Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-11-27 / 24. szám
2 viszont az itt tanult módszerből egyenesen következik — mondja —, hogy ha a török gyermekekkel eredményesen akarok foglalkozni, akkor az ő népzenéjükből kell kiindulnom, és hogy ezt megtehessem, először nékem, magamnak kell a török népzenét alaposan tanulmányoznom. Ez pedig bonyolult és fáradságos feladat. De ha módosítva-átdolgozva, az otthoni körülményekhez alakítva alkalmazom is az itt tanultakat, akkor is csak azt mondhatom: ez a tanfolyam mérhetetlenül hasznos. Ezért vagyok itt másodszor.” Hasznos lenne talán ilyen, teljes esztendőn át tartó kurzus a magyar általános és középiskolai ének-zenetanároknak is. Ök azonban csak rövidebb tanfolyamokra juthatnak be: az utolsó néhány esztendőben kialakult rend szerint a magyarok háromszor két hetet töltenek itt, hogy az iskolai oktatás ne szenvedjen csorbát. Ilyen hathetes tanfolyamon is csak 15— 20 ember vehet részt évente. De az épület kicsiny, „Hét év se telt el, és már kinőttük!” — mondja Ittzés Mihály, majd megmutatja azt a szűk telket az intézet szomszédságában, ahol építkezni szándékoznak majd. És nemcsak a tér szűkös. Az oktató is kevés. E pillanatban tízen vannak, köztük néhány kutató, aki csak alacsony óraszámban oktat... Azaz mégsem néhány kutató dolgozik itt csupán, a Kodály Intézetben mindenki búvárkodik. „Csak akkor lehet igazán eredményes az intézet munkája, ha azok, akik ide jönnek, megértik a célt, amiért dolgozunk, és ha ennek a célnak az intézmény tanári gárdája is meg tud felelni” — mondja az igazgatóhelyettes. — „Ez pedig állandó tanulást követel tőlünk.. Mert a feladat nem az, hogy mereven őrizzük azt a kincset, amit a Kodály körvonalazta zenei nevelés jelent. Bizonyos alapelvekhez, persze, ragaszkodunk, de ezekhez sem tekintélytiszteletből, hanem mert hasznukról, értelmükről meg vagyunk győződve. De állandóan meg kell újítanunk a módszereket, mert egy-egy tantervi reform, egy-egy iskolai szervezeti változás rengeteg új kérdést vet föl, amelyre nekünk kell megtalálnunk a helyes választ. Vagy itt van az úgynevezett modern zene. Tanáraink közül elsősorban Kocsár Miklósné Herboly Ildikó foglalkozik ezzel a témával, és az ő előadásai bizonyítják: az értékőrző feladatok mellett van lehetőség arra, hogy a legújabb zenei irányzatokhoz is közelítsünk, holott ezek látszólag kívülesnek azon a gondolkodásmódon, amelyre Kodály egész koncepciója alapult.” — i — ó 3 1. Ursula Lembeck Hannoverből 2. „Kamarázás” a nagyteremben 3. A könyvtár FOTO: VENCSELLEI ISTVÁN lök, tanárok.) Ahogyan ő mondta: „Rengeteg ötletet vagy inkább gondolatot kaptam itt, és kiváló módszerekkel ismerkedtem meg. Már az is nagyon sokat adott nekem, azt is mondhatnám : a leghasznosabb tapasztalatom az volt, hogy elleshettem, hogyan tanítanak bennünket a kicsiny lépések módszerével. Ezek a kis lépések zeneileg logikus egymásutánban következnek, és ezt az elvet kitünően föl lehet használni a pedagógiai gyakorlatban.” A gyakorlatiasságot egyébként Ittzés Mihály is hangsúlyozza, de az óratervből is kiderül. Az intézetet ismertető füzet szerint a növendékek heti három órában kapnak szolfézst, két órában módszertant, három órában karvezetést, két órában énekkari munkát, ugyanennyiben népzenét, heti egy óra a kötelező kamarazenélés ... De még a zeneelmélet (heti két óra) is gyakorlati