Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-12-25 / 25-26. szám
Kirilly Edit hét látom a világot, de hát mit csináljak? Végül is a gyerekek érdekében jártatom a számat. És a rendbehozott sorsok azt igazolják, nem hiába. — Igazgató úr, milyenek az idegei? — Magas a vérnyomásom. „Kifelé” persze nyugodt vagyok, valójában nyugtalanítóak a hétköznapjaim. De sokat segítenek a kollégáim is. — Sokszor megfenyegetik, szülök, gyerekek egyaránt. Nem fél? — Nem vagyok ijedős, bízom a saját erőmben. Nálunk a családban mindenki kubikosként kezdte, 17 éves koromig én is a földdel dolgoztam . . . — Hol vezeti le a hét során felgyülemlett feszültséget? — Diósdon, a telkemen. Ások. Felépítettem egyedül egy vityillót, és a kert mindig ad munkát. — Egzisztenciálisan mit nyújtott ez a hivatás? — Anyagilag nem többet, de nem is kevesebbet, mint a többi kollégámnak. Sokszor és sokféle helyre hívtak „feljebb”, de amíg ez a munka érdekel, nem óhajtok változtatni. Megkaptam a Kiváló Tanár kitüntetést és a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Elégedett ember vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Feleségem egy egészségügyi iskola igazgatója, tehát rendszeres „orvosi felügyelet” alatt állok. A kettőnk hivatása jól kiegészíti egymást. Ügy érzem, családi életben a munkában is jó példát mutattunk gyermekeinknek. Mindhárman a pedagógusi pályát választották. SZÉNYI GÁBOR — Művészettörténetre. egyéni levelezőnek. — Miért a művészettörténet szakra jelentkezett? — Mint már említettem, egyetemi szakdolgozatom témája az orosz avantgarde volt. Régi nagy szerelmem vált valóra azzal, hogy foglalkozhattam ezzel a témával. — Honnan az indíttatás? — Édesapám. Hegyi György, festőművész. Egész gyermekkoromat jóformán a műtermében töltöttem. így nincs azon mit csodálkozni, hogy a tanítás mellett a festészet, a szobrászat lett életem második szerelme. — Milyen a kapcsolata kollégáival? — A lehető legjobb. Szülésem óta sem szakadt meg, rendszeresen látogatnak, ha tehetem, én is eljárok hozzájuk. De ami nekem még ennél is fontosabb, hogy a tanítványaim is rendszeresen megkeresnek. Örülök, hogy nem felejtettek el. — Mit szeretne elérni tanári pályáján? — A gyerekek megbecsülését. Ha tanár és a diák viszony ma oly sokszor megmerevedett, formálissá vált kapcsolatát élettel és tartalommal tölthetném meg. Nincs annál nagyobb elismerés egy pedagógus életében, ha évek, évtizedek múlva tanítványai jó szívvel emlékeznek rá. szeretettel emlegetik. BOROS ISTVÁN (A tárgyilagos) Hogyan lettem mérnök ?__így alakult. A gimnáziumban első lettem egy házi matematikaversenyen, gondoltam, ezzel érdemes foglalkoznom. Matematika—fizika tanárnak jelentkeztem — nem vettek fel. Nem adtam fel a reményt, hogy egyszer bejuthatok az egyetemre, de addig sem élhettem a szüleim nyakán. Egy tervezőintézetbe mentem dolgozni, és amikor egy év múlva újra pályázhattam, már a műszaki egyetemre adtam be a felvételi kérelmet. Igaz, már az osztályfőnököm is erre biztatott a középiskolában, no nem azért, mintha az Isten is mérnöknek teremtett volna, de úgy vélte, gyakorlatias beállítottságomnak ez a pálya volna megfelelő. Igyekezett hát olyan irányba befolyásolni a döntésemet, amely, érzése szerint, elégedettséget, sikereket ígért. (A csalódott) Következett a műszaki egyetem építőmérnöki kara. Borzasztó nehéz öt esztendő volt. Legalábbis nekem. Nagyon nehezen szoktam meg az egyetem stílusát, azt az elvontságot, ahogyan magyaráztak nekünk. Hasznosabbnak és könnyebbnek éreztem volna, ha többet látunk a gyakorlatból, ha a helyszínen: építkezéseken, tervezőintézetekben ismerkedünk meg a szakma fortélyaival. Az utolsó évben a számítógépszakot választottam, a diplomamunkám is erről íródott. Azt gondolhatja: remek választás, hiszen a jövő a számítógépé. Igen ám, csakhogy bennem két ember viaskodik egymással. Az egyik a családanya, akit az otthon tökéletesen kielégít, aki úgy érzi, másra nincs szüksége. A másik a szakmájában elmélyedni kívánó — most még ez a halványabb. Persze, hogy így van, ahhoz sok minden hozzájárult. Amúgy sem túl erős önbizalmamat nem erősítette, hogy első munkahelyemen a munkám sem volt valami érdekfeszítö, a főnökömmel sem jöttem jól ki. Szerencsére csak egy évig tartott. Akkor megszületett a fiam, Dániel, és megszűnt számomra a munka világa. Másfél év múlva Eszter is a világra jött. Négy és fél évig voltam velük otthon. Háromnegyed éve, hogy