó-lektor, fordító, újságíró és végül New York-i fényképész, szóval minden, amit egy rendes polgár joggal lenéz. Első verseskötetem, ha jól emlékszem, Márer Gyurinak volt ajánlva, aki 1924-ben, 19 éves koromban, pár hónapig atyai főnököm volt, a Ma Este című hetilapnál. Aköltőség akkor ért véget, amikor a m. kir. Büntetőtörvényszék vádat emelt ellenem Hadimúzeum című pacifista versemért.... amelyért ma én is becsuknám magam. Mint a hírhedt Gadó tanácselnök megmagyarázta nekem, a versben főleg az volt az izgatás, hogy a Népszavában jelent meg. De egyben azt is megkérdezte tőlem: azért hívom-e magam Keér Dezsőnek (tudniillik Hacker helyett), hogy az olvasók azt higgyék, hogy a verset egy jó magyar ember írta? Mivel a tárgyaláson a fél pesti sajtó jelen volt, kik mind felháborodott cikket akartak írni „az üldözött költőről”, ki kellett tennem magamért és így jó, szemtelen válaszokat adtam neki. Mellékesen Vámbéry Rusztem volt a védőm, akinek kedves szokása volt kioktatni a bírákat arról, hogy nem ismerik a magyar jogot. Gadó szemrebbenés nélkül duplájára emelte az első fokú ítéletet, azzal, hogy nem mutattam megbánást. Ha meggondolom, igaza volt. Vértanú akartam lenni s ehhez hozzásegített. Ezek után határoztam el, hogy nemcsak kicsi nekem Hunnia, hanem veszélyes is! Előbb Olaszországban éltem, mint a Magyar Hírlap tudósítója de onnan egy antifasiszta cikk miatt kiutasítottak, majd a párisi Quartier Latinban fellelhető legolcsóbb hotelszobából lettem a Népszava és a Mai Nap c. délelőtti lap munkatársa. A szladi fellengős neve „Hotel de France” volt. Hét emelet, lift nélkül, fürdőszobák, stb. a folyosó végén. Mindenkinek volt egy picike villanymelegítője s azon főzicskéltünk. De a társaság kitűnő volt! Ott laktak, vagy rendszeresen ott tanyáztak Zsolt Béláék, Szinetárék, Havas Bandi, Német Andorék, Faludyék, Hevesi Bandi, Mikes Imre (aki Gallicus néven írt) Gömöri, a festő, s egy ideig, miután kiszabadult a spanyol internálásból, Koestler Arthur. Aki franciául próbált beszélni, kinézték. Egy tömény kis Budapest volt. Daladier azt hitte, hogy Európa jövőjét a Quai d’Orsayn intézték, holott azt mi tárgyaltuk meg, naponta, a Hotel de France-ban. A fentebb felsorolt géniuszokon kívül volt még egy másik, igen exkluzív kis magyar írócsoport: a kommunisták! Tamás Aladár, Murányi-Kovács, Gereblyés Laci, Arma Pál (született Weishaus Imre), Perneki Mihály és egyebek. És ott lett Hacker Dezső Gáborból, illetve Keér Dezsőből a majdani amerikai tudósító: Gabriel D. Hackett! Külföldiként ugyanis a fizetésem átutalása nem esett a magyar zsidótörvény megszorításai alá. Ezt Pestről tanácsolták így, tudniillik ilyen módon, ugye, több pénz maradt nekik a kvótából. Párizsban persze éltek franciák is, de azokat mi csak kényszerű mellékkörülményeknek tekintettük. Valakitől vacsorát is kellett vásárolnunk! Némelyiktől információt. Lehetett velük, néha, vendéglőben enni, de egy francia magánlakást belülről, éveken át alig láttunk. Ha véletlenül magyarul beszéltünk előttük és kiejtettük a „francia” szót, gyanakodva néztek. Ezért kialakult az a szokás, hogy a „szürkékének hívtuk őket, még akkor is, ha nem voltak jelen. Francia nők nem álltak velünk szóba. Szerelmi életünk főleg orosz, lengyel, de légióként adakozó skandináv hölgyekkel volt kapcsolatos. Már akinek ideje volt ilyesmire. Hetenként legalább három jó riportot összehozni, lehetőleg nem ugyanarról, mint egy másik magyar kolléga, nem volt könynyű és nem maradt idő sokat játszani. Franciaországi