itt, „Hallásfejlesztő, a zenei stílusokat megismertető foglalkozások ezek, amelyek során a hallgatók személyes zenei részvételére, például éneklésére, zongorázására is erősen számítunk és építünk. Nálunk az összhangzattan sem papírmunka, hogy gyerünk, számítsuk ki az akkordot, hanem hallás- és készségfejlesztő tevékenység.” Mélyebb zenei műveltség mindig csak ott fejlődött, ahol ének volt az alapja. A hangszer a kevesek, kiváltságosak dolga. Az emberi hang, a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer lehet csak általános, sokakra kiterjedő zenekultúra I termő talaja. (Kodály Zoltán: Éneklő Ifjúság, 1941) Amikor, mintegy beszélgetésünk összegezéseként, megkíséreltem egyetlen mondatban summázni, mivel foglalkozik az intézet, az igazgatóhelyettes elnevette magát: „Az tökéletesen igaz, hogy elsősorban a zenei köznevelésben, az úgynevezett közismereti iskolákban működő ének-zenetanárok továbbképzése a feladatunk, az viszont nem stimmel, hogy ezt a »Kodály-módszer« alkalmazásával tesszük, vagy hogy a »Kodálym.ódszer« terjesztése lenne az egyik missziónk. Ez a kifejezés ugyanis nem más, mint egy nemzetközileg használt »becenév«, amely azonban igen erősen leegyszerűsít.” Meglepődöttségemet, értetlenségemet látva, hiszen a kifejezés, hogy „Kodály-módszer”. valóban széles körben elterjedt, részletesebben is kifejti, mire gondolt: „Kodály nem hagyott ránk részletes, a módszertani fogásokat fölsoroló útmutatást. Amit megfogalmazott, az egy átfogó zenepedagógiai koncepció, amely apránként, évek alatt, fokról fokra alakult ki benne — ez a fejlődés egyébként Írásaiban, beszédeiben szinte történetileg is nyomon követhető —, s amit ő maga három pontban foglalt össze.” Az elsőt már idéztem. Eszerint a zenei nevelés alfája: a vox humana, az emberi hang. különösen pedig a karének. Hogy ez a „szabály” mennyire alapvető, az az intézet tanrendjéből is kiviláglik, hiszen heti öt órát foglalkoznak a növendékek kórusmunkával. A második tételt az igazgatóhelyettes így fogalmazta meg: „Az ének-zeneoktatást a zenei anyanyelv, a népzene tanításával kell kezdeni. Egyrészt azért, mert a népzene, a maga egyszerűségében is, hallatlanul értékes zenei anyagot tartalmaz; másrészt pedig azért, mert mielőtt más népek zenéjével megismerkednénk, előbb meg kell értenünk és tanulnunk a magunkét.” A harmadik tétel a relatív szolmizáció jelentőségét világítja meg: ez a módszer nemcsak a zenemű belső viszonylatainak megismeréséhez ad kulcsot, hanem segítségével széles körben elterjeszthető a zenei írás-olvasás tudománya. ,,Életművet” folytatni nem lehet — tudjuk —, de annak szellemében tovább küzdeni a még el nem ért célokért, emberi és művészi értékek kibontakoztatásáért, megbecsüléséért: olyan feladat, amely méltó Kodályhoz, és méltó azokhoz, akik e küzdelem terhét, a „kodályi örökséget” vállukra vették. (Kodály Zoltánná) Amikor Ursulát arról faggatom, hogy változatlanul alkalmazza-e odahaza az itt tanultakat, az általa oly nagyra tartott módszereket, energikusan rázza a fejét. Magyarázza, hogy ezt már csak azért sem teheti, mert a magyar népzenére, amely a mi oktatási módszerünk egyik bázisa, az ötfokúság — a pentatónia — a jellemző, a német népzenére pedig ez nem áll. És neki nemcsak a hazai „zenei anyanyelvhez’' kell alkalmazkodnia, hanem a törökhöz is, mert iskolájában a tanulók fele vendégmunkásgyermek. „Az 11
