Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-12-25 / 25-26. szám
BESZÉLGETÉS GOLDFINGER ERNŐVEL Egy hír a Magyar Hírek 1982. októberi számából: 80. születésnapja alkalmából, munkássága és Magyarországgal hosszú időn át fenntartott kapcsolatainak elismeréseként a Magyarok Világszövetsége aranyjelvényével és elismerő oklevelével tüntette ki Goldfinger Ernőt, az Angliában élő magyar építészt, a Royal Academy of Art tagját. A kitüntetést Gosztonyi János, a világszövetség főtitkára adta át a hazalátogató művésznek. Borvendég Béla, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke ugyanakkor az építőművészek szövetsége emlékplakettjét nyújtotta át Goldfinger Ernőnek. Az volt a kívánsága, hogy szülőhazájában a barátaival tölthessen egy hétvégét. Azokkal ünnepelhessen, akiknek építésszé válásáért ő is tett valamit. Goldfinger Ernő akkor hívott meg Angliába tíz magyar építészt, amikor erre a legnagyobb szükség volt, hiszen a londoni tervezőirodákban való munkálkodással és az élő építészet tanulmányozásának lehetőségével jócskán szélesedett a mérnökök látóköre. Kikről is van tulajdonképpen szó? Gáspár Tibor, Callmayer Ferenc, Borvendég Béla, Hofer Miklós, a magyar építésztársadalom ismert nevei. Ök ülnek körülötte a 80. születésnapon, szorítják meg kezét a kitüntetések átvétele után, s fejezik ki szívből jövő jókívánságaikat egy pohár magyar bor mellett, az „Ernő bácsi” tiszteletére rendezett díszebéden a Várban. Goldfinger Ernő 1977- ben járt utoljára itthon, kézenfekvő a kérdés, mi történt azóta az életében? — Építeni már nem építek, mint szenior akadémikus, néha beszédeket tartok. 10 000 rajzot ajándékoztam a Royal Institute of British Architect múzeumának, ebből januárra életmű-kiállítást terveznek. Aztán van még egy kedves kötelesség: arra kérnek, hogy írjam meg az életrajzomat. Ezt meg kell tennem, tudja, még egy kicsit tudok magyarul. Szoros a kapcsolatom az angol építészettel, sokan jönnek hozzám a kérdéseikkel. Az építészet az egész világon nagyon rossz helyzetben van, gazdasági nehézségek mindenütt tapasztalhatók. Ez szomorú tény, mégis azt kell mondanom, nem nagyon lep meg. Amikor a pályámat kezdtem, ugyanilyen krízis volt a világban. Látja, ezt is jelenti a 80 év. — Az ön életművét iskolák, lakóházegyüttesek és lakótelepek, várostervek és családi házak alkotják. (Saját házát, amely 1939-ben épült fel Londonban, 1970-ben műemlékké nyilvánították), ön is láthatja, hogy Magyarországon milyen nagyszabású építkezések folynak. A lakóházak legnagyobb része házgyári technológiával épül. Ismeretes, hogy ön nagyon ellene van az előre gyártott betonépületeknek. — Azt hiszem, hogy ez a nagyszabású beton-előregyártás a legócskább metódusa az építészetnek: nem gazdaságos, hosszú ideig tart. Több házgyárat láttam már, s mindenhol ugyanazt tapasztaltam: az elemeket felteszik a teherautókra, viszik a városon át, lerakják, s a helyszínen egy új gyár lesz. Ez az, ami egészen szükségtelen. — Mit ajánl helyette? — Ha nagyszabású dologról van szó, akkor ki kell küszöbölni a szállítást és helyben kell gyárat építeni. Hadd említsek meg az egészen nagyszabású munkáim között egy 27, illetve egy 31 emeletes lakóházat. Azok úgy épültek, hogy a helyszínen gyártottak mindent, persze amit a helyszínen lehet gyártani. Előre gyártott elemeket is felhasználtunk, a csővezeték, a fűtésrendszer nem ott helyben készült. Talán 20 százalékkal volt olcsóbb így építeni, mint a ma honos, úgynevezett előre gyártott elemekkel. Ha őszintén kíváncsi a véleményemre: a svédek kitalálták a paneles építkezést és üzletet is csináltak belőle. Az eredmény egészen borzasztó: nincsen rendes kritika, nem lehet ellenőrizni, kontrollálni az effajta „építészetet”. — Tudja Goldfinger úr, nálunk szükség van a paneles építkezésre, és 1990-ig alapvető változást nem tervezünk. Egy