Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-30 / 22. szám

EGY KÜLÖNÖS KÖNYVRŐL

ezeknek az elveknek következetes betartására.”

Szögezzük le, mielőtt tovább követnénk Láncránjant: a szigorú történelmi világismeret, a múlt tényeinek felelős idézése nem cselekvési program. De az önkényes történelemszemlélet, tények és mítoszok összekeverése, a torz aktualizálás még akkor is veszélyes dolog, ha nem követi a mának szóló feladatmeghatározás.

l^äncränjan ezek után elővesz egy magyar „rasszista propagandairatot”, bizonyos Dücső Csaba munkáját, a cime: Irgalom nélkül. A kiadás helyét, esztendejét, a kiadó nevét s az írás műfaját nem közli, csak sejthetjük, hogy leventék szellemi táplálékának szánhatták valamikor a Horthy-időkben. Láncránjan ugyanis „Torday leventét” — kis 1-betűvel, tehát nem keresztnévről van szó — idézi, aki ezeket mondja: „minden utamba kerülő oláhot megölök. Mindet megölöm ... Kardélre hányom az egész népséget, megmérgezem a kutakat, még a csecsszopóknak se kegyelmezek.”

Megpróbáltam utánanézni Dücső Csabának, de nyomát sem találtam semmiféle lexikonban, irodalom történeti kézikönyvben, régiekben sem. Láncránjan „tucatírónak” nevezi. Csakhogy vigyázat: a tucatíró is író! A román olvasó tehát méltán hiheti, hogy Dücső Csaba a magyar irodalom valamiféle átlagát képviseli. Nem kételkedem abban, hogy Dücső Csaba és műve létezett; hisz terjedelmes gyűjteményem van az 1945 előtti korszakok magyar és román „dücsőcsabáinak” kísértetiesen azonos hangnemben írt „alkotásaiból”. Átnyújthatnék Läncränjannak ebből is, abból is egy csinos bokrétát, mondjuk az egyensúly kedvéért. De minek?

Ám mi köze a Helsinki Konferenciának Dücső Csabához? Tüstént meglátjuk.

Láncránjan egy pillanatra nagylelkűnek látszik; rálegyint Dücső Csabára, imigyen: „Mindez, igaz, a múlté, eltemetése több mint szükséges.” Csakhogy máris szigorodik a hang: „De ezt nem lehet megtenni igazán és örökérvényűen, amíg a dolgokat állandóan megbolygatják, egy bizonyos formában és egy bizonyos oldalról, brutalitás nélkül, napjainknak megfelelő ,modern’ nyelvezet használatával. De akkor sem jutottak el rögtön az Irgalom nélkülhöz.” Itt megállóik, mert jó lesz vigyázni: az akkor sem, ez a most is-1 sugallja az olvasónak. Párhuzam tehát, amely Dücső Csabát, lehetőségként, ugyan, de a jelen szintjén emeli eszmei-politikai érvényre. Nézzük csak tovább: „Először akkor is a publicisták léptek színre, a sovinizmus hétköznapi vagy elit zsoldosai, azután felvonultak a világ színe előtt a halott téziseket kiásó úgynevezett történészek... A publicisták és történészek nyomában, tulajdonképpen mellettük, de nem éppen az élükön a politikusok haladtak, a legreakciósabb körök

képviselői”, míg végezetül „baljós dobogással színre léptek a ,leventék’ és a .rongyosok’, akik embereket lőttek agyon és vagdaltak szét, akasztottak és kibeleztek ... házakat és templomokat gyújtottak fel, levakarták a román neveket a temetők keresztjeiről, szuronnyal hasogatták fel a terhes asszonyokat és csecsszopókat tűztek szuronyhegyre, az igavonó barmok helyére embereket fogtak, másoknak nyelvét és fülét vágták le.”

Ne feledjük: akkor is. Tehát a mai publicista, aki bizonyos dolgokról másképp vélekedik, a mai történész, akinek tudományos kérdésekben más a véleménye, a mai politikus, aki nem Láncránjan szája íze szerint nyilatkozik, az holnapi gyilkosok útját egyengeti.

Szeretnék nem felháborodni. Szeretném félreérteni a félreérthetetlen! És főképpen: szeretném érteni, mit akar Láncránjan? Vagy jobb nem érteni?

Külön kell szólni a felsorolt rémtettekről. Tudja-e Láncránjan, hogyan vélekedik jószomszédságról, testvéri közösségről az, aki mindezt elolvassa és el is hiszi néki? Én ugyanis tudom. Amíg érzékletes leírását olvastam, feltámadt bennem a gyerekkori emlék: Gracza György századfordulós, illusztrált szabadságharc-története. Benne van minden: lándzsahegyre szúrt csecsemő, eke elé fogott férfiak, megcsonkított nők. Csak persze ezeken a képeken mindezt románok teszik magyarokkal.

