Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-30 / 22. szám
— ellentétben a falusiakkal — sosem álmodoztak földosztásról. Közös gazdálkodású szövetkezetekről véletlenül sem hallottak vagy olvastak. Csak úgy bugyogtak hát a meglepetések, a különféle furcsaságok. Jutott belőlük még nekem, a már távolélőnek is. A földosztáskor valamely bizottság ékes igék közepette szülőházamat nekem juttatta, majd amikor ezt elhárítottam, arról kelt ékes — számomra (majd megmondom miért) hátborzongató — ajánlat, hogy emléktábla jelölje! A temetőhegyről balra tekintve a teknő nyugati végén részben a hajlatra húzódva most hatvan pirostetős, vadonatúj ház sorakozik, nyílegyenes utcákban. Szépen bekerített, terjedelmes — innen nézve csupa egyforma — telken. A telkeken belül is drótkerítések: ez a gyümölcsöst védi, az a ház előtti kis virágoskertet, amaz a baromfiudvart. Ez az együttes is dominószerű, de ez rendezett, egy szabályos játszmára. Sőt, betolakszik a fejembe ismét egy plakátminta. Azok fajtájából, amelyek bankbetétgyűjtést vagy építkezési kölcsönt ajánló szövegük fölött fölülnézetben ábrázolnak egy eszményi faluit, olyat, ahol minden takaros és tiszta, hogy az ingujjban mosolygó gazda fehérneműjén szinte a vasalás jó szagát is érezni, olyan patyolatfriss. (. ..) Hírlapok s beszédek százai számoltak be arról, mi minden kellett, amíg — ahogy egy szervező mondta szemléletesen nekem — kihúzta a megszokott út sűrű sarából az egyik, majd a másik lábát, s rátért az új útra, amelynek még csak elejét látja. Mennyi a küszködés, forrongás ezekben a falvakban, amelyeknek külső képén semmi változást nem lát a szem. Osztoznak sorsukban a falvakhoz közel fekvő puszták is. Ez az isten háta mögötti, ez a még igazán pusztai puszta, lám, látványával, már külső képével lenyűgöző. A jókedvű, a tréfás szemlélet tán még jobban megnöveszti a leímivalót, mint a tragikus. Következő odapillantásom ezt a gondolatot hozza az új házcsoportról a fejembe: íme, a pusztából kivezetett nép. Mennyit láthat meg Mózes az új fészekrakásukból vajon? A völgyből juhnyáj tolul felém, pásztoruk botját emeli köszöntésül, akár egy bibliai pátriárka; holott csak egyike a hajdani iskolatársaknak, akiket itt hagyott — életben s ezen az ősi helyen — az idő. (...) Aki tehát a „hárommillió” koldus állapotához akarja mérni ennek a pusztának a mai helyzetét, az csomagolhat, indulhat vissza, megnyugodhat; akkori kérdéseire elsősorban is ámuló tekinteteket kapott volna, ha oly vak, hogy egyáltalán kimondja azokat. Mindenkinek van lábbelije és váltóinge. Szappan? Gyermekkorom híres kazalrakójának házában a mosdótál fölötti kis polcon annyi fogkefét láttam, ahány tagú a család, ezt is, azt is megszámoltam, mosolyogva, utolsó statisztikai tevékenységemül. A Hárommillió koldus, a Ki a faluba! a Hazugság öl!, a Tarái helyzet, a Viharsarok, a Parasztéletforma csődje, a Kiskunhalom, Pusztuló magyarok, a Magyarság és Európa s a többi hasonló című munka írói (s a hozzájuk csatlakozott írók) azt a hárommillió koldust és még hány millió hazátlan magyart nem a „telehálók” édenébe, nem a kispolgári életformába akarták elvezetni. Zömük és javuk a már odaérkezetteket is tovább indította volna. A nép mély nyomorát azért ábrázolták, mert onnan kellett először kilépni, s mert azt nem ábrázolta más. Ha egy ország szociális állapotát írók magánvállalkozásé röpiratai festik, az a leghitelesebb kép annak az országnak barbárságáról: azt jelenti, hogy az arravaló szervek — bíróság, papság, parlament, sajtó —, az egész tutti-frutti fölépítmény még nincs vagy nem működik, csak a puszta nevét viseli annak. Rácegresen esznek és