Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-16 / 21. szám
, 1964-ben Säo Paulóban találkoztam a teljes Kutasi Kovács családdal. Hogyan emlékeznek vissza arra a találkozásra? Milyen helyzetben történt? (Ha jól emlékszem, várták, akarták, de tartottak is tőle.) Kutasi Kovács Lajos: — 1964-ben Magyarország és a nyugati magyarság kapcsolatai általában is szórványosak, esetlegesek voltak. Az 1956-os események sokk-hatása még nem múlt el, hiányzott a bizalom. A távoli Brazília magyar közéletének sajátos viszonyai közt ez még hangsúlyosabban érvényesült. Önök voltak az első vendégek: Komornik Zoltán, az MVSZ akkori főtitkárhelyettese, és ön: a sokat támadott Magyar Hírek főszerkesztője. Én pedig mélyen átéreztem kényes helyzetem, hiszen egy emigráns lap szerkesztője voltam, sokszor „perben, haragban” a hazai viszonyokkal. (A lapot Orbán Leó, a régi tulajdonos-szerkesztő még 1939-ben adta él a Bencés-rendnek. 1941-től hosszabb időre szüneteltették, 1947-ben indult el újra. Én 1949—50-ben lettem a szerkesztője, és ezt csináltam 17 hoszszú évig.) Mindvégig voltak írói terveim. Bródy Sándor, könyves barátom táplálta bennem ezeket a vágyakat és kialakult a konfliktus: mint lapszerkesztő, a magyar kolónia politikai közéletének hangadó lapját vezettem és azok a politizáló emberek, akik az újságot fenntartották, nem voltak a Magyarországgal való kapcsolatok pártolói. Mint író pedig egyre határozottabban éreztem és vágytam rá, hogy szellemileg hazataláljak. Ebben a helyzetben történt a látogatásuk. A gyerekek pályájuk kialakulása előtt voltak. Zsolt egy laboratóriumban dolgozott, egyetemre készült, Szabolcs fiam szintén. Ildikó lányom táncolni tanult. Voltak tehát feszültségteremtő tényezők, de arra is emlékszem, hogy néhány perc múlva már oldott, jó légkörben beszélgettünk. A jelenlevőkről ne essék szó: a főtitkárhelyettes lénye olyan vonzó volt, olyan derűs, okos, megértő — a feleségem szerint van férfibáj is — amelynek évekig megvolt a hatása. Annyira, hogy amikor elutaztak haza és engem támadtak a vendégekért, nevetségesnek éreztem az elmarasztalást. Akkor indult az a folyamat, amelynek eredményei máig szólóan meghatározzák a család életét. — Kérem, vázolják — ha lehet, sűrítve, jelzésszerűen, a főeseményekre szorítkozva —, mi történt azóta a családdal? — Kezdjük Szabolccsal, aki hathónapos volt, amikor Brazíliában letelepedtünk. Az önök látogatása után jelentkezett az ottani műegyetemre, fizika szakra. De talán jobb, ha nem vállalom a családi szóvivő szerepét. Átadom a szót Szabolcsnak. Kutasi Kovács Szabolcs: — Már kezdtem felháborodni, hogy nekem a néma szereplő s^rsa'jut. Hol is tartottunk? Nem vonzott a gondolat, hogy fizikatanár legyek, az orvostudomány érdekelt. 1966-ban átiratkoztam az orvosegyetemre, 1972-ben végeztem, majd ösztöndíjjal továbbképzésre az amerikai Bostonba kerültem. Közben megnősültem. Feleségem Brazíliában született magyar lány, aki kitűnően beszél magyarul. Bostonban született Andris fiam is. A házasságból azóta még két gyerek származott. Kórházi gyakorlat, kutatómunka, magánpraxis. A rákkutatás lett választott szakom. 