Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-30 / 22. szám
ILLYÉS GYŰ A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE ELNÖKSÉGÉNEK ÜDVÖZLŐ LEVELE ILLYÉS GYULA KOSSUTH- ÉS HERDER-DÍJAS KÖLTŐNEK Kedves Illyés Gyula! Tisztelettel és szeretettel köszöntjük 80. születésnapja alkalmából. Üdvözletünket azok nevében is küldjük, akik a világban szétszóródva, velünk karöltve fáradoznak a magyar nyelv és öntudat fenntartásáért. Mindnyájunk számára jól ismert és egyben ösztönző az On lankadatlan figyelme, amellyel a határainkon túl élő magyarok sorsának alakulását kiséri. Megtiszteltetésnek vettük, hogy eljött közénk az anyanyelvi mozgalom legutóbbi védnökségi ülésére. Optimista, bátorító szavait minden hazai és külföldi résztvevő örömmel fogadta: „Folytatnunk kell ezt a nem könnyű dolgot, ezzel egyaránt szolgáljuk az emberiségnek, a magyarságnak és a magyar nyelvnek az ügyét”. Bízunk abban, hogy munkánkban, a hazai és a határokon túli magyarok kapcsolatainak építésében továbbra is számíthatunk az On figyelmére, tanácsaira, támogatására. Alkotó munkájához nagyon jó egészséget kívánunk. A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE ELNÖKSÉGE Illyés Gyula és Kádár János (középen Juhász Ferenc) fotó: soós lajos — mti Születésnapi beszélgetés A mai Magyarország legismertebb írója — itthon és a világban a most nyolcvanéves Illyés Gyula. A magyarság szeretettel fordul feléje, aki a magyar nép szellemi és anyagi gyarapodásáért élt és küzdött egy hosszú élet nehéz, és még nehezebb évtizedein át. Annál is szívesebben csatlakozunk az Illyés Gyulát köszöntők millióihoz, mert lapunkban nemegyszer szólalt meg, figyelmeztetve a magyarságtudat fenntartásának fontosságára; hangsúlyozva például az anyanyelvi mozgalom jelentőségét: „Nemes ügyet szolgál az, aki a magyar nyelvet a nyelv ápolását saját ügyének tekinti” — mondotta 1979 augusztusában az Anyanyelvi Konferencia védnökségének ülésén. — Szavadra odafigyel a határokon túli magyarság is, ezért is szeretnélek megkérni arra, hogy mondjad el gondolataidat, tanácsaidat a kivándorolt magyarság kultúrája, anyanyelve megőrzési esélyeiről, lehetőségeiről. — Közhelyeket nem érdemes és nem is szabad mondani, csak a tények feltárása teszi világossá a helyzetet és a teendőket is. A kivándorolt és elszakadt magyarság sok helyen hátrányos helyzetben van az anyanyelv-megőrzés és ápolás szempontjából. Egy brazil kisvárosban élő kisszámú magyar család, ha akarja sem tudja magyarul tanítani gyermekeit. Akadnak, ahol :— különböző okokból — tudatosan visszaszorítják a magyar nyelvtanultást. Ugyanakkor vannak reményt keltő jelenségek: ma világáramlat az a furcsa és érdekes lelki tünet, hogy minél nagyobb az emberek szabadsága, annál jobban keresik a kötöttséget. Minél inkább utazgatnak a világban, annál inkább érzik, hogy van egy haza, amelyhez tartoznak. A legkisebb nemzeteknél is erősödik a nyelvi öntudat, polgárai tudatosítják, ápolják magukban a nyelvi hovátartozást. Sok jelét látom annak, hogy a távolban élő magyarok többsége számára egyre fontosabb az anyanyelv és a magyar kultúra, de sajnálom, aggódva figyelem azokat a szórványokat, amelyeknél nem elégséges már az akarat, gyengült az érdeklődés. Ezek elvesztették azt a meleg, vonzó környezetet, amelyet ma is féltő gonddal megőriztek például az amerikai olaszok, lengyelek, akik a klubjaikat, amelyekben rendszeresen találkoznak, jobban óvják, mint az említett magyar csoportok. Az ok talán a különböző felfogású emberek közötti szakadás, amely úgy látszik, erősebb, mint más etnikai csoportoknál. Ahogy a kivándorlásuk előtt itthon nagy volt a társadalmi távolság, ez megmaradt odakint is. Szomorú tapasztalatokat szereztem erről annak idején — régebben — egyik utazásom során. Meghívtak egy egyesületbe, felszólaltam az ülésen. Valaki nyomban megvádolt, hogy a magyar kormány ügynöke vagyok és sanda szándékokkal jöttem közéjük. Amikor ez a kérdés „rendeződött”, egy újabb felszólaló azt kérdezte: mint orosz őrnagy miért nem segítettem jobban hazahozni a hadifoglyokat. Amikor gyorsan tisztázódott, hogy az illető összetévesztett Illés Bélával, valaki a társaságban levő Weöres Sándort vonta felelősségre, amiért felosztotta a nemesség birtokát, összekeverve persze őt Veres Péterrel. És mindebben nem is az a lényeg, hogy nem ismertek bennünket, vagy félismeretekből következtettek, hanem a szembenállás indulata velünk, akik otthon élünk, dolgozunk. Ügy gondolom, hogy mindez azóta enyhült, javult, de odakint egységesen kellene elfogadni azt, hogy a nyelv nagyon fontos, mert minden politika ellenére az anyanyelv közös és ez segít fenntartani a csoportot: A közösség nyelvén lehet tisztázni az érdekek közösségét. — Egy 1938. augusztus elsejei naplójegyzeted szerint (Sz. R.-rel) a nemzettudat zavarairól, a pesszimizmusról vitáztatok: „Meghökkentő, de optimista nagy versünk alig van. Véletlen ez?” Ezek a gondolatok ma is megfogalmazást kapnak néha, a szorongás a fiatal humán értelmiség egy részének divatos közérzete. Az én tapasztalatom — mint újságíró járom az országot —, a parasztemberek a munkások között ritkán találkozom a nemzet sorsa miatt érzett szorongással. 1938 nyarán, végzetes évek küszöbe előtt topogva, amikor Kovács Imre egy új milliós kivándorlás nagybirtokosi terve ellen emelte fel szavát, Szabó Zoltán Taráról, a paraszti szegénységről írta megrázó látleletét, azt írtad, hogy „a pesszimizmust a parasztság szellemisége nem ismeri.” Rácegres népe szorong? — Mélyebbre kell ásni, ha erre felelni akarunk. A harmincas években a magyar nép nagy tömegei nem ismerték eléggé a magyarság történetét, a veszélyeket, amelyek akkor a nemzetre vártak. Akiben él és egészségesen működik a nemzeti tudat, az átmegy ezen a szorongáson. Ezt az érzést meg kell ismerni, átélni és le kell győzni. Mire tanít a mi történelmünk? Egy környezetétől elütő, más nyelvű nép súlyos megpróbáltatások, háborúk és pusztítások ellenére századokon át megőrizte sajátosságait. Sa-12
