Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-06 / 3. szám
Amit nem tanult meg Jancsi, nem tudhatja János Miklós Radnóti The Complete Edited &. Translated by Emery George Radnóti Amerikában a tanulók hosszú-hosszú órákon át, már nemcsak a pedagógussal, hanem egymással is kapcsolatot teremthetnek. Megtörtént tehát a nyitás gyermek és gyermek között is. Gyermek és gyermek, pedagógus és tanuló azonban nemcsak ebben — a formai — értelemben közeledtek egymáshoz. Amiben ez a nevelési központ minden más hasonló intézménytől különbözik, az a már említett „műhelyek” serege. Ezekbe nem kell beiratkozni, ezekbe nem kötelező járni, az egyikről bármikor szabadon át lehet menni a másikba. A kötelező iskolai tanórákat követően, délután háromtól este nyolcig aktív, nyüzsgő élettel telnek meg a termek, a folyosók. Itt színes selyemszalagok hullámoznak a táncoló lányok kezében, ott asztaloskodnak a fiúk, amott batikolnak, egy másik teremben bőrerszényeket készítenek, a harmadikban föstenek, a következőben az irodalmi színpad próbál, a szomszédban egymás kezét fogva karikáznak a legapróbbak. Most még csak négy kísérleti „műhelyben” pezseg az élet, de nemsokára tíz lesz, és ez a tíz kielégíti majd a lakótelep minden korú, rendű és rangú lakójának sokszínű művelődési, szórakozási törekvését. Egy „műhely” ugyanis jó néhány rokon tevékenységi ágat fog össze. A mozgásművészeti például a néptáncot, a balettot, a társastáncot, a művészeti tornát és a diszkót. A műhelyek legtöbbje azonban nemcsak teremfoglalkozást kínál. A színház és dráma műhelyében produkálnak és eljárnak — nézni is produkciókat. A természetbarátok nemcsak mikroszkópon át lesnek be a természet titkaiba, hanem mecseki túráik alkalmával is. És e „műhelyek” nemcsak szórakoztatnak, hanem nevelő hatásuk is jelentős. Erre szükség is van. Troska Gyula elismeri: a megmerevedett oktatási szisztémát még csak helyenként sikerült áttörniük, rugalmasabbra varázsolniuk. Túí sok kötöttség akadályozza, hogy a gyermekekben rejlő különféle — tehát nemcsak intellektuális — képességeket, tehetségeket kibontakoztathassák. A fakultatívan választható foglalkozások vagy a teljesen szabadon kínálkozó „műhelyek” viszont már most alkalmasak erre, már ma bizonyítják, hogy szinte valamennyi „közepes tanulónak” vannak egyáltalában nem közepes adottságai. És ez ismét új oldala annak a sokszor emlegetett nyitottságnak: aki nem eminens matematikából, annak nyitott az útja, hogy más módon megbecsülést szerezzen magának, például kitűnhet azzal, hogy gyönyörűen sző és fon. Gyönyörűen sző és fon az egyik „műhelyben” a fővárosból Pécsre költözött Mihály Ernő kislánya is. Apjának fölajánlották ugyan, hogy írassa be az egyik legjobb hírű, patinás iskolába, de a család úgy döntött, hogy a gyerek a kertvárosi nevelési központba járjon. „És jól döntöttünk — állapíthatta meg nem is olyan hosszú idő múltán az igazgatóhelyettes —, mert a lányom valósággal élvez mindent, amit itt talált. Azt, hogy itt nem kell reggel nyolctól este fél hatig ugyanabban a teremben ülnie; hogy itt a napközi nem tömény unalom, tengés-lengés, hanem végig értelmes foglalkozással, érdekes dolgokkal telik az ideje.” És azt hiszem, ez a legtöbb, ami egy iskoláról elmondható. —ami Emery George amerikai egyetemi tanár, az University of Michigan német nyelv és irodalom tanszékének professzora, költő és műfordító. Radnóti Miklós költészetének eddigi legteljesebb, bő jegyzetanyaggal ellátott amerikai kiadása fűződik nevéhez. — Professzor úr, mióta foglalkozik a magyar irodalommal? — Tizenhárom éves voltam, ami-Caracasnak, a sokmilliós városnak az ezer-egynéhány magyarját az idegen körülmények okozta kezdeti magánosság egymás keresésére utalta. A találkozások és beszélgetések eredményezték aztán, hogy végül összeadták azt az öszszeget, amelyből meg lehetett indítani a caracasi Magyar Ház, a Casa Hungara felépítését. A város egy előkelő negyedében, gyönyörű kertes, pálmás villák között áll ez a sokféle intézménynek helyet adó épület. Lényegében egyetlen központi célt szolgál: egy táborban tartani a magyarokat, megtartani a magyart magyarnak. A Magyar Ház központja egy hatalmas terem, mely öt-hatszáz személy befogadására is alkalmas. Ebben a nagyteremben különféle összejöveteleket tartanak: havonként társasvacsorát, nemzeti ünnepségeket, műkedvelő színielőadásokat, és itt folyik az ifjúsági sportoktatás is. Ez utóbbi itt egy kor 1946-ban elhagytuk az országot. Ebben a korban az ember már nem felejti el az anyanyelvét, de még könnyedén képes más nyelveket is elsajátítani. Egyetemi tanulmányaim során a német irodalomban mélyültem el, és nem sokat tudtam a magyarról, mindaddig, amíg kollégiumi társam föl nem hívta a figyelmem Ignotusra, a Nyugat nemzedékére és Radnókaratetanfolyamot jelent, mert az önvédelemre egy ilyen nagyvárosban bizony szükség lehet. A színpad felett ott a hagyományos magyar címer, mellette lojalitásból a venezuelai is. A falakat a magyar történelem és irodalom kiemelkedő személyiségeinek képei díszítik. A büfében zsibong az élet. Az emberek ismerik egymást, magyarul folyik a szó, mégpedig elég jó magyarsággal, hiszen ezeknek a felnőtteknek túlnyomó többsége még itthon szívta magába az anyanyelvet. * Az itteni magyarok gyermekeiket, unokáikat is meg akarják tartani magyarnak. (Természetesen csak a Magyar Ház köré tömörülő magyarokról beszélek.) Mivel az utca, a szomszédság úgyis megtanítja az ország spanyol nyelvét már a legkisebbeknek is, először meg kellett szervezniük a magyar Magyarok közt Venezuelában LÁTOGATÁS CARACASBAN 10