karrierem csúcspontja az lett, amikor megkaptam a nagy patrícius újság, a Pesti Hírlap tudósítását is. A Pesti Hírlapnak volt egy vasárnapi képes magazinja, melynek szép, nyugati stílú „picture storykra” volt szüksége. „Tanuljanak meg fényképezni!” — írta Bónyi Adorján, a főnököm. S küldtek Pestről egy Rolleiflexet. így lettem fotózsurnaliszta is a tetejébe. S ez volt a második dolog, mely később igen fontos lett az életemben! Rájöttem, hogy az újságcikket másnapra eldobták vagy elfelejtették, de a képek megmaradtak tanúnak és állták az időt. Ma: kincset érnek! No és később a fényképek révén kerültem ki Amerikába. Előtte életemben sem fotóztam hivatásosan. Le is néztem. Az írógépnek sznob-appealja volt! Fényképezni egy kis pesti sráctól tanultam meg. akit eredetileg Friedmann Bandiként ismertem meg Pesten, de odakinn már Robert Capa volt a neve és a Life Magazin primadonna-hadifényképésze volt. Tőle tanultam meg azt is, hogy csak azt érdemes fényképezni, ami veszélyes vagy tilos. Csak az a dokumentum — mondta. — „Ettől lehetsz fontos, vagy: halott” — mondta Capa. Belőle, sajnos, mind a kettő lett. Mint tudjuk felrobbant egy aknán Vietnamban, fontosakat fényképezve. Szinte szégyellem, hogy élek! 1939-ben kitört a háború. Hitler megtámadta Lengyelországot. Párizsban „blackout” volt, és sötétkék villanykörtéket vásároltunk. A kormány húszmillió gázmaszkot osztott ki, melyet kötelező volt a vállunkon hordani. De egy hét után már aktatáskának használtuk az oldalzsákot, s magát a maszkot otthon hagytuk. Az Információs Minisztérium megszervezte a haditudósító csoportot és nekünk, kis pénzünkön elegáns haditudósító-egyenruhát kellett vennünk, mert elkezdődtek a frontlátogatások. Ezek azonban, igen okosan, csak a tiszti étkezőkig jutottak el, két-három kilométerre a tűzvonal mögött, remek bankettekkel. „Ügysem történik semmi” — mondták. — Hitler nem meri megtámadni a hatalmas francia hadsereget!” Ott találkoztam régi barátommal, Vértes Marcell-lel is. Francia káplár volt, akinek része a hadviselésben abból állt, hogy pikáns, sőt malac meztelen lánykákkal festette tele a tiszti étkezők falait. Ezért imádták, és kézről kézre, ezredről ezredre adták. Ez volt az úgynevezett la drőle de guerre, a Phoney War. Hitler nem mer támadni! Ez nem Lengyelország! De az a lehetőség, hogy a Luftwaffe esetleg mégis bombázná Párizst, no meg a bevezetett élelmiszerjegyek és cigaretta-racionalizálás elég volt a Hotel de France néhány magyar lakójának, hogy kitörjön rajtuk a honvágy. Zsolt Béla, Szinetár s még jó páran elhagyták a veszélyes Párizst és hazatértek a békés, semleges, biztos Budapestre. Zsoltnak ez később ukrajnai munkaszolgálatba, majd életébe került. Nekünk, illetve minden külföldinek, aki ott maradt, ez viszont ravaszul kizsarolt katonai szolgálatba került. Senki sem volt „köteles”.... igenám de! Amikor három havonta meg kellett újítani a tartózkodási engedélyt, a rendőrtiszt hanyagul odavetette, hogy az aláírást a harmadik emeleten adják. Aki felment, szemben találta magát egy komplett sorozási bizottsággal! „ön, nemde önként kíván jelentkezni?” — mondták barátságosan. Világos volt, aki nem jelentkezett „önként”, nem hosszabbítják meg a Carte d’Identitéjét. Ezt hívtuk úgy, hogy önként jelentkeztem pour „Égalité, Fraternité, Líberté et pour la Carte d’Identité”!... Én is jelentkeztem, de amikor bemondtam a foglalkozásomat, rémülten kirúgtak. 