friss módosításról azonban kérem a véleményét. A magyar építési kormányzat kéri a tervezőket, hogy kisebb és alacsonyabb, valamint változatosabb lakóépületeket tervezzenek a lakótelepeken is. Ügy érzem, ez egy lépés a humánusabb lakókörnyezet felé! — Nem tudom, mitől humánusabb a 2—4—6 emeletes betonház, mint a 10 emeletes. A humanizmus az emberek szívében van és nem a materiális dolgokban. Az embereknek nem szíveket kell csinálnunk, hanem számukra kényelmes lakásokat kell építeni. Szíveket nem, kényelmet lehet építeni! — ön húsz évvel ezelőtt megtervezte a londoni egészségügyi minisztérium irodaház-csoportját. Ma is vallja azokat az elveket, amelyeket húsz évvel ezelőtt vallott? — Persze. Az én elveim örök elvek. Ugyanazok az elvek, mint amelyek szerint a reneszánsz és a gótikus építészet született. Én azt hiszem, hogy az építészet mindig internacionális. Amilyen messze a római légiók mentek, olyan messze ment a római építészet. A klíma nem érdekelte a rómaiakat. Mindenhol ugyanazt építették. A francia kőművesek, amikor feltalálták a gótikus építészetet, elmentek Angliába, Magyarországra és nem mondták, hogy mi gótikus épületeket fogunk csinálni, csak építettek. Néhány furcsa modernista 1400 körül felfedezte, hogy Rómában ott vannak ezek a romok. Ezer évig éltek az emberek ezekben a romokban és senki nem nézett körül. Aztán hirtelen mindenki mindenféle furcsa, barbár építészetet csinált, amikor látták, milyen nagyszerűek ezek a romok. így találták fel a reneszánsz építészetet. És a könyvnyomtatás feltalálása után egyszerre az egész világ tudott a reneszánsz építészetről, mert Alberti, Vognola és Palladio írt ezekről a furcsa dolgokról. Az egész világon csak ezt csinálták, ötszáz évig! Mondja, hol az a nagyszerű nemzeti építészet? Ami érdekes, és ami nemzeti: nézze meg a pesti Vásárcsarnokot. Az magyar, az nagyon érdekes, és az sem tősgyökeres. Hiszem, hogy a magyar nemzeti szellem, az internacionális szellem egy része. BOKROS KATALIN Á MA KÖRNYEZETÉT Szentendre, Pest megyei Művelődési Központ. A pódiumon egy sportzakós, szikár férfi ül. Lassan fűzi a szót, szépen akar beszélni magyarul. S hogyne sikerülne ez egy erdélyi származéknak, ha immár negyvenöt esztendeje is, hogy az Egyesült Államokban él. Ám Kepes György, a világhírű festő és fotóművész szigorú bírája önmagának: olykor, ha úgy érzi, hogy a magyar szavak nem fedik tökéletesen amit mondani akar, angolra vált. De csak pár mondatra, mert láthatóan élvezi, hogy magyarul adhat elő. A képernyőn diák villannak, s mi ámulunk, hogy a művész, a szakember mi mindent lát, mi mindent láttathat egy másnak talán csak egyszerű látványosságot kínáló képen: görög tengerparti településen, amerikai metropoliszon. Aztán kérdések záporoznak, s ő állja órákon át, fáradhatatlanul. Ki hinné, hogy hetvenhetedik évét tapossa... A közönség fiatal: az Interdiszciplináris Tudományos Diákkör — közgazdász-, mérnök- meg bölcsészhallgatók — s az Eszperantó Ifjúsági Világszervezet — hívta meg a neves művészt. Téma: a ma városa, s ezzel szembesítve a jövőé. A diákkör egy olyan városrész modelljének a kidolgozásán fáradozik, amely a maiakkal szemben közösséggé tudná kovácsolni a családsejteket. Arról is kérdezték, ő milyennek képzeli el a jövő városát, az ideális várost. — Nem vagyok olyan bátor, hogy határozott képet formáljak — mondotta. — Egy bizonyos: a mai város nagyon egyoldalú megoldásokkal operál. Az ideális városnak szerintem mindenképpen rugalmasnak kell lennie. Az ott élő találjon társaságot, ha egyedül érzi magát, és vissza tudjon vonulni, ha magányt óhajt. A város nem csupán lakások összessége. A város egy rendszer, amelyben a lakásoknak és a köztereknek egységben kell lennie. Az is baj, hogy sok ember ma már alig érzi a természet hiányát. Meg kell tanítani őket, hogyan lehetnek boldogok a 10
