Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-30 / 22. szám
gyarosító politika eszközeit csak 1867 adja a kiegyező politikusok kezébe. Läncränjan megállapítja, hogy a magyar nemzetiségpolitika „ismert legkegyetlenebb időszaka volt az 1867 és 1918 közötti idő” — s ebben még igaza is van. Csakhogy szerinte „oly mértékben fokozódott a több száz éven át tartó agresszió”, hogy „elszabadult az összes .idegen elem’ kiirtásának politikája” — a kiirtás szó pedig már-már a kor örmény-, vagy indiánmészárlásainak képzetét kelti. Az elnyomorító rendszer pedig nemcsak a nemzetiségek irányában működött. A történelmi Magyarország földműves lakosságából a magyarok 48,4 százaléka volt cseléd vagy napszámos; a szlovákoknál 33,6, a románoknál 31,5 százalék volt az arány. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a birtokos magyar parasztság — az összességet tekintve — lényegesen jobb helyzetben volt nemzetiségi sorstársainál. De a számok mégis tükrözik, hogy nem nép nyomott el népeket, hanem egy történelmi osztály valamennyit. Nem meglepő ezek után, hogy Läncränjan „erőltetetten tudományos” és ráadásul .állítólagos marxista” tételnek minősíti a tényt, hogy a királyi Románia 1918 és 1918 között imperialista jellegű háborút vívott. Írását olvasva azt hihetnénk, hogy az első világháborúban a cári Oroszország a Monarchiával szövetkezett Románia felosztására. Közli ugyanis, hogy a cárizmus „Moldvát akarta egészen a Kárpátokig”, Ausztria-Magyarország viszont Erdélyt és a Bánságot kapta volna (?), ráadásul pedig Olténiát és Munténiát. Mondjam a közismert tényt, hogy az első világháborút mindkét oldalon imperialista célokért vívták? Folytassam azzal, amit Läncränjan nyilván ugyancsak jól tud: hogy a cári Oroszország a Monarchia ellen háborúzott és nem területeket követelt Romániától, hanem területeket ígért az 1916. augusztus 16-i titkos szerződésben? Méghozzá nemcsak Erdélyt, hanem az egész magyar Tiszántúlt és a Vajdaság szerblakta területeit is. Mondjam, hogy a helyzet fordultával a királyi kormány maga ajánlkozott 1919 januárjában a Szovjet elleni intervencióra a „világcivilizációért” és természetesen orosz területek reményében? Läncränjan, úgy látszik, egy kicsit elfogult a királyi Románia javára. Teljes terjedelmében idézi a gyulafehérvári gyűlés 1918. december 1-i határozatát, benne a III. § 1. pontjával, amely anyanyelvi oktatást, önkormányzatot, saját közigazgatást biztosít a nemzetiségeknek. Kicsit finomkodó, amikor kommentál: „Ha azt állítanánk, hogy száz százalékosan megtörtént a jogok és kötelezettségek biztosítása, akkor túloznánk a dolgok idealizálásának irányába.” Talán nem tudja, hogy a gyulafehérvári határozatot szentesítő 1920. január 1-i törvényben már nyoma sincs annak a bizonyos 1. pontnak. És talán azt sem, hogy 1930-ban már nincs meg a kolozsvári magyar egyetem, nincs magyar nyelvű állami gimnázium és tanítóképző. De kell hogy tudjon a csöppet sem barátságos táblákról, amelyek ott lógtak a hivatalokban a nemzetiségi vidékeken, s amelyeket ajánlatos volt komolyan venni: Csak románul beszéljetek! S tudja vagy nem tudja a legfontosabbat, ezt el nem dönthetem: azt, hogy milyen nagyszerűen érvényesült akkor a bűvös körök logikája. Hogy a rossz nemzetiségpolitika felháborította a magyarországi közvéleményt, alátámasztotta a Horthy-rendszer nacionalista-soviniszta propagandáját, az itt fokozódó ingerültség odaát újabb kisebbségellenes intézkedésekre vezetett, ami megint csak itt növelte az ingerültséget. Ügy gondolom, nem a Läncränjanféle felfogásra gondolt Nicolae Ceau$escu főtitkár, amikor ez év júniusában az RKP Központi Bizottságának plenáris ülésén ezeket mondotta: „...megbecsüljük és tiszteljük a munkával és harccal teli dicsőséges múltat, mindazt, ami jó volt és jó népünk sokszázados fejlődésében. Ugyanakkor határozottan tudjuk tisztázni azokat az akciókat és állapotokat, amelyek nem feleltek meg népünk szellemének, s főleg amikor a nemzeti büszkeségről és a szocialista hazafiságról beszélünk, semmiképpen sem szabad ezt úgy értelmezni, hogy ezt más nemzetekkel vagy valamely