1940 májusában Hitler legyőzte félelmét és egy hónap alatt megette Franciaországot. Erről sok könyvet írtak, közte egyet én is. Kéziratomat a francia cenzúra elkobozta. Másolatát később hazaküldtem Pestre, ahol szintén nem engedélyezték, de Bálint Gyuri felolvasta egy este a Fészek Klubban az egészet. Nagy sikere volt és tíz évvel később az Üjságírószövetség visszaküldte nekem az egyetlen létező kópiát New Yorkba. Amikor a németek már tíz kilométerre voltak Párizstól, a kormány visszavonult délre. A speciális vonat, melyen a külföldi sajtót kellett volna sürgősen kiüríteni, „félreértésből” nálunk fontosabb franciákkal ment el. Kofferjeink, minden holminkkal, melyeket előre le kellett adnunk a Cenzúrahivatal udvarán, hegybe rakva ott maradtak a németeknek, mi egy szál ruhában, egy rend fehérneműben, vad hőségben indultunk el, gyalog, a poros országúton, ötmillió franciával együtt, Dél felé, utolérni a menekülő francia kormányt. Pár óra után minden benzinkút kiürült, s az emberek csomagokkal megrakott luxusautókat toltak az árokba és folytatták gyalog. Német és olasz vadászgépek óránkint géppuskáztak bennünket. Körülöttem potyogtak az emberek és én, az öreg ateista, gyorsan megtanultam imádkozni. Ez napokon át tartott. Hátunk mögött dörögtek az ágyúk, ami segített sietni. Akárhová is érkeztünk meg, a francia kormány már éppen nem volt ott. Időközben a kormány eljutott Bordeaux-ig, ahol kifogyván curukkolási területből, végül is fegyverszünetet kértek. S bevonultak a németek. Egyheti totális káosz után végül is kikötöttünk Vichyben, hol megalakult a francia Pétain-fasizmus, s ahol életem legközelebbi két évét töltöttem. Az első gond ott volt, hogy Vichy egy kis nyári fürdőváros, körülbelül kétezer hotelszobával. Ezekben kellett elhelyezni mintegy 10 000 kormánytisztviselőt, irodáikat, családjukat, a teljes diplomáciai kart és a sajtó képviselőit. Nem is említve pár száz lobbyistát, fontos üzletembert és high-class bájhölgyeket, ami ugye még megverten is közszükséglet volt. Így hát kialakult az a „megoldás”, hogy egy-egy hotelszoba napközben miniszteri iroda volt, az aktákkal az ágyon. Éjjel viszont az ágyban aludt a miniszter és a titkárnője ..., mert ugye, hova is mehetett volna szegényke? Még szerencse, hogy Pétain marsallt a felesége nem engedte el egyedül. Én magam két napig egy hotel-lobbyban aludtam egy széken, míg végre találtam egy picike manzard-szobát, ami addig cselédszoba volt. Alig feküdtem le, hogy háromheti szalmakazalban alvás után végre egy tiszta ágyban alhassak, valaki kopogott az ajtón. Piriké volt ő, Zsolt Béla, majd Mikes Imre volt párizsi titkárnője, a Hotel de France-ból. Nem volt hol aludnia, mert Mikes is magával hozta a feleségét! így, mint régi barát, én „örököltem” Pirit. Piri aztán meg is maradt. Elvben a pesti Az Űjság tudósítója lett volna, de annyit kellett sorbanállnia élelmiszerekért, hogy nem maradt ideje cikkezni is. így alakult ki a logikus megoldás, hogy ő piacozott, főzött egy picike spirituszlángon, és én írtam meg az ő cikkeit is. Mert Vichyben tanultuk meg, hogy bármilyen sötét is az ég, mindig van egy megoldás! Két évet éltünk így, drukkolva, soványan, „megoldásról megoldásra”. Két telet nyári hotelekben, fűthetetlen szobákban, befagyott ablak mögött. Ezért kellett korán ágyba menni! Mint mondtam, ruháink Párizsban német hadizsákmánnyá váltak. Mit lehet tenni?... Eszembe jutott, hogy Fodor Laci, a vígjátékíró, amikor bajor grófnő feleségével, 1939 végén pánikban elhagyta Franciaországot, egy nizzai hotel pincéjében hagyta minden „bajoros”, 42
