Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-12-25 / 25-26. szám
Legelőször is nyíltan be kell vallanom: erre a riportra a Stem 1982. évi 17-es számában Rainer Joedecke riportja ihletett, amelyben a müncheni Arabella-ház életéről ad rendkívül szemléletes képet. Még a címet is tőle kölcsönöztem, elhatározván, hogy én meg egy magyar házat nézek meg belülről, és összehasonlítom: milyen a két ház és milyenek a lakóik. Az Arabella Stern-beli leírása: „A ház 76 méter magas és 160 méter hosszú, 23 emeletes; van benne 899 lakosztály, illetve lakás, a mélygarázsban 1300 parkolóhely és három pinceszint. Az épület hotel és lakóház: 440 bútorozott szoba és lakosztály tartozik a hotelhoz, a többi egy-három szobás lakást üresen adják ki. A 23. emeleten úszómedence, szauna, szolárium és kondicionálóterem várja a lakókat. Van ezen felül a házban két étterem, két bár, két klinika, 28 különféle üzlet, valamint zenestúdió is, és alkalmazásában állnak ügyvédek, orvosok, adózási és beruházási szakemberek. Még az utazási irodák is itt vannak, helyben. Mintegy 1800 ember él a házban, és ahogyan Gebhard úr, az Arabella-ház Vállalat Társaság üzletvezetője állítja, ,a lakóknak elméletileg sohasem kellene elhagyniok az épületet: itt mindenük megvan’.” Irigykedem. És nem azért, mert a ház, amit én kiválasztottam magamnak tanulmányozásra, jóval kisebb, mindössze tízemeletes, kilenc lépcsőházában egyenként 32-32, összesen tehát 288 lakással; sőt még csak nem is azért vagyok irigy, mert Debrecenben, a Csapó utca 77-ben nem találtam sem fürdőmedencét, se szoláriumot, hiszen mi nem vagyunk olyan gazdag ország, mint az NSZK, nálunk még mindig rengetegen várnak új otthonra (vagy egyáltalán otthonra!), mi nem építhetünk „luxusbunkerokat”, ahogyan Joedecke kollégám a Házat, a münchenit becézi. Én azért irigykedem, olvasva a riportot, mert arra nálunk is telne, hogy ezekben a nagy házakban, amelyekben falunyi ember él, legyenek üzletek, szolgáltatók; hogy az alagsorban vagy másutt beszélgetésre, sportolásra, játékra alkalmas helyiségeket alakítsanak ki és rendezzenek be, hogy a lakók — elsősorban a gyermekek, fiatalok és a nyugdíjasok — közösségi életet élhessenek. Azután, ahogyan tovább mértem az Arabellához a Csapó utca 77-et, lassan-lassan alábbhagyott bennem az irigység. És megintcsak nem azért, mert ott Christiane Bachschmidt 23 éves filmszínésznő egyszobás lakosztálya havi 650 márkába kerül (igaz, a villannyal, az uszoda- és szaunahasználattal együtt), itt meg Szabó István házgyári brigádvezető és családja megússza havi másfélezer forint rezsivel (beleértve a lakbért, villanyt, gázt, melegvizet stb.), hiszen mások az NSZK-beli és mások a hazai jövedelmek. Az elégedettség inkább azért dagadozott bennem, mert rádöbbentem: ez a ház, itt nálunk, kevésbé otthonos ugyan, mint az, a müncheni, lakói ennek ellenére mégis otthonosabban érzik magukat benne, mint amazok, a „luxusbunkerban”. Az összetétel Az otthonosság érzete ugyanis nem elsősorban az épületen, a fölszereltségen vagy azon múlik, hogy „az ember fürdőköpenyben mehet föl az úszómedencéhez vagy a szaunába”, amint ezzel Runge asszony büszkélkedett Münchenben, hanem sokkal inkább attól függ, hogy milyenek a ház lakói, milyen a