Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-06 / 3. szám
tett étterembe, valamint azokba a „műhelyekbe”, azokra a foglalkozásokra, amelyek százféle szórakozást kínálnak. „Miért ne batikolhatna együtt a nagymama az unokájával?! — teszi föl a szónoki kérdést Troska Gyula igazgatóhelyettes — És miért ne tanulhatna együtt apa és fia angolul, oroszul vagy németül, ha a nyelvtudásnak ugyanazon a szintjén állnak?! — Állhat a tudásnak ugyanazon a szintjén apa és fia, mégsem bizonyos, hogy a papa hajlandó lesz egyazon iskolába járni, egyazon iskolapadba beülni gyermekével — vitázom, és Mihály Ernő, a másik igazgatóhelyettes elismeri: „Ez bizony elképzelhető. De a cél éppen az, hogy a szülők is nevelődjenek, sőt még mi, pedogógusok is, mert ebben a nevelési központban sok minden nekünk is szokatlan.” „Azért most már kezdjük megszokni” — állítja Troska, és mintegy bizonyítékként egy plakátra mutat, amely a három iskolát egybefűző folyosót dísziti. „A gyerekek nemrég meghívtak bennünket bohóckodásra, és az invitálásra szép számmal eljöttek a nevelők is, a szülők is. És micsoda isteni bohóckodás folyt itt! Senki sem féltette a tekintélyét, amint ezt az eseményről készült gyermekrajzok is igazolják. Kezdem hinni, hogy a többségükben fiatal lakótelepi szülők eléggé nyitottak a mi kezdeményezéseinkre.” A kezdeményezések közül a legfontosabbak természetesen a gyermekeket érintik. Mert igaza van Troska Gyulának: „Amit nem tanult meg Jancsi, azt nem tudhatja János, vagy csak igen nehezen tanulhatja meg később, felnőtt fejjel.” Ä cél tehát az, hogy a Jancsik megtanulják, amit majd a Jánosoknak tudniok kell, mégpedig nem magolós módon, hanem tevékenykedve. Az egyik órán például a halmazok „félelmetes” világába vezették be a pöttöm nebulókat. És azonnal kiderült: nem is olyan félelmetes ez a halmazelmélet, ha a gyermekek maguk határozhatják meg a halmazok ismérveit. Az egyik kislány aszerint alkotott két különböző „halmazt” a tanári asztalra rakott tárgyakból, hogy azok „gurulósak vagy nem gurulósak-e’.’ És nemcsak az egyoldalú memorizálást szeretnék megszüntetni, hanem azt a hagyományosan merev módot is, ahogyan az osztálytermeket berendezik. Az osztálytermek berendezése itt pillanatok alatt változtatható. Eltűntek a lecsavarozott iskolapadok, a helyüket asztalok és székek foglalták el, amelyeket úgy helyeznek el maguk a gyermekek, ahogyan azt munkájuk megköveteli. Már nem egymás hátát bámulják 2. A három iskolát sem egymástól, sem a külvilágtól nem választják el kerítések 3. Gurul vagy nem gurul - ez itt a kérdés 4. A gyerekek nem egymás hátát nézik FOTÓ: GARAMI LÁSZLÓ A Pesten maradt barátok, ismerősök alighanem azt mondják Mihály Ernőékről, hogy „íeköltöztek” vidékre, érzékeltetve a „le” igekötővel, hogy a csere vagy kényszer hatására történt, vagy ha mégsem, akkor a főváros „elvesztését” ki kell egyenlíteni, jóval magasabb fizetéssel, szép lakással, egyetemi katedrával — szóval valami nagy dologgal. Nagy dologért — a szó szoros értelmében is nagyért — jött Pécsre Mihály Ernő és felesége. A kertvárosi házak gyűrűjében 1978 óta épülő és még ma sem teljesen befejezett nevelési központ ugyanis akkora, hogy rá sem fért a képre: három-három működő bölcsődéből, óvodából és iskolából áll jelenleg, még az idén tető alá kerül központi épülete és diákotthona, jövőre pedig az uszodát és a tornacsarnokot is átadják, s azután már teljes üzemmel működhet ez az oktató-, művelő-, szórakoztató- és sportkombinát, amely már eddig is többe került 400 millió forintnál. Négyszázmillió — szép pénz! Az épületkomplexum is valóban impozáns. És mégsem ezért írtam, hogy Mihály Ernőék nagy dologért hagyták ott a fővárost. A nagy, sőt óriási dolog az, amivel ebben az új intézményben vagy hetven pedagógus és segítőik — pszichológusok, orvosok, valamint a szülők — megpróbálkoznak: az ezerféle helyről benépesült és húszezer főt számláló új lakótelep gyermekei, kamaszai és felnőttjei számára egyaránt nyitott és vonzó világot teremteni. A nyitott és vonzó világot a külsőségek is sejtetik. Az épületek belső és külső esztétikuma valóban vonz, a nyitottság pedig már ott kezdődik, hogy a három iskolát sem egymástól, sem a külvilágtól nem választják el kapuk, kerítések. Az iskola itt nem vár, amelybe „idegenek”, azaz a szülők és a hozzátartozók, csak értekezletek idején léphetnek be, s nem is börtön, amelyből a gyerekek a tanítás ideje alatt nem léphetnek ki. Ez a szó szerinti értelemben vett nyitottság azonban mellékes, mert az igazi nyitottság átvitt értelemben értendő. És itt kell szólnom a piros lovakról. A piros lovakkal az egyik tanteremben találkoztam. Körülöttem gyermekek serénykedtek, remekbe batikolt kendőket, térítőkét készítve, én mégse őket, hanem a képet bámultam, a lebegő sörénynyel vágtázó pompás paripákat. „Ugye, gyönyörű? — kérdezte a foglalkozást irányító tanárnő — Komlóról hoztam magammal, ott festette volt tanítványom, egy csodálatos tehetségű cigánygyerek ... Aztán nem lett belőle művész, elzüllött. Visszahúzta a régi környezete.” . Nem mond többet, de így is megértem: mementónak hozta magával ide, ebbe az új iskolába, a piros lovakat. Hogy emlékezzék : nem elegendő a gyermekekkel foglalkozni, a nevelő hatás csak akkor lesz tartós, ha kiterjed a gyermekek rokonaira, szüleire, barátaira, tehát az egész környezetre, a teljes lakótelepre. A teljes lakótelep, persze, nem járhat be a tanórákra. De bejárhat a tornacsarnokba és az uszodába, a nevelési központ által üzemelte-1. A Pécs-kertvárosi házak gyűrűjében épül a nevelési központ Amit nem tanult meg Jancsi nem tudhatja János 9
