Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-12-25 / 25-26. szám

Amerikában nem viselhető holmiját. írtunk neki Hollywoodba és jött a válasz: — „Hozasd fel!... Minden a tied!” Hurrá!... Elhozattam és kinyitottam a nagy hajókoffert. Volt benne két zöld lódén knickerbocker-nadrág. Egy szarvasbőr Lederhose. Egy pár tiroli „háferli”cipő. Egy zergetollas stájerkalap. Két méregzöld tiroli vadászzeke és egy szürke lódén felöltő. Mind legújabb müncheni vagy innsbrucki divat. Elállt a lélegzetem! . . De mit lehetett tenni? Már kezdett tél lenni. Hideg volt. Pénz még mindig nem jött Pestről. Be kellett öltöznöm bajor földbirtokosnak. A szenzációt, amit a sajtókonferencián okoztam, alig lehet leírni. A nagy kollégák döbbenten utáltak. A németek komoran megnéztek maguknak. Gesztesi, a magyar sajtóattasé röhögött. De a franciáknál teljes sikerem volt. Deferenciával, majdnem alázattal kezeltek. Olyan fokig voltak megverve, és demoralizálva, hogy el sem tudták képzelni, hogy más vagyok, mint aminek kinéztem. Void, magyar boche!

Később ezt aztán tudatosan kihasználtam náluk. Zöld knickerbockerben szó nélkül engedélyt kaptam, jönni-menni a demarkációs vonalon át. Pimaszul fényképeztem ott is, ahova valódi fényképészeket oda sem engedtek. Pesten el voltak ragadtatva bátor riportjaimtól.

Egy francia jóbarátnak elmondtam a titkot. A fejére csapott és azt mondta, ezzel igen hasznos szolgálatot tudnék tenni az ő kis „hálózatuknak”. Egy nappal később be voltam szervezve egy főleg miniszteri tisztviselőkből álló ellenállási csoportba. Ettől kezdve bajornak öltözve, két éven át futár voltam a számukra. Mindig éppen ott találtam magamnak riportozni valót, ahova titkos üzeneteket kellett vinnem, vagy egv-két pisztolyt. Sosem utaztam annyit életemben.

Egy ideig remekül ment és persze elbíztam magam. Elfelejtettem, hogy a Gestapo sem állt hülyékből. 1942-ben jött egy újabb megbízás. Valamilyen ürüggyel bemenni az internáló táborokba, embereket megtalálni s kihozni egy fotódokumentációt. Ezek voltak a „nem-létező táborok”. A francia kormány ugyanis kereken tagadta, hogy ilyen táborok léteznek. „Azok csak ideiglenes telepek olyanok számára, kik nem tudják elhagyni az országot.” Hogyan is tudták volna szegények?... Hová?

Ezeket a táborokat franciák őrizték, de a németek hetenként küldtek a táboroknak listákat: szükségük van száz gépszerelőre a földalatti rakétagyárakban. Vagy kétszáz szép fiatal lányra Fronthuréknak. Ikrek a dr. Mengelének.

Szóval, mit tegyek? Féltem, de a feladat túl fontos volt ahhoz, hogy gyáva legyek. Csak a korsó járt a kútra túl sokat! A magyar követ, Bessenyei, éppen Pesten volt jelentéstételre. Sofőrje, egy igazi pesti vagány, jó borravaló ellenében, de a hecc kedvéért is, körbehajtott engem az országban a követ kocsiján és sorra látogattuk a „nemlétező” koncentrációs táborokat. Mindezt a meg nem szállt zónában, hol az őrök. ismétlem, franciák voltak. Most képzeljék el a képet: Megáll a tábor előtt egy Mercedes-Benz, diplomáciai rendszámmal és kiszáll belőle Hackett, lódenkabátban és zergetollas kalappal. Tableau! A francia táborparancsnokok úgy hajlongtak előttem, hogy lesült a bőr a képemről. Folyton Gogol „Revizora” járt a fejemben. Nyolc táborban több száz szenzációs képet vettem fel. Megtaláltam olyan embereket, akikről évek óta nem volt hír, köztük Benedek Károly újságírót, kinek beceneve körünkben „a purzicsán-szakállú Benedek”. És megtaláltam a „kis Hoffmannt”, egy jámbor magyar villanyszerelőt, akinek egyetlen bűne az volt, hogy pont a háború kitörésekor szakított francia szeretőjével, aki erre feljelentette, hogy kém, s egyben leánykereskedő! Bizonyítani nem kellett. Háború volt. Bevágták a táborba. A tábor parancsnoka jól tudta, hogy a fiú ártatlan, de mint elmagyarázta nekem, igen nagy szükség volt egy jó villanyszerelőre a Le Vernet-i táborban. S így a kis Hoffmann maradt és maradt. négy éven át.