Valóban voltak „rongyosgárdisták”, ahogy voltak „vasgárdisták” is. És valóban voltak atrocitások Erdélyben 1940-ben, vér is folyt, mint már annyiszor azon a valóban tragikus földön. De hazug és tendenciózus az apokaliptikus rémlátomás, hazugság rejlik a szomorú konkrétumokból kiinduló általánosításban: „Észak-Erdély egész területén emberek tizeit és százait kínozták és ölték meg, akárcsak a barbár inváziók idején, ha nem annál rémesebben.”

Láncránjan anyjuk hasából kimetszett magzatokat emleget, aztán kijelenti: nem lehet felejteni, ha a dolgokat folyvást megbolygatják. Csakhogy valami nincs rendben ezzel a logikával. 1848-ról eszébe jut a magyarok mihálcfalvi sortüze, de nem jut eszébe Zalatna; s ha netán nekem eszembe jut, nyilván a „bolygatok” közé sorol. Mit akar tulajdonképpen? Ö megszámolja az 1918 novemberi magyar repülőbomba széttépett facsádi áldozatait, én tegyem ugyanezt az 1919 áprilisában román géppuskával lekaszált köröstárkányi parasztokkal? Ö mondja Ippet, én válaszul Szárazajtát? Rángassuk ki a földből a halottakat, uszítsuk egymásra csaknem 150 év véres árnyait?

Titus Popovici, aki Stráinuljában megírta a Maniu-gárdisták székelyföldi vérengzését, ezeket mondotta: „Számomra azok, akik képesek voltak olyasmit elkövetni, nem románok. Egy külön alfaj, amelyet irtani kell. ..” Nos Láncránjan talán nem tudja, hogy az 1907-es romániai parasztfelkelés évében, tizenegyezer moldvai és munténiai paraszt legyilkolásának esztendejében Gigartu tábornok csaknem szóról szóra ugyanazt a parancsot adta katonáinak, amit .34 évvel később Feketehalmy-Czeydner, Újvidék tábornoka: foglyokat nem, csak halottakat akar látni! De azt már tudhatja, hogy 1941—42 telén csaknem egyidőben ropogtak Isopescu csendőr ezredes géppuskái a Déli Bug partján és Zöldi Márton csendőr százados golyószórói az újvidéki uszoda táján. Nem „tízével” számolták az

áldozatokat sem ott, sem itt. Az a bizonyos „bűnök egyensúlya” pedig, amit Láncránjan felháborodva viszszautasít, számomra is csak egyféleképpen lehetséges: ha a géppuskásokat és golyószórósokat nem tekintjük külön-külön a román vagy magyar „fajta”, hanem együtt a Popovici emlegette „alfaj” képviselőinek.

1/

I ^i ne tudná — és ki tagadná? —, hogy bizonyos kérdésekben ellentétek vannak román és magyar történetfelfogás között? Csakhogy a vitatott kérdések: tudományos kérdések, amelyekre egyedül a tudománytól várhatunk választ. Az pedig nagyon is érthető paradoxon, hogy minél szorosabban kapcsolódik egymáshoz két nép története, annál több feszültség, vita keletkezik; s minél távolabb vannak egymástól, annál nagyobb lehet az egyetértés.

A történelmi tudat fontos alkotóeleme a nemzeti önismeretnek, a szocialista hazafiságnak. Ilyen értelemben politikum is nyilván. De bölcs dolog-e a tudományt az erőltetett politikum „szolgálólányává” tenni, némileg a középkori teológiai gondolkodás receptje szerint?

Láncránjan visszavetít a távoli múltba kulturális és politikai nacionalizmust, faji imperializmust, etnikai szeparatizmust és elnemzetlenítést, s mindezekkel a bűnökkel évszázadokra visszamenően vádolja meg a magyarságot. Érvrendszerébe vádpontként illeszkedik még a történelmi jelenlét is: bizonyos népek, mondja, „minél gazdagabb zsákmányt keresve” hömpölyögtek ideoda a világban, és jöttmentek, gyökértelenek lévén, beerőszakolták magukat a krónikákba, mig az öröktől helyben lakóknak, „lélek és táj egysége” megtestesítőinek nem volt szükségük efféle megörökítésre. Naiv kötözködésnek tetszik az ilyesmi is: „más népek történetében vannak adatok, amelyek azt bizonyítják”, hogy azok „adminisztratív úton”, „egyetlen időpontban”, „királyok parancsára” lettek keresztények. Csak akkor derül ki, miről is van szó igazából, amikor megállapítja, hogy „amikor a magyarok behatoltak Erdélybe, a románok már régen keresztények voltak”, tehát „vitatható, ki kit civilizált”.