ruházkodnak. Fürdőkádak még nincsenek, de azokban a kockaszerű házakban jó egynéhányan már annak is hagytak helyet. Vízvezeték sincs. Ennél is nagyobb hiány s szünetlenebb beszédtárgy, hogy villany sincs; noha csak öt-hat kilométerről kellene idevezetni. Természetesen a bolt is kezdetleges. Nyilvános helyiség, ahol egy pohár sörre öszsze lehetne ülni, az sincs. Ital akkor van, ha a téesz lelkes elnöke szerez egy szállítmányt, s a volt kastély egy homályos kis helyiségében maga kiméri, a munka befejezte utáni órában. Színház, mozi sincs. A rádiók csak úgynevezett detektorosak működnek. És még rengeteg sok minden nincs, ami miatt — most már nem fognék tollat. írói beavatkozás nélkül is lesznek. S ezek a hiányok — s ebben ütnek el legmélyebben a hajdaniaktól — nem létében fenyegetnek egy népet. Bár, gyermek sincs. Átmenetileg, akarom hinni. Mi dolga hát itt mégis az írónak? Mi az a tárgy, amivel egy könyvet most megtölthetne e völgy szemlélete ürügyén? Az élet szakadatlan teljesedni akarása egy népben. (...) Szellemi viták során az a félreértés oldódik meg legkörülményesebben, amelynek oka, hogy éppenséggel mi is azt akarjuk, amit vita társunk, csak mi még alaposabban, mélyebben; igazán. A haladó irodalom új irányzataitól nemegyszer azért látszhattam eltávolodni, mert nagyon is az új kifejeznivalókkal foglalkoztam: a munka értelmével, s vigaszával, a közösségi lelkűiét tüneteivel, a népbe tartozás valóságával, s annak a pesszimizmusnak a legyőzésével, hogy az anyagnak még nem vagyunk urai. Itt, szülőhelyemen, a legláthatóbb munka s eredmény világában, a kétkezi munka légkörében éltem. Engem is szinte saját verseim tudósítottak: eddigi legnagyobb élményem itt a munka e világának varázslatos fölidéződése volt. Annak a hajdan öntudatlan állapotnak tudatos újjáéledése, hogy igenis, van reményteljes emberi összetartozás, és hogy azt szolgálni: életcél. Egyetlen szóba foglalható célja a létnek. (...) A puszta régi épületeivel egyetemben lerombolták természetesen, alapzata utolsó téglájának kikaparásáig, az én szülőházamat is. Le azt, ahová nagyapám fiatalasszonynak hozta nagyanyámat, ahol anyám született; le a bognárműhelyt s azt is, ahol apám görbítette a patkót, s javította az akkor még hatalmas terjedelmű cséplőgépeket. A törmelékek közt csak egy malomkőasztal áll épen, egy már csak eszmében élő udvar közepén. S egykét bokor az orgonasövényből, mely udvarunkat, s kertünket övezte. S arrébb már árván és fölöslegesen a nagy pusztakút, ahol az a bibliai hangulatú jelenet is folyt, hogy egy „vidéki”, azaz itt ismeretlen öreg pásztor — apai nagyapám —, megszólította még hajdan anyámat, s odaadott neki jegypénzül két aranyat. S épp ezért, mert szemem üres gödrökön jár, képzeletem annál valóságosabbra építi újjá azokat a régi házakat. Látom a bognárműhelyt, lábam lógázva ülök a gyalupadon, s nézem, hogy alakul okos küllővé egy buta dorong. Előttem van minden részletével a kovácsműhely. Aztán nemcsak ez, hanem a tüskepusztai is, ahol apám már Párizsban vett Watermanom elrepedt kupakjára forraszt egy kecses rézdrót övét. mintegy emlékeztetőül, hogy rágondoljak, valahányszor lecsavarom. Eszem ágában sincs sajnálni azoknak a nyomorúságos falaknak az eltűnését, őszintén örülök a buta anyag átalakulásának. Jólesik tudnom, hogy szülőházam téglái fél kilométerre ide egészséges házak alapfalaiba sorakoznak, s külön jólesik, hogy nem tudom, melyikben is vannak. S azt gondolom, valamiképp így kell elemeire szétszedett múltból nekem is építkeznem. (1961) Drágán Jeremies jugoszláv költő és Veres Péter társaságában FOTO: KELETI ÉVA — MTI Unokájával, Bálinttal FOTO: MOLNÁR EDIT — MTI