Visszatérve Vichybe, a jelentést és képeket megkapta tőlem a Résistance, de leadtam őket a Life Magazinnak is. Arthur MacArthur, a tábornok unokaöccse, US sajtóattasé vitte magával a diplomáciai csomagban.

Mindez túl szépen ment ahhoz, hogy örökké tarthasson, de nem lehetett abbahagyni. Egyre nagyobb szükség volt rám. Még egy tucat kényes megbízást teljesítettem. Például keresztülcsempésztem a Svájcban rejtőzködő Hans Habét Franciaországon, hamis (venezuelai) útlevéllel, hamis név alatt. Végül a legbutább, alapjában elkerülhető dolgon csúsztam meg. A Gestapo elkapott egy hülye „hálózat” tagot és a zsebében találta a nevemet. Ez már 1942 végén volt. Időközben kihozattam Pestről a feleségemet.

Piri sírva elköltözött, mindig is utálta a „nagyságos asszonyokat”. Alig két hónapra rá nejem viszont megsúgta a boldog hírt, hogy gyerekünk lesz! Soha rosszabb helyen és roszszabbkor.

így született meg Marianne lányom Vichyben, folyóvíz nélküli, fűtetlen szobába. Élelmezésünk heti 20 deka hús volt, afrikai csícseri-borsó és „rutabaga”, ami szép francia név, de magyarul marharépa. Egy fonott bölcsőt csak a cenzúra főnökének protekciójával tudtam szerezni, aki ennek ellenében a diplomáciai táskában behozott magyar cigarettát kapott. A követség által hetenként behozott pesti fekete cigarettákért szó szerint minden kapható volt Vichyben. amit pénzért sokkal kínosabb lett volna: a legbizalmasabb titkos információk, latba vetett befolyás, nem is említve szenvedélyesen dohányzó hölgyeket. S ez nem volt vicc, mert jöttek és szememre hányták, hogy amit a Charlotte tud, azt ő is tudja, s’il vous piait.

A „Fürdőhely Mint Kormányszékhely” egyik jellegzetessége volt a politikai pletyka! Vichyben több kéretlen informátorunk volt, mint ahányra szükség lehetett. „Allo, mon eher ami! Écoutez ca!...” A vendéglőkben nem beszélgettek, hanem sugdostak. Magas pozíciójú kormánytisztviselők jöttek felfújt hírekkel, legtöbbször csak fontoskodásból... vagy cigarettáért. Hemzsegtek az amatőr kémek, de a valódiak is. Aki egy kellemes éjszakát akart tölteni egy Frau Hoffmann nevű német „laptudósítónővel”, csak sejtetnie kellett vele, hogy bizalmas adatai vannak az angol foszfáttermelésről vagy tonnaveszteségről. Az Első számú amerikai kémet mindenki ujjal mutogatta nekem. A „Hoover Committee” képviselőjeként jött-ment. Ő finom kubaszivarokat osztogatott, nem cigarettákat.

Egy héttel lányom megszületése után behívtak a vichy francia Gestapóhoz és udvariasan közölték velem, hogy mindent tudnak” rólam. Persze, ha ez igaz lett volna, kevésbé lettek volna udvariasak, nyilván csak gyanakodtak. De így is kezembe adtak egy kiutasítási végzést. Nyolc napot adtak, hogy elhagyjam az országot. Persze Pest irányában, hol börtön várt volna, vagy a munkaszázad. Vagyis csak egy maradt: el kellett tűnni. De hová? ... Karácsony Laci vezérkari ezredes és családi barátom azt mondta: „— Akárhova, de meg ne őrülj most hazamenni!” Kicsit gondolkozott, majd fogta az útlevelemet és kiment a szobából. Amikor visszajött vele. az útlevél ki volt terjesztve „az amerikai kontinensre”! Értitek ezt? Tartalékos magyar honvédtizedes voltam, a Felvidéki Rákóczi emlékéremmel frissen kitüntetve, s a magyar katonai attasé kiterjesztette útlevelemet az ellenséghez! Aki ezt nem hinné el, annak megmutathatom az útlevelet.

Nem sokat aludtunk ezekben a napokban. Az egyhetes franciának született bébi puszta ténye azonban elég ürügy volt nehány jóakarómnak, hogy a nyolcnapos kiutasítást meghosszabbítsák három hétre. Valerio Valeri pápai nuncius is ismert és kérésemre közbejárt. Amint a Vichyben dolgozó amerikai újságírók meghallották esetemet, összeálltak és valamennyien közös „affidavitet” adtak be a State Departmenthez, kérve, hogy adjanak nekünk kvótán felüli, azonnali úgynevezett „veszély vízumot”. Ellenséges állampolgárnak!... Egy nappal a három hét vége előtt az amerikai konzul behívott és átadta a táviratilag érkezett, Arthur MacArthur és Norman Thomas által kisürgetett speciális vízumot, amelyet rajtam kívül csak volt spanyol loyalista miniszterek és hasonlók kaptak.

