Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-12-25 / 25-26. szám

Kirilly Edit hét látom a világot, de hát mit csinál­jak? Végül is a gyerekek érdeké­ben jártatom a számat. És a rend­behozott sorsok azt igazolják, nem hiába. — Igazgató úr, milyenek az ide­gei? — Magas a vérnyomásom. „Ki­felé” persze nyugodt vagyok, va­lójában nyugtalanítóak a hétköz­napjaim. De sokat segítenek a kol­légáim is. — Sokszor megfenyegetik, szü­lök, gyerekek egyaránt. Nem fél? — Nem vagyok ijedős, bízom a saját erőmben. Nálunk a család­ban mindenki kubikosként kezdte, 17 éves koromig én is a földdel dolgoztam . . . — Hol vezeti le a hét során fel­gyülemlett feszültséget? — Diósdon, a telkemen. Ások. Felépítettem egyedül egy vityil­­lót, és a kert mindig ad munkát. — Egzisztenciálisan mit nyúj­tott ez a hivatás? — Anyagilag nem többet, de nem is kevesebbet, mint a többi kollégámnak. Sokszor és sokféle helyre hívtak „feljebb”, de amíg ez a munka érdekel, nem óhajtok változtatni. Megkaptam a Kiváló Tanár kitüntetést és a Munka Ér­demrend ezüst fokozatát. Elége­dett ember vagyok, mert azt csi­nálhatom, amit szeretek. Felesé­gem egy egészségügyi iskola igaz­gatója, tehát rendszeres „orvosi felügyelet” alatt állok. A kettőnk hivatása jól kiegészíti egymást. Ügy érzem, családi életben a mun­kában is jó példát mutattunk gyermekeinknek. Mindhárman a pedagógusi pályát választották. SZÉNYI GÁBOR — Művészettörténetre. egyéni levelezőnek. — Miért a művészettörténet szakra jelentkezett? — Mint már említettem, egye­temi szakdolgozatom témája az orosz avantgarde volt. Régi nagy szerelmem vált valóra azzal, hogy foglalkozhattam ezzel a témával. — Honnan az indíttatás? — Édesapám. Hegyi György, festőművész. Egész gyermekko­romat jóformán a műtermében töltöttem. így nincs azon mit cso­dálkozni, hogy a tanítás mellett a festészet, a szobrászat lett életem második szerelme. — Milyen a kapcsolata kollégái­val? — A lehető legjobb. Szülésem óta sem szakadt meg, rendszere­sen látogatnak, ha tehetem, én is eljárok hozzájuk. De ami nekem még ennél is fontosabb, hogy a tanítványaim is rendszeresen meg­keresnek. Örülök, hogy nem felej­tettek el. — Mit szeretne elérni tanári pályáján? — A gyerekek megbecsülését. Ha tanár és a diák viszony ma oly sokszor megmerevedett, for­málissá vált kapcsolatát élettel és tartalommal tölthetném meg. Nincs annál nagyobb elismerés egy pedagógus életében, ha évek, évtizedek múlva tanítványai jó szívvel emlékeznek rá. szeretettel emlegetik. BOROS ISTVÁN (A tárgyilagos) Hogyan lettem mérnök ?__így alakult. A gimná­ziumban első lettem egy házi ma­tematikaversenyen, gondoltam, ez­zel érdemes foglalkoznom. Mate­matika—fizika tanárnak jelent­keztem — nem vettek fel. Nem adtam fel a reményt, hogy egy­szer bejuthatok az egyetemre, de addig sem élhettem a szüleim nya­kán. Egy tervezőintézetbe mentem dolgozni, és amikor egy év múlva újra pályázhattam, már a műszaki egyetemre adtam be a felvételi kérelmet. Igaz, már az osztályfő­nököm is erre biztatott a közép­iskolában, no nem azért, mintha az Isten is mérnöknek teremtett volna, de úgy vélte, gyakorlatias beállítottságomnak ez a pálya vol­na megfelelő. Igyekezett hát olyan irányba befolyásolni a döntésemet, amely, érzése szerint, elégedettsé­get, sikereket ígért. (A csalódott) Következett a mű­szaki egyetem építőmérnöki kara. Borzasztó nehéz öt esztendő volt. Legalábbis nekem. Nagyon nehe­zen szoktam meg az egyetem stí­lusát, azt az elvontságot, ahogyan magyaráztak nekünk. Haszno­sabbnak és könnyebbnek éreztem volna, ha többet látunk a gyakor­latból, ha a helyszínen: építkezé­seken, tervezőintézetekben ismer­kedünk meg a szakma fortélyai­val. Az utolsó évben a számítógép­szakot választottam, a diploma­­munkám is erről íródott. Azt gon­dolhatja: remek választás, hiszen a jövő a számítógépé. Igen ám, csakhogy bennem két ember vias­kodik egymással. Az egyik a csa­ládanya, akit az otthon tökélete­sen kielégít, aki úgy érzi, másra nincs szüksége. A másik a szak­májában elmélyedni kívánó — most még ez a halványabb. Per­sze, hogy így van, ahhoz sok min­den hozzájárult. Amúgy sem túl erős önbizalma­mat nem erősítette, hogy első munkahelyemen a munkám sem volt valami érdekfeszítö, a főnö­kömmel sem jöttem jól ki. Szeren­csére csak egy évig tartott. Akkor megszületett a fiam, Dániel, és megszűnt számomra a munka vi­lága. Másfél év múlva Eszter is a világra jött. Négy és fél évig vol­tam velük otthon. Háromnegyed éve, hogy ismét dolgozom. Az első