nemzetiséggel szembe kell helyeznünk.” L^äncränjen történelmi érvelésének politikuma igazából a nemzetiségekkel kapcsolatos nézeteiben válik világossá. Idézem: „...nem lehet egyenlőségjelet tenni az erdélyi románok magyar és osztrák megszállás alatti helyzete, valamint a romániai magyaroknak az Egyesülés utáni és természetesen: mai helyzete közé. Az erdélyi magyarok kisebbségi sorsa nem akkor kezdődött, ahogy ezt állították és ma is állítják, az 1918-as egyesülés után, hanem sokkal előbb, körülbelül akkor, amikor idejöttek Erdélybe, ahol létezett egy őslakos többségi lakosság ... az említett egyenlőségjel nyomán hamis és kihívó a következtetés: ha az erdélyi románok idegen megszállás alatti helyzete és az 1918 utáni (tehát romániai) erdélyi magyarok helyzete közé egyenlőségjel tehető, az azt jelenti, hogy a tegnapi, 1918 utáni (és a mai) Romániában élő magyaroknak joguk van harcolni Erdély Romániáról való leválasztásáért.” Mielőtt bármi megjegyzést tennék, idézek a tanulmány végéről egy, a gondolatmenetet lezáró paszszust: „Ha egy román állampolgár azért üldöz egy másikat, mert az más nemzetiségű, az ország alapvető törvényei ellen dolgozik, annak legősibb hagyományaitól szakad el, lábbal tiporja az emberséget, önmaga elől zárja el a teljes emberi megvalósuláshoz vezető utat. Természetesen ugyanez történik akkor, ha egy magyar, német vagy zsidó etnikumból származó állampolgár ellenségeskedik egy másikkal, csakis azért, mert az román és szereti az országát; de ilyen esetekben a bonyodalmak mégis számosabbak. Ez azért van, mert az ilyen magatartás ellenségeskedést feltételez, és annak az országnak befeketítését, amelyben élsz és dolgozol.” Nos, egészen röviden: Läncränjan az első szövegben megteszi azt, amit én nem tennék meg: nemzetiségpolitikai viszonylatban egyenlőségjelet tesz a régi és a mai Románia közé. Állítja továbbá, hogy amennyiben egy romániai magyar együtt ítéli el Ausztria-Magyarország és a román királyság nemzetiségpolitikáját — az egyenlőségjel kitétele miatt államellenes magatartással vádolható. De nem kevésbé meghökkentő a második szöveg sem: eszerint az a román nemzetiségű állampolgár, aki türelmetlenségét nyilvánítja a nemzetiségek ellen: etikai vétségben marasztalható el, ha viszont egy más nemzetiségű állampolgár merészelné bírálni valamely hazaszerető román — csak nem Läncränjan? — nézeteit: ez viszont bűncselekmény, sőt, hazaárulás. De ebben a „történelmi” érvrendszerben kimondatlanul is ott bujkál még valami: az, hogy a „később érkezettnek”, aki ráadásul „megszállóként” jött — még ha léte a tájban több évszázadra tehető is — valójában nem lehet joga az egyenlő jogokhoz. Jogegyenlősége legfeljebb az „őslakos többség” nagylelkűségén nyugodhat. Azaz: egyenlő voltában is csak másodrendű állampolgár. Nicolae Ceau$escu viszont különbségtevés nélkül szögezte le a júniusi plénumon: „Hazánkban, nemzetiségüktől függetlenül, az összes állampolgárnak azonos jogaik és kötelezettségeik vannak.” De mondott egyebet is az RKP főtitkára; „Bárki megkísérel ilyen vagy olyan formában lesújtani hazánk állampolgárainak együttműködésére és egységére, óhatatlanul az ország ellenségeinek, a szocializmus építői ellenségeinek szolgálatába szegődik.” Az 1948—1958 közötti időszakról ezt olvashatjuk Láncránjannál: „Az ,élesedő osztályharc’ akkor volt igazán éles, amikor a románság hátán gyakorolták, és ott, ahol a párt- és állami szervek és természetesen az állambiztonsági hivatal élén soviniszta és neosoviniszta magyar elemek álltak”. „Ugyanebben az időben — olvassuk alább — „szigorúan betartották az együttélő nemzetiségeknek biztosított jogokat”. Bizony ez, akárhogy nézem, azt jelenti, hogy Románia szocialista építésének első évtizedében egy soviniszta magyar kisebbség a megkaparintott kulcspozíciók birtokában — csakúgy, mint ősei évszázadokon át — elnyomta és üldözte a román többséget, s nyilvánvalóan felelős a korszak hibáiért és bűneiért; ugyanakkor gondoskodott arról, hogy a maga fajtájának kiváltságos helyzetet biztosítson. Keserves dolog ez. Különösen, ha a magyar csendőrnyomozók kezében