De láttak-e már egy szép, sőt valódi US vízumot, amellyel majdnem semmit sem lehet csinálni? Mert ahhoz ugye, csak az kellett még, hogy el is tudjuk hagyni Franciaországot. Hogy át is engedjenek Spanyolországon — amihez az „Auslandstelle, Stuttgart n. Gestapo” hivatal engedélye kellett volna. És Lisszabonban jegyet is kapjunk egy hajóra, melyből csak havonta egy indult és arra minden hely egy évre elkelt. De az apró csodák sorra követték egymást. Ellenállásbeli barátaim leküldték Toulouse-ba, hol a Franco-ellenes spanyol underground (amely, nóta bene, a helyi Franco-féle konzulátuson működött), belehamisította a szükséges vízumokat az útlevelünkbe... „Ezek a valódi bélyegzők — mondták — csak az engedély sorszáma nemlétező. Három nap után jönnek rá. Addigra kívül kell lennetek Spanyolországon, — ha jót akartok”.

Éjféli vonattal, lábujjhegyen hagytuk el Vichyt. Toulouse-ban egy kis hotelben álnéven szálltunk meg és még mindig tanakodtunk, hogy okos-e megkockáztatni, hogy a spanyol rendőrség kapjon el bennünket? Ez 1942 november 16-ikán volt. A szomszéd szobából áthallottam, hogy valaki a londoni de Gaulle rádiót próbálja venni.” „lei Londres, Lés Frances libre parlent au France!” Bekopogok. „Hallotta? — súgta a vadidegen francia, — az amerikaiak partra szálltak Észak-Afrikában! És a németek lerohanják a meg nem szállt Vichy-zónát! Még pár óra és itt vannak. Menjen, ha tud!”

Nem kétséges, hogy igaza volt. Ez volt az utolsó perc. Egy órával később éppen elfogtuk az utolsó vonatot, amely Madridba indult, még német ellenőrzés nélkül... Az utána következő vonatot, tele menekülő franciákkal és rettegő közép-európai zsidókkal, a nácik már elkapták és visszafordították. Ezen jöttek a jenki kollégák is, akik engem az US vízumhoz segítették. Ezért maradt üresen a hajó, melyet Lisszabonban épp. hogy elértünk. Üresen: a számunkra! Hány szegény ember végezte Auschwitzban, akiknek jegyük volt erre a félig üres hajóra. De az őrangyalok nem nekik dolgoztak.

Az út nem volt zavartalan, mert az Atlanti-óceánt szövetséges hadi konvojok tucatjai szelték, mind Afrika felé. Félk napokra meg-meg kellett állnunk, míg elvonultak. Az ötödik napon, amikor azt hittük, hogy semmi újabb zűr nem jöhet, egy német tengeralattjáró állított meg bennünket, ágyútűzzel. Semleges hajót!... Parancsot adtak, hogy engedjük le a mentőcsónakokat. Ott álltunk, a bébivel a karomban és vártuk a torpedót.

— „Most hol vannak az őrangyalok? — kiáltottam Máriára.

— „Ott!” — felelte — és három angol repülőgépre mutatott az égen.

A nácik észrevették! Sietve alámerültek és eliszkoltak. Azóta hiszek végleg az angyalokban.

Újabb tíznapi vánszorgás, meg-megállás utón, amikor már el sem hittük, — végre megérkeztünk Philadelphiába.

Pár órán belül mindenki elhagyta a hajót, csak mi nem. „Úristen, mi van?” Négytagú kémelhárító bizottság jött fel a hajóra, kizárólag az én tiszteletemre. Kérdezgettek, faggattak két teljes napon át. Nem ellenségesen, de kitartóan. Adatok, adatok. Mit tudok Darlanról? Ismertem-e olyan amerikait, akiről az a hír járt, hogy kém? (Persze nem ismertem!) Feleségemet a szomszéd szobában kérdezgették. Amikor már meg voltam győződve arról, hogy le sem engednek szállni a hajóról, hanem visszazsuppolnak a náciknak, a bizottság főnöke, egy Navy Intelligence tiszt, felállt, mosolyogva hozzám lépett, kezet rázott velem és azt mondta: . . . „Okay, Mr. Hackett! We are satisfied. Welcome into this country! Be a good citizen!... And don’t forget to report to your Local Board!” (Ami ugye ismét a sorozóbizottság volt!)

Bejött két sajtóriporter és fényképész. Klickklick. Másnap benne voltunk a New York Timesben és a World Telegramban, mint nagyságok. Az őrangyaloknak ez elég volt és hazarepültek. 1942 karácsony napja volt.

GABRIEL D. HACKETT

(USA)

43