Megtudjuk Láncránjantól, hogy a magyarok száma „Pannóniában való letelepedésükkor nem volt túl nagy”, és különben is „a németek a Lechfeld (sic!!) folyónál, talán 955- ben, valamint a tatárok a Sajónál 1241-ben nagyon sokukat elpusztították”, ezért aztán, erőtlenségük folytán maguk helyett „szászokat és székelyeket” küldtek gyarmatosítóként, hogy kettészakítsák a Kárpátokon inneni és túli egységes román nemzettestet. Más dolog persze, hogy e céltudatos, ravasz középkori gyarmatosítók egyben primitív vademberek is voltak, hiszen a német püspök, Freisingeni Ottó „a pannon síkság lakóit. . . sátorlakókként találja”, ez pedig ékes bizonysága annak, hogy „miként éltek a magyarok otthonukban, a pusztán, nem is a X., hanem a XII. században”. Ezek után nem csoda, hogy „a magyar elem masszív behatolása” Erdélybe csak egy újabb csatavesztés. Mohács után következett be, amikor Magyarország „török pasalikká lett”.

Szálljak vitába? Mondjam, hogy 1225-ben II. András már ki is űzi a „gyarmatosító” Német Lovagrendet, amelyet pápai bullák és oklevelek tanúsága szerint a Kárpátokon túli kunok támadásai ellen hívott az országba 14 évvel előbb? Vagy kedveskedjek Läncränjannak bizánci krónikaidézetekkel, cserébe Freisingeni Ottóért? Minek? Hisz minden népnek megvannak a maga Freisingeni Ottói. Az erdélyi magyar kultúra emlékei, bizonyítékai fjedig ott vannak Láncránjan szeme elölt. Mondjam a kétszerkettőt? Hogy a kultúra örök áramlás, hogy minden nép egyszerre ajándékozó és ajándékozott? Hogy minél többet kapunk, annál többet adunk át másoknak? Hogy minden nép magához alakítja, amit kapott, és hozzáad a magáéból ahhoz, amit továbbad? Ezt is minek?

A

M % területet védeni kellett: kunok, besenyők, úzok, tatárok ellen, törökök és császári zsoldoscsapatok ellen. S mivel a középkori állam összes etnikumai sem voltak elegendők a természetes határokon belüli terület benépesítésére, telepítési politikára volt szükség; „gyarmatosításra”, ahogy Láncránjan mondja, de nem bizonyos etnikumok ellen, hanem az összesség hasznára. A szász vagy olasz nem szászként, olaszként kapta kiváltságait, hanem iparűző vagy kereskedő polgárként. A Havasalföldről beyándorló román kenéz pedig nem elnyomott kisebbségként foglalja el királyadományozta birtokát Hunyad környékén, hanem teljes jogú birtokosként; vele jött szolganépe pedig csakúgy kívül marad a nemesi nemzettesten, mint a szláv vagy magyar jobbágy. A XVIII. századi magyar főúr, aki ellenállt Bécsnek, ettől nem lett népi-nemzeti szabadsághős; de elnyomóként sem nacionalista vagy „elnemzetlenítő”. A korabeli urbáriumok tanúsítják, milyen szívesen fogadták magyar jobbágyaik helyére a még nagyobb nyomorból menekülő moldvai, havasalföldi románt. Láncránjan megírja: „a románoknak hosszú ideig nem volt joguk városokban letelepedni”, olvasója pedig felháborodik. De azt már nem tudja meg, hogy a szász városokba magyarok sem települhettek, s az elnéptelenedett Bánság újratelepítésekor a német kolonisták mellé csak szerbeket és románokat bocsátottak, magyarokat nem.

A reformkorban a harc Ausztria ellen már nemzeti alapon folyik, s ez az időszak egyben a múlt etnikai „kisajátítása” is. A magyar nemességnél a jelző most már nacionális értelmet kap: aki tagja a nemesi nemzettestnek, attól megkövetelik a magyarsághoz való szellemi-politikai kötődést.

A nemzeti ébredés pedig megszüli a maga legendáriumát a fényes és kizárólagosan magyar „előidőkről”. Párducos Árpád népe már nem besenyők üldözte, menekülő néptörzs, hanem kevély hódító, s az ezer év története kizárólag a magyar fegyver, a magyar dicsőség, a magyar szenvedés története. Az ébredő nemzetiségek pedig mindezek ellenében megalkotják a maguk külön történelmi érvrendszerét, s ez helyenként csupán előjeleiben különbözik a másiktól. A hun-magyar rokonságot mindkét oldalon elfogadják, s míg itt a felsőbbrendűség, amott az „ázsiai vadság” bizonyítéka lesz. A

XIX. század első felében kialakul a paradox helyzet: a még mindig nemessége által képviselt magyar népelem akkor szeretne az ország kizárólagos gazdája lenni, amikor erre valójában már nincs lehetőség. A szándék szüli a mesterséges nyelvi asszimiláció gondolatát, a nemzetiségek iránti türelmetlenséget. De a hatalom Bécs kezében van, a ma-4