Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-30 / 22. szám

A két Kazinczy a „Közös Műhelyben” A két Kazinczy, aikiről szólni szeretnék, nem Ferenc (az író, nyelvújító), és Gábor (Fe­renc unokaöccse, a politikus, író, publicista, könyvkiadó), hanem a két János, apa és fia, akiket életkoruk, az ifjabb Kazinczy neve mellé biggyesztett A betű és művészetük tár­gya, stílusa különböztet meg egymástól. Mindketten művészek. Így kerültek Fran­ciaországból a „Közös Műhelybe”, ahogyan a hajdúböszörményi nemzetközi művésztelepet a házigazdák és vendégeik nevezik. A két Kazinczy-leszármazottat — mert azok — Ku­­rucz D, István, a telep művészeti vezetője in­vitálta ide, és amint az idősebb Kazinczy Já­nos szavaiból kiderült, nem is elsőizben „csá­bította” : — Kuruczcal éppen fél évszázada együtt jártunk a főiskolára, és akkoriban ő folyton hívott engem az Alföldre, igaz, akkor még nem Böszörménybe, hanem Hódmezővásár­helyre. Én meg csak halasztottam, halasztot­tam az utazást. Azazhogy eljutottam én Hód­mezővásárhelyre többször is, de mindig hiva­talosan, csak néhány órácskára, az igazi Al­földet nem is láttam. Aztán elkerültünk in­nen, a fiam is, én is elmentünk, így most el­mondhatom, hogy csekélyke ötven esztendő­vel az első meghívás után láthatom az Alföl­det, a Hortobágyot. ök is és akik hozzájuk hasonlóan most elő­ször vannak itt, nem titkolják: döbbenetesen nagy élmény számukra a végeláthatatlan puszta, amelyet az ide meghívott külföldi művészek romantikus „felhangok” nélkül is­merhetnek meg. És ez a megismerkedés álta­lában sokkolja az idegenből jött alkotókat. — Ezért van az — mondja Kurucz D. Ist­ván, a telep művészeti vezetője —, hogy a legtöbben nem a pusztát, hanem inkább a böszörményi utcákat, az idevaló embereket próbálják ittlétük egy hónapja alatt megraj­zolni, megfesteni. A helybeliek, persze, mások. Ök vérbeli al­földi festők, a böszörményi iskolát 1909-ben megállapító Király Jenő vagy a „legalföldibb” alföldi piktor, Káplár Miklós utódai-követői. Igaz, a meghívottak között is akad néhány rendszeresen vissza-visszatérő, mint például a jugoszláviai Torok Sándor, aki — ismét idéz­ve a művészeti vezetőit — „úgy ismeri a Hor­tobágyot, mint az idevalók, így érzékeli és ábrázolni is tudja a síkság monumentalitását, hatalmas feszítő erejét”. Az idősebb Kazinczy nem hallotta, mit mondott öreg barátja, de igazolja Kurucz D, István szavait: — Egyszerre túlontúl sok élmény szakadt a nyakunkba, túl sokat és túl hirtelen láttunk. És sorolja, mi mindent: jártak Tokajban, voltak Budapesten, megnézték Szentendrén a Czóbel- és a Kmetty-múzeumot, és persze be­járták az egész Hortobágyot, Az ifjabb Ka­zinczy szerint ez volt, ami leginkább megkap­ta őket. Amikor faggatom őket, hogyan dolgozzák fel élményeiket, a válaszok bizonytalanok: — Élmény, méghozzá sok-sok élmény kell ahhoz, hogy egy festő tovább éljen és tovább dolgozzék. Még akkor is az élmények éltetik, ha ezeket nem közvetlenül dolgozza is föl — vélekedik az apa. — Mert az szinte biztos — veszi át a szót a fia —, hogy otthon nem Alföldet festünk majd, de az is biztos, hogy amit a sziken érez­tem, az valamilyen módon nyomot hagy a jö­vendő alkotásaimon. Miközben beszélgetünk, a Kazinczyak meg­invitálnak a szobáikba. Először az apa szállá­sára térünk be, amely eredetileg kollégiumi szoba volt, csak ideiglenesen neveztetett ki műteremmé. Itt aztán meggyőződhetek