napok kísértetiesen hasonlítottak a hat évvel ezelőtti emlékeimre. Hetekig alig kaptam munkát, olyan egyszerűbb terveket rajzol­­gattam, amiket rutinból könnye­dén megcsinál az ember. Szeptem­bertől, remélem változik a hely­zet : kérésemre áthelyeztek egy másik osztályra, ahol azzal fog­lalkozhatom, ami a leginkább ér­dekel : számítógépes munkákkal. (A szomorú) Legrémesebb ál­momban sem gondoltam volna, hogy ennyire megkeseríti az éle­tünket a lakásnélküliség. Hétévi házasság után, harmincegy évesen itt állunk a két gyerekkel — sa­ját otthon nélkül. Négy évig a nagymamám vidéki házában húz­hattuk meg magunkat, egy szoba­konyha, komfort nélküli, öreg, nedves épületben. Nyáron még csak istenes volt, a gyerekek kint játszhattak a kertben, de télen sokat vacogtunk a nehezen fűthe­tő házban. Nemrég visszaköltöz­tünk Pestre, albérletbe — havi kétezer forintért. És várjuk a la­kást. A tanács 1984-re ígérte. Ak­kor lesz ötéves a kislányunk, s mivel Magyarországon a kétgye­rekes családok lakásigényét öt éven belül ki kell elégíteni, re­mélhetőleg az ígéret valósággá vá-FOTÖK: NOVOTTA FERENC lik. Mindenesetre megvan az ál­landó hétvégi programunk: ha szép az idő, Gazdagrétre kirándu­lunk — ott épül majd fel a lakó­telep, ahol mi is lakást kapunk. Még csak a fákat irtották ki, néz­zük a letarolt terepet, és próbál­juk elképzelni a házat, amelyikbe majd beköltözünk, de elég nehe­zen megy. (A derűs) Sokaknak nagy di­lemma: otthon maradjanak a gye­rekkel néhány évig, vagy adják be félévesen bölcsődébe, és menje­nek vissza dolgozni. Bár egyálta­lán nem volt mindegy, hogy az ezerkétszáz forint gyermekgondo­zási segélyt kapom, vagy négy-öt­ezer forintos fizetést, mégsem ha­boztam egy percig sem, mit vá­lasszak. Igaz, a szakmában négy­öt év lemaradás végzetes lehet, de fontosabb volt. hogy a gyerekek­nek legalább hároméves korukig jót tesz, ha otthon nőnek fel, az anyjuk mellett. A négy évet csep­pet sem éreztem hosszúnak, ehhez persze az is kellett, hogy a fér­jem, aki egyébként a munkája mellett tanul, rengeteget segít, nem is jó szó, hogy segít, inkább arca így mondanám: alaposan kiveszi részét a családi teendőkből. (A töprengő) Mire viszem a szakmámban? — ez a kérdés fog­lalkoztat, de a gondolataim nagy részét jelenleg az köti le, hogy mi­kor jutunk lakáshoz. Minden ekö­rül forog, ennek rendelődik alá. Néha úgy érzőm, kicsit az életünk is. Minden pénzt erre rakunk fél­re. Kétszer is meggondoljuk, men­jünk-e nyaralni, elvehetünk-e er­re a spórolt pénzünkből négy-öt­ezer forintot. Ha volna lakásunk, gond nélkül élhetnénk, hiszen amióta visszamentem dolgozni, nem keresünk rosszul. Ketten együtt a férjemmel, tizenegyezer forintot is hazahozunk, de már évek óta csak lakásra gyűjtünk, s közben fizetjük az albérletet. (A lelkendező) A gyerekek iga­zán nagyszerű teremtmények, nem azért, mert én vagyok az anyjuk. A kicsi olyan magabiz­tos, amilyen én sose voltam, és sose leszek. Hároméves, de úgy il­legett magát, mint egy igazi nő, és olyan határozottan tudja, hogy mit akar, hogy csak ámulok. Dani csendesebb, félénkebb alkat, de nagyon okos. Amikor vasárnapon­ként sétálni indulunk valahova — közhelynek hangzik —, de valami nagyon jó érzés tölt el, hogy igen, ez a két szép gyerek az enyém, Ki­rilly Edité, szeretem őket, és ők is szeretnek engem. És olyankor bol­dog vagyok. (Az elrévedő) A szüleim elvál­tak, az apám ötvenhatban hagyta el az országot, 1973-ban megláto­gattam Amerikában. Nem megy neki valami jól, nyolc hónapig volt munka nélkül, de a háza iga­zán szép. Az utazás pedig egyene­sen felejthetetlen volt. A Gug­genheim Múzeum például . . . csak álltam és bámultam. Szívem szerint a gyakorlatban, valamilyen építkezésen dolgoznék, irányító mérnökként. De két gye­rek mellett ez csak álom. Hulla­­fáradtan jönnék haza esténként, és akkor ki építene a fiammal. Legóból házat, állomást, felhőkar­colót? Nem tartozom a nagy am­bíciókat tápláló, úgynevezett mo­dern, emancipált nők közé, világ­hírre, ismertségre sose vágytam, a család örömeit nekem ezek nem pótolhatják. A munkámban per­sze azért szeretnék minél több örömet lelni. Gyerekkoromban nyugtalan kis­lány voltam, a felnőtteket egy percre se hagytam nyugodtan dis­­kurálnk beleszóltam, kérdezősköd­tem, hogy ez mi, az mi, minden érdekelt, mindenre kíváncsi vol­tam. A kíváncsiság nem múlt el, szeretnék utazni, amennyit csak lehet. De egyelőre csak álmodo­zom, majd egyszer talán, ké­sőbb ... JAVORNICZKY ISTVÁN 25

Next

/
Thumbnails
Contents