ismét dolgozom. Az első napok kísértetiesen hasonlítottak a hat évvel ezelőtti emlékeimre. Hetekig alig kaptam munkát, olyan egyszerűbb terveket rajzolgattam, amiket rutinból könnyedén megcsinál az ember. Szeptembertől, remélem változik a helyzet : kérésemre áthelyeztek egy másik osztályra, ahol azzal foglalkozhatom, ami a leginkább érdekel : számítógépes munkákkal. (A szomorú) Legrémesebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire megkeseríti az életünket a lakásnélküliség. Hétévi házasság után, harmincegy évesen itt állunk a két gyerekkel — saját otthon nélkül. Négy évig a nagymamám vidéki házában húzhattuk meg magunkat, egy szobakonyha, komfort nélküli, öreg, nedves épületben. Nyáron még csak istenes volt, a gyerekek kint játszhattak a kertben, de télen sokat vacogtunk a nehezen fűthető házban. Nemrég visszaköltöztünk Pestre, albérletbe — havi kétezer forintért. És várjuk a lakást. A tanács 1984-re ígérte. Akkor lesz ötéves a kislányunk, s mivel Magyarországon a kétgyerekes családok lakásigényét öt éven belül ki kell elégíteni, remélhetőleg az ígéret valósággá vá-FOTÖK: NOVOTTA FERENC lik. Mindenesetre megvan az állandó hétvégi programunk: ha szép az idő, Gazdagrétre kirándulunk — ott épül majd fel a lakótelep, ahol mi is lakást kapunk. Még csak a fákat irtották ki, nézzük a letarolt terepet, és próbáljuk elképzelni a házat, amelyikbe majd beköltözünk, de elég nehezen megy. (A derűs) Sokaknak nagy dilemma: otthon maradjanak a gyerekkel néhány évig, vagy adják be félévesen bölcsődébe, és menjenek vissza dolgozni. Bár egyáltalán nem volt mindegy, hogy az ezerkétszáz forint gyermekgondozási segélyt kapom, vagy négy-ötezer forintos fizetést, mégsem haboztam egy percig sem, mit válasszak. Igaz, a szakmában négyöt év lemaradás végzetes lehet, de fontosabb volt. hogy a gyerekeknek legalább hároméves korukig jót tesz, ha otthon nőnek fel, az anyjuk mellett. A négy évet cseppet sem éreztem hosszúnak, ehhez persze az is kellett, hogy a férjem, aki egyébként a munkája mellett tanul, rengeteget segít, nem is jó szó, hogy segít, inkább arca így mondanám: alaposan kiveszi részét a családi teendőkből. (A töprengő) Mire viszem a szakmámban? — ez a kérdés foglalkoztat, de a gondolataim nagy részét jelenleg az köti le, hogy mikor jutunk lakáshoz. Minden ekörül forog, ennek rendelődik alá. Néha úgy érzőm, kicsit az életünk is. Minden pénzt erre rakunk félre. Kétszer is meggondoljuk, menjünk-e nyaralni, elvehetünk-e erre a spórolt pénzünkből négy-ötezer forintot. Ha volna lakásunk, gond nélkül élhetnénk, hiszen amióta visszamentem dolgozni, nem keresünk rosszul. Ketten együtt a férjemmel, tizenegyezer forintot is hazahozunk, de már évek óta csak lakásra gyűjtünk, s közben fizetjük az albérletet. (A lelkendező) A gyerekek igazán nagyszerű teremtmények, nem azért, mert én vagyok az anyjuk. A kicsi olyan magabiztos, amilyen én sose voltam, és sose leszek. Hároméves, de úgy illegett magát, mint egy igazi nő, és olyan határozottan tudja, hogy mit akar, hogy csak ámulok. Dani csendesebb, félénkebb alkat, de nagyon okos. Amikor vasárnaponként sétálni indulunk valahova — közhelynek hangzik —, de valami nagyon jó érzés tölt el, hogy igen, ez a két szép gyerek az enyém, Kirilly Edité, szeretem őket, és ők is szeretnek engem. És olyankor boldog vagyok. (Az elrévedő) A szüleim elváltak, az apám ötvenhatban hagyta el az országot, 1973-ban meglátogattam Amerikában. Nem megy neki valami jól, nyolc hónapig volt munka nélkül, de a háza igazán szép. Az utazás pedig egyenesen felejthetetlen volt. A Guggenheim Múzeum például . . . csak álltam és bámultam. Szívem szerint a gyakorlatban, valamilyen építkezésen dolgoznék, irányító mérnökként. De két gyerek mellett ez csak álom. Hullafáradtan jönnék haza esténként, és akkor ki építene a fiammal. Legóból házat, állomást, felhőkarcolót? Nem tartozom a nagy ambíciókat tápláló, úgynevezett modern, emancipált nők közé, világhírre, ismertségre sose vágytam, a család örömeit nekem ezek nem pótolhatják. A munkámban persze azért szeretnék minél több örömet lelni. Gyerekkoromban nyugtalan kislány voltam, a felnőtteket egy percre se hagytam nyugodtan diskurálnk beleszóltam, kérdezősködtem, hogy ez mi, az mi, minden érdekelt, mindenre kíváncsi voltam. A kíváncsiság nem múlt el, szeretnék utazni, amennyit csak lehet. De egyelőre csak álmodozom, majd egyszer talán, később ... JAVORNICZKY ISTVÁN 25
