Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-16 / 21. szám
nKülönben nem történt semmi../'(4.) Lakatos Antal festőművész A Magyar Rádió számára a fenti cím alatt olyan budapesti lakosokról készítettem műsort, akik az 1941-es és 1981-es telefonkönyv tanúsága szerint, legalább negyven éve laknak ugyanabban a lakásban, átvészelve háborút, s minden más megpróbáltatást. E magnetofonszalagra vett beszélgetésekből mutatok be az alábbiakban néhány érdekes és jellemző részletet. (Ma megviselt, kétemeletes ház a budai Toldy Ferenc utcában, pazar kilátással a Dunára, a Parlamentre, a Gellérthegyre. A lakás falait jóformán a mennyezetig festmények borítják, még az ajtófélfára is jut belőlük. A képek témája változatos, stílusuk szinte különböző. A házigazda erős hetvenes, jó kondícióban, derűs kedéllyel.) — Én életemben nem dohányoztam. Ez is hozzájárul az életemhez ... A mi osztályunk ugyanis tulajdonképpen dzsentrinek számított és mindig rosszat látott az ember. Én meg azt mondtam, a fene egye meg, nem fogom követni. Azért nem ittam, nem dohányzom... A dédapám még ügyvéd volt, az dolgozott. Nagyapám már semmit, az már gazdálkodott, amíg volt föld. Elúszott, én már nem élveztem semmit ... Ami még megmaradt abból a kis rohadt vagyonból, apám mind elkártyázta, úgy, hogy a végén minden nap ott voltak a lakásban a végrehajtók! Ezért kaptam, mondom undort, ezért nem iszom, nem dohányzom. Egyedül kártyáztam, de azt is úgy, hogy amikor nem volt állásom, kénytelen voltam. Jó kártyás vagyok, bármit játszom. Felmentem a kaszinóba, hátha nyerek, lesz egy kis pénzem. Abból éltem négy évig, tulajdonképpen a kártyából ... A felesége közbeszól: — Sőt, amikor már a menyaszszonya voltam, akkor azit mondta, várj lent egy negyed órát, ha nyerek pénzt, megyünk moziba. — Ilyen biztos volt benne, hogy nyer? — kérdem. — Nézze, az a helyzet, hogy én nagyon jó játékos voltam mindig. Már gyermekkorom óta . . . Tizennégy éves koromban beiratkoztam az iparművészeti iskolára, esti tanfolyamra, s amikor leérettségiztem, akkor a Képzőművészeti Főiskolát végeztem el, Glatz Oszkár volt a tanárom . . . Akkor volt az a korszak, amikor az én képzőművészeti főiskolai bizonyítványom nem volt jó semmire. Dolgoztam az Operában ingyen, Kelenföldről jártam be az Operába. Egy jó ruhám volt és egy-két ingem, udvaroltam a lányoknak, mindennap mentem zsúrra és ott kaptam enni. A cipőmnek a sarkait ide-oda cseréltem, hogy hol kopjon, merre kopjon ... Három és fél évig kihúztam és úgy lettem textiltervező. A Pamutkikészítőbe kerültem, ott kezdtem heti húsz pengővel. El is jutottam szépen úgy kétszáz pengőig, és abból száz volt a lakbér. Megszületett a kisgyermekünk, Évike, és a feleségem rakta borítékba, hogy ez ez, ez meg amaz, s azt mondta, hogy nem tud kijönni, öt pengő hiányzik; kérjél öt pengő emelést. Fölmentem a vezérigazgatóhoz, aki kirúgott, hogy mit képzel maga, van itt vagy ezer ember, ha mindenkinek adok, tönkre megy a gyár . . . Mire a feleségem azt mondta, hogy nekem már mindegy, eltnegyek a Goldberger Leóhoz, bemutatom neki a rajzaidat, hátha vesz belőlük. Goldberger Leó extázisba esett a rajzoktól és kijelentette, hogy ezt az embert meg akarja kapni, mire a feleségem azt mondta jó, én elmondom az igazságot, de esküdjék meg az elnök úr, hogy titokban tartja. A férjem csinálja a rajzokat, a Pamutkikészítőben van, és nem adhatja el a konkurensnek. — Tudja mit, mondja meg a férjének, vasárnap reggel várom a lakásomon, ott lesz festék, papír