lakók társadalmi összetétele. Az Arabellában főleg értelmiségiek és szabadfoglalkozásúak élnek. Kétharmaduk egyedülálló-magányos. Alig akad közöttük helyi születésű, a várost jól ismerő. Kilencven százalékuk — ahogyan az egyik meginterjúvolt pedagógus nevezte őket — „határhelyzetben lévő ember”, vagy más kifejezését idézve, „kikészült típus”. A riporter leírja: „A 13 év alatt a házon belül egyetlen egy házasságot sem kötöttek ... Alig maréknyi gyermek él itt, kutyák helyettesítik őket, a kutyák százai.” És idézi, bizonyításul, a 18 esztendős Trixit: „Én kutyákkal töltöttem el az egész gyermekkoromat!” A debreceni ház lakóinak összetétele ezzel szemben meglehetősen „vegyes”. Igaz, én csupán egy lépcsőházban jártam, s abban is csak a bérlők negyedét — összesen nyolc családot — látogattam meg, de ha „véletlen mintavételem” (ahogyan a szociológusok mondanák) jó volt, akkor e nyolc család: megannyi csepp, amelyben tükröződnie kell a 288 ittlakó família életének. A nyolc meglátogatott lakásban összesen 34 ember él. Közülük kilenc a gyermek, öt a nyugdíjas, egy fiatalasszony gyermekgondozási segélyen van, a többiek dolgozók: nyolc munkás, három értelmiségi és nyolc alkalmazott — ápolónő, asszisztens, postai tisztviselőnő stb. A másik lényeges eltérés: itt nem 2,0, hanem 4,25 ember jut egy-egy lakásra, és föltételezhető, hogy négy-öt ember már nehezebben mozdul-költözik, mint egy-kettő. Részben ez lehet az oka, hogy itt egytől-egyig csupa régi lakóval találkoztam, olyanokkal, akik körülbelül tíz esztendeje, rögtön a ház elkészülte után érkeztek, és azóta se mozdultak innen. Persze, itt már csak azért sem lehetett 50 százalékos a fluktuáció, mint kezdetben az Arabellában, mert Magyarországon meglehetősén bonyolult procedúra a lakáscsere, főleg pedig azért nem, mert nálunk nem kell hirdetni a lakásokat, mint Münchenben, éppen ellenkezőleg: a legtöbb meginterjúvoltam olyan, mint Szabó István a IX. 27-ből, aki majd’ másfél évtizedig „állt sorba”, amíg végre-végre összkomfortos lakáshoz jutott. Emlékezetes nap A nyolc családfő közül hat, napra, sőt órára pontosan megmondta, mikor szakadt vége a hosszú-hosszú várakozásnak, mikor költözhettek be. — Mi az Iskola utca 8-ból jöttünk — emlékszik vissza Varga Tiborné a VIII. 26-ban. — Ott egyszoba-konyhánk volt, ez itt két szoba plusz két félszoba; valóságos palota a régihez képest, amiben három gyerekkel szoroskodtunk. Bányai Lajosék egy Pacsirta utcai egyszoba konyhából költöztek be a II. 6-i két és félszoba összkomfortba. Csordás Gyuláék heten éltek egyszoba-konyhában, mielőtt az V. 17-i kettő plusz két félszobásba jutottak volna. Bodó István évekig járt be Nyírlugosról Debrecenbe, aztán családjával egy csapókerti albérletbe költözött, onnan került kilenc év után „ebbe a csodalakásba”, c. IV. 12-be. To-Varga Kati a Vili. 26-ból: „Csak meséld el, anyu, milyen nehéz volt bejutni ebbe a házba!” Szabó István a IX. 27-ból: „Mi gyártjuk az elemeket, a helyszínen épp csak össze kell őket rakni” Tokaji Lászlóné a VI. 18-ból: „Nekem csak egy akkorka kert kellene, hogy ne ennyi virágom legyen, hanem háromennyi I" Csordás Gyula az V. 17-ből: „A régi lakásban/ ha hideg volt, jól betüzeltiink, itt meg, ha meleg van, akkor is fűtenek!” 26
