Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-30 / 22. szám

Magyarok

(részlet)

Zárkózott és szemérmes nép, a sokat szenvedett gyermekek módjára. Nők tudják, hogy az igazi férfiasságot melléktüneteiről lehet legjobban megállapítani: gyermekessége e népnek férfiassága mellett szól. összességében — mint minden igazi íérfiegyüttes — gyermekien hevülékeny, szertelen, légvárakat építő, hiszékeny, sőt könnyelmű; külön-külön férfias. Melyik vonás a jellemzőbb rá? Érthetetlen szenvedései konokságra hajlamosították, konoksága magányosságra — tehát utóbbi vonása a jellemzőbb. Férfiassága olyan, amilyennek a férfiasságot a gyermekek elképzelik, bosszúból vagy rajongásból megfogadják, s nagy néha felnőtt korukban meg is tartják. Könynyelműsége az, hogy életét is könnyen odadobja; hiszékenysége, hogy ezt sokszor érdemesnek hiszi. Ilyen volt már látható útja elején, feltűnése pillanatában a Kárpátok hágóin, tehát már akkor felnőtt, kész nemzet volt, minden tulajdonsága ezt mutatja. Ekkori tulajdonságaiból sok máig változatlanul megmaradt. Elárulja magát az első szóval.

Nyelve férfias, nem az alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akaraté. Tagoló nyelv, minden szót erősen megnyom. Idegenek első hallásra vezényszónyelvnek érzik. Nem az. Nem parancsolót és engedelmességre váró csoportot idéz, hánem szabad pusztaságot, rajta két férfit nagy távolságra egymástól, akiknek tisztán kell kiejteniök, hogy megértsék egymást; minden szó külön felröppentése után meg kell

vámiok, amíg az legyőzi a természet ellenállását, a fák és habok szószátyárkodását. A magányt idézi már az ősidők kezdetén! S a tiltakozást a magány ellen. Akik ezt kialakították, csak eleve megrágott, kész gondolatot közöltek, aztán elhallgattak: minden szónak külön hitele van. Minden gondolat mögött való élmény, ha nem fájdalom. A gondolat szót a gondból bővítette ez a nyelv.

A szolgaságnak konokan ellenálló, egyenlőségi nyelv, még ma sem akarja elfogadni a társadalmi és születési különbséget. A hódolat szavai egytől egyig jövevények. ö szemtől szembe szól. A vezérnek nem mögéje áll, hanem melléje. A magázás mindössze három-négyszáz éves benne, és még ma is csikorog, alig használható, némely formája sértésszámba megy. Maga, ön, kegyed? — az ember kínosan dadog, ha nőket kell magázva megszólítania, érzi az ősi szabályt, hogy vagy tegeződés, vagy némaság. Még nehéz hazudni e nyelven. Ilyenkor megfagy.

Dalba fűzve csodálatosképp meglágyul és hajlékony lesz. De énekszava is nagy távolságot kíván, mert vagy kurjantást hallat, hogy a hetedik határba is hallják, vagy elnyújtott, hosszú zokogást, szűkölő panaszt, mármár a holdra. A gyermek hangja tör ki belőle, de már ném is emberi keserűséggel. Hogy otthon Ázsiában a mama is meghallja? Nem tudja, hogy otthon azóta mindenki meghalt? Mi fáj neki? E nyelv nem tanult a tapasztalatokból.

(1938)

A nyolcvanöt esztendős Lukács Györgyöt köszönti Erdey-Grúz Tibor társaságában

FOTO: MOLNÁR EDIT — MTI

A tihanyi kertben FOTO: molnár edit — mti

Rácegresi füzet

(részletek)

Ha mindazt a részletképet, amit az úgynevezett „népi” irodalom nagybirtokaink embervilágáról készített, egyetlen hatalmas freskóként lehetne az emberek elméjébe beleszerkeszteni — mert hisz az volna az általános érvényű kép — nem mindennapi IBUSZ- plakátot akaszthatnánk a várótermek falára azok figyelmébe, akik a mai helyzetre kíváncsiak. „Töltsön egy napot a történelemben!’ — ez lehetne a fölírása.

Rajzában olyan erős vonalú, színeiben olyan kiáltó az ellentét: annyira magához rántja a szemet. Annyira, hogy a nem plakáton nevelődött figyelem szinte oldalpillantásra csábul: vajon nem túlságosan is a szemnek készült? Nem a külső kapott túlságosan is hangsúlyt a benső rovására? Komolyan kifejezve: lépést tart az anyagi, a mindenfajta szemmel látható fejlődéssel a kevésbé látható, a benső, a szellemi? Az „emberi” (ha az előbbit tárgyinak mondjuk), amiért az előbbi is folyik? S ha esetleg nem: mi a teendő?

A magyar földmíves lakosság kérdése már ezt a pontot közelíti.

Amikor néhány esztendős kihagyás után Rácegrest most ismét viszontláttam, ott, a temetődombról szétnézelődve annál az idegenforgalmi falragasznál is különbet dobott elém az emlékezetem. Azt a keménypapírra nyomott színes oktató képet, amely középen ketté volt osztva, s egyik felén Józan Péter, másik felén Részeges Pál házatájával üdítette hajdan gyermekagyamat ott lent, a pusztai kis iskola falán, a tanítás álmosító délutánjain.

Egy hosszú, kenyérdagasztó-teknő — amilyenben itt még ma is a kenyér készül —, ez Rácegrespuszta belterülete Épp középen helyezkedik el az iskola lent a völgyben, s a temető fent a dombon, azaz hegyen, lévén az itteni szóhasználatban hegy az, amin fölfelé menet nem lehet szántani. Innen nézve a puszta, ahol nemcsak én, hanem anyám is született és nevelkedett, jobb kézre feküdt, a teknő keleti végében. Épületei fekvését valamikor nyilván megtervezték. A sok toldás, pótlás és csere — a sok további terv — képtelen házösszeviszszasággá tette. Cselédház, istálló, kocsiszín, műhely, újabb cselédház olyanformán sarkalltak egymástól, s egymás felé, mint amikor az asztalon maradt dominókat dominózni nem tudó gyermekek állítgatják föl. Ezekben a hosszú időre szánt, jó anyagból de rossz szívvel és ízléssel megépített házakban érték a cselédséget a fölszabadulás és a fordulat itt valóban mindent megmozdító hullámai. Ezek a földmívesek itt

14