Szamosfalván meghalt Józsa Bélára, a Siguranfa pincéjében agyonvert Ocskó Terézre gondolok, meg a Ribnifán kivégzett Bemáth Andorra és a doftanai börtön halottjára, Herbák Jánosra. Ennyivel is kevesebb lett a „neonacionalista elnyomó” 1948-ban?... És valóban lehetséges, hogy Läncränjan nem tudja, mit műveltek a Maniu-gárdisták 1944 őszén Észak-Erdélyben? Nem tudja, hogy Sänätescu és Rádeseu tábornokok egymást követő kormányai a tartósított rettegést jelentették a kisebbségek számára? Hogy ezért is mentek tömegesen az RKP- ba, amely internacionalista volt és sovinizmustól mentes programot kínált? Ebből következett, hogy a magyar nemzetiség számarányához viszonyítva csakugyan elég magas számban volt jelen 1948 után a párt- és államapparátusban, s ez valóban okozott feszültségeket. Akadt nyilván mind a román, mind a magyar nemzetiségű funkcionáriusok között, aki nemcsak együtt hibázott az akkori vezetéssel, de vissza is élt a rábízott hatalommal. Ám mindezt csak a magyarokra vonatkoztatva emelni az általános szintjére — aligha tisztességes. Läncränjan az „élesedő osztályharc” korából egyenesen a jelenbe lép. Akkor — mondja „túlléptek a szükséges és kötelező egyensúlyon”, vagyis: többet kaptak a nemzetiségek, mint kellett volna, és ma „ennek köszönhető például, hogy a romániai magyaroknak több nyomtatványuk van, sajtótermékekben és könyvcímekben értve, mint amenynyi, nekünk, románoknak.” Még jó, hogy hozzáteszi: „természetesen a romániai magyar lakosság arányában”. A román olvasó, ha nem elég tájékozott, talán még el is hiszi neki és felháborodik, különösen, ha eszébe jut közben Dücső Csaba és a szuronyhegyre szúrt gyermekek. Haragjában már talán arra sem gondol, hogy az állítás, ha igaz volna is, körülbelül ilyesfajta „igazságtevést” sugall: ha Läncränjannak, mondjuk, tíz könyve van a polcán, akkor úgy helyes, hogy a magyarnak ne legyen több egynél. rait — A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés — Läncränjan a „művi egyensúlyteremtés” ravasz kísérletének nyilvánítaná. A „közös gondok” gordiusi csomóját nincs kedve gyöngéd türelemmel bogozgatni, inkább a „nagysándori” megoldás híve. öazt mondja, Erdély nem volt és nem is lesz soha a „kantonok Svájca”, mert az „csak olyanoknak lehet ideálja, akik örök frigyre léptek a nyugtalansággal és agresszivitással”. Nem csak Erdélyre gondolva mondom: aligha volt valaha is épp a gyűlölködők álma a kantonok Svájca. Mert, ha jelképez valamit — és, gondolom, Läncränjan jelképként említi —, akkor az a fajták békéje, szemben a békétlenséggel. Svájcot tehát nem tekinti ideálnak, ez érthető. De ha írását egészében nézem, csak azt fejthetem ki belőle, hogy az ő eszménye valamiféle etnokrata állam, amelynek hatalma nem a demosz, az osztályokból, fajtákból összetevődő nép egységén nyugszik, hanem az etnosz, az „egyvérű faj” egységén, amelyben nincs helye a strdinnak, az idegennek. Nem befogadáson alapul tehát, hanem kirekesztésen. Läncränjan tőlem feltétlen megértést, feltétlen tiszteletet és feltétel nélküli kapitulációt követel. Ne tudjam Bethlen és Bocskai nevét, a két 3olyait, Misztótfalusit, Körösi Csornát; felejtsem Szenei Molnár sírját a Házsongrádban, ne tudjam Zágont, tagadjam el, hogy Várad a Holnap és Ady városa is volt, írjam Elisabeta Sálajannak Szilágyi Erzsébetet, s mondjam még magyarbeszédben is Miercurea Ciucnak Csíkszeredát, és bámuljam üres szívvel a forrást a fejéregyházi kaptatónál. Ez lenne az ára az ő barátságának és türelmének. Ez lenne szerinte a „jó szomszédság”. Miért nem hiszi azt, amit pedig írásban bizonygat? Attól, hogy én a folyót Marosnak mondom, Mure? marad az neki, és az Aranyos is megmarad Arie$nek, a Szamos Some?nek. Én szeretem a Miorifát, a román doinák és balladák világát, szeretem földijének, Lucian Blagának nyugodt hazafiságát és csöndes európaiságát, és a Mezőség nem csak Kemény Zsigmondot, Sütő Andrást jelenti számomra, hanem a fiatalon meghalt Pavel Dánt is — és ettől nem leszek kevesebb és nem leszek rosszabb magyar. Sajnálom, hogy nem érti. SZÁRAZ GYÖRGY A Valóság 1982. 10. számában megjelent cikk nyomán 5