1980-tól Kaliforniában élünk, egy kórház rákosztályának vezetője vagyok. öcsém, Zsolt, bölcsész maradt. Jelenleg a säo paulói egyetemen bioeléktronikát tanít és kutat. Felesége nem magyar. Két gyerek van. Nincs kapcsolatuk a magyar kolóniával. Kutasi Kovács Lajos: — Ildikó lányom, két filmben is szerepelt. Júlia Kovács néven dolgozott, mert az Ildikó név nem csengett jól: a portugálban férfinév. Európába került; egy Magyarországról kiment fiatal íróhoz ment feleségül, de a férj rövid idő múlva autószerencsétlenség áldozata lett. Ezután Vásári Tamás, a híres muzsikus vette feleségül. (Nemrég nagy sikerű koncertje, nagyszerű mesterkurzusa volt Budapesten.) Lányom felhagyott a művészélettel de nem az alkotómunkával. A Londoni Egyetemen végzett, szociál-antropológiát tanult. Egy évet Magyarországon töltött, a Veszprém megyei Pécsej községben; anyai nagyszülőim éltek és haltak ott. E faluról írta — szociológiai fogantatású, néprajzi témájú — doktori értekezését. Magamról annyit, hogy könyveim sorra jelentek meg Budapesten. Magyar író vagyok. Talán nem szerénytelenség, ha megjegyzem, hogy az indiánokról írt munkáimat szétkapkodták. Magyarországon, az egyik legnépszerűbb hetilap a Füles című rejtvényújság. Igazi tömeglap. Egyik legutóbbi számában, mint rejtvény szerepelt a nevem és sok tízezer megfejtés érkezett. Groteszk példa, de jól jellemzi itthoni írói helyzetemet. Persze ez nem egyszerűen, nem simán, és nem konfliktusmentesen történt. 1968-ban már készültem haza Londonból; a bátyám súlyos beteg volt itthon. Az utazásból nem lett semmi, a bátyám meghalt, nem tudtunk találkozni már. Aztán mégis hazautaztam és elindult lassan, az előbbiekben megrajzolt pályám. Kutasi Kovács Szabolcs: — Részt vettem a Haematológiai Kongreszszuson Pesten, utána tapasztalatcserén voltam, az Onkológiai Intézetben, ahol Eckhardt Sándor professzor, a világhírű rákkutató szakember segítségével tanulmányozhattam a magyar rákkutatást. Ez az első személyes találkozásom a magyar orvosvilággal. Magasrendű a munka itthon. Beszéltem a fiatal kollégákkal, megnéztem a műszereket, amelyek világszínvonalúak. Főleg a tömeges rákszűrési gyakorlat lepett meg, amire — a méreteket tekintve — még a leggazdagabb országokban is ritkán van lehetőség. — Mit jelent a magyarság a második, harmadik nemzedéknek? Kutasi Kovács Szabolcs: — Én hazajövök, amikor Magyarországra érkezem. Baráti köröm van, nem kell szoktatni magam, átmenet nélkül folytatjuk a kapcsolatot. Brazíliában nőttem fel, ott jártam iskolába, ott töltöttem kamaszéveimet. Hálás vagyok annak az országnak, hogy otthont adott a családnak, elindított életpályámon, de őszintén megmondom, a brazil kultúra nem került közel hozzám, sőt a brazil nyelv is halványodik most, hogy Amerikában élek. Nekem Brazíliában is magyar volt a környezetem, a pajtások, a lányok. A magyar cserkészet nevelt, népdalokkal, tánccal, versekkel, magyar légkörrel. Emlékeim: magyar emlékek. A hétvégi iskolák és a nyári cserkésztáborozásök. Jellemző, hogy az egyetemen szereztem, az első brazil barátot. Én Brazíliában is magyar maradtam. A két nagyobbik gyerek az idén balatoni gyermektáborban volt. Számukra, akik Amerikában születtek és tudtak ugyan magyarul, de nem beszéltek, mert bizonytalanok voltak, a gyerektábor óriási élmény volt. András fiam nagy barátságba keveredett egy itteni fiúval, megígérték egymásnak, hogy leveleznek majd. A lányom sírt, amikor el kellett válnia új pajtásaitól. Hazafelé a kocsiban magyar népdalokat énekeltek. Angolul kérdeztem őiket, magyarul feleltek. Elképzelni sem tudtam, hogy ilyen mély hatása lesz ennek a végeredményben rövid, pár napnak. Ami engem illet, szeretnék írni munkámról a hazai orvosi szaklapnak. Jó lenne egy néhány hónapos szakmai tanulmányút Magyarországon és magyar kollégát fogadni a kaliforniai kórházban. A jövő évben orvostalálkozó lesz Budapesten, amelyen szeretnék részt venni. És a gyerekék is tervezik már a jövő évi táboro-SZÁNTÓ MIKLÖS 19