róla, hogy az eddigiekben volt egy jó adag sze­rénykedés. Mert annak ellenére, hogy a jobb­ja megsérült („Három hét után, amikor végre el akartam kezdeni dolgozni, elestem, és két ujjam egészen földagadt!”), és három ujjal hiába próbált olajjal festeni, akvarellel és tus­sal mégis csak rizspapírra „tette” egyik leg­nagyobb élményét, a Hortobágyon megcso­dált bivalyokat. És a fiú szoba-műtermében is ott van néhány vázlat: a Hortobágy a va­kító-vibráló nappal, aztán a böszörményi te­mető kopjafái kemény-gyászos feketében. Ügy látszik, — még ha soha nem látták is — őket nem sokkolta a Hortobágy annyira, hogy ne mertek volna hozzányúlni mint festői témához. Pedig nem is tudták pontosan, mire érkeznek: nem hoztak magukkal anyagot, szerszámokat. De hoztak magukkal helyettük valami mást. Közvetlenül vagy közvetve szer­zett tapasztalatot Magyarországról általában és benne a Hortobágyról is. Az ifjabb Kazin­czy János például Avignonban olvassa — ter­mészetesen magyarul, méghozzá a XVIII. szá­zad végi, a XIX. század eleji magyar nyelven — nagy elődje, Ferenc levelezését. Megvan belőle 18 kötet, a hiányzókat most kutatják az antikváriumokban. 1. Az apa-Kazinczy legnagyobb élménye: bivalyok a Hortobágyon 2. Az ifjabb Kazinczy „modelljei”: kopjafák a temetőben 3. Az állandó tárlat a Hajdúsági Galériában FOTO: VENCSEIXEI ISTVÁN — Neki egy élet kellett, hogy megírja, ne­kem egy élet, hogy elolvassam — mondja, nem csekély öniróniával, a fiú —, de ha ne­héz olvasmány is, csodás kordokumentum ez a levelezés, megjeleníti annak a kornak az egész szellemi életét. Ebédre kongatnak. Az étkezőben összegyű­lik a társaság, mind a 24 meghívott művész; helybeliek, a más vidékről érkezettek meg a külországbeliek. A közös nagy asztalt ülik körül. Ahány festő, annyi kifejező arc. Ku­rucz D. István mintha egy Káplár Miklós vá­szonról lépett volna le, mellette egy barnabő­rű cserkesz férfi, amellett egy litván nő, aztán vannak itt Romániából, Csehszlovákiából, az NDK-ból, Bulgáriából. Ahogyan Lázár Imre, a művésztelep titkára mondja: a szocialista országból jött művészek csereszerződés alap­ján vannak itt, tehát költségmentesen kap­nak lakást, ellátást, ösztöndíjat, anyagtérítésrt, ahogyan a mi művészeink őnáluk. A Kazin­­czyakkal más a helyzet: ők térítik azt, amibe az itt-tartózkodásuk kerül. A művésztelep ve­zetői azonban tárgyalnak a Képzőművészeti Alappal, hogy a nyugati művészeket is ven­dégként fogadhassák már a jövő évtől, ami­kor a művésztelep megalapításának huszadik évfordulóját ünnepük. Ez az évforduló alka­lom lesz arra is, hogy a telep vendégeinek és tagjainak műveiből a fővárosban reprezenta­tív kiállítást rendezzenek. Ennél az ünnepi kiállításnál azonban fonto­sabb az az állandó tárlat, amelyet hétköznap, ünnepnap a böszörményi Hajdúsági Galériá­ban tekinthetnek meg tavaly július óta az érdeklődők. Régi hagyomány ugyanis, hogy a város vendégeként dolgozó művészek mindegyike egy-egy zsűrizett képet itt hagy ajándékba. Már több minit 300 alkotás gyűlt így össze, egyharmaduk külföldi művészek keze munkája. Most már — hiszen mire e so­rok megjelennek, megvolt a zárókiállítás, a zsűrizés, lezajlott a Káplár Miklós emlékér­mek és a nívójutalmak kiosztása, s a meghí­vott művészek elszéledtek a világ négy sarka felé — talán a Hajdúsági Galéria birtokában van a két Kazinczy-utód egy-egy alkotása is.­­— ami 21

Next

/
Thumbnails
Contents