és én majd mondom, hogy miket rajzoljon ... Én akkor megérkeztem, rámcsukták az ajtót és ott kellett csinálnom fehérnemű-mintát. Egy óra múlva: tedd félre, csinálj nekem matlasszét. Ez így ment órákon keresztül. Féltem, izzadtam, a végén azt mondta: jön az ügyvéd és megírjuk a szerződést! Mondom neki, hát én ott dolgozom, nem itt, nem lehet! — Ne beszélj, megírjuk a szerződést ! Végül a kétszáz pengő helyett ezerötszáz pengőt kaptam!. .. Aki pedig megtagadta az öt pengőt, megszagolta és azt mondta, Lakatos úr menjen a pénztárhoz, le van téve a maga részére tizenkétezer pengő és havonta megemeljük a fizetését ezer pengővel. — Tudja mit? — mondtam, nem maradok. Engem nemcsak a pénz hajt, én festőművész vagyok, a textilhez még nem sokat értek. Goldberger Leót tartják a világon a legjobb textilesnek, én tanulni akarok tőle... És így történt. Távoli nagybátyám, Lakatos Géza, 1944 nyarán miniszterelnök is volt. Én 1945-ig egyszer találkoztam vele. Felmentem hozzá, mert a katonaság nem akart elengedni, hogy protézsáljon, mint Lakatos, még ha nem ismert is eddig személyesen. Negyvenöt után a húgom esküvőjén volt tanú, ott kerültem össze vele legközelebb. Nulla volt az öreg, Rákositól kapott 500 forint nyugdíjat. Mondom neki, én textilrajzoló vagyok, ha akarod, megtanítalak rajzolni, és hátha össze tudsz szedni egy kis pénzt. És tényleg, kapott tőlem festéket, ecsetet, bemutattam FOTO: NOVOTTA FERENC a kereskedőknek. Nagyon tehetséges volt, rém tehetséges. Megkeresett négy-ötezer forintot, ami sok volt. Gyönyörűen dolgozott. Azt mondja nekem: — Nem értelek téged Tóni, miért segítesz te most engemet, mikor pedig fent voltam, vezérkari voltam, meg miniszter, nem is ismertelek. — Hát mondom, azért, mert én a nagyfejűeket sose szerettem, én nem adok a címekre, amíg nem tudom, mit tett le. . . (A háborút hol mint katona, hol mint szökevény élte át. Az ostrom idején is, hol a lakásban bújkált, hol elfogták. 1944. október 15-ről meséli a következőket): — Hindy, nem tudom, hallotta-e a nevét, a városparancsnok, egy ilyen kis piperkőc emberke, lép be hozzánk. Mászom le az ágyról, fél csizma a lábamon, ott állok vigyázzállásban, az egyik lábamon csizma, a másik mezítláb, ő maga sétál előttünk föl-le: — Uraim, hallom Önök nincsenek tisztában azzal, hogy mi történt az országban! Szálasi testvér átvette a hatalmat, és Önöknek le kell tenniük rá az esküt. De nem kötelező urak, csak aki akarja. De természetesen, aki nem akarja, az szépen tegye föl a kezét és akkor rendben van. Akkor én behívom az őrséget és megmutatom, mi a tarkónlövés. És uraim, most megkérdezem, ki az, aki le akarja tenni az esküt? — Hát mi úgy tettük föl a kezünket, mint a fene. Azt mondja: — Ügy látom, megértettek bennünket, igen . . . 1956-ban, novemberben, megjelent nálam egy pofa este, és azt mondja: Lakatos úr, holnap reggel indul egy kocsi, utoljára megyek ki a határra, önöket a családdal kiviszem ingyen, ha akar disszidálni. Mondom, nem megyek. Itt volt körülbelül két órán keresztül, s mondta: kivittem ezt, kivittem azt, papokat, apácákat, politikusokat... Mondom, ne haragudjon, nem megyek, értse meg. Én itt kapok kenyeret, itt nőttem fel. Erre feladta. 1958-ban azután a miniszterné, a Nagyné kiküldött engem Brüsszelbe, a világkiállításra, és akkor is megint, mindenki azt hitte, hogy én diszszidálok, mert Ausztráliából tényleg volt egy óriási ajánlatom ... Kérdi egy kollégám, miért jöttél vissza? Hát, mondom, az emberben van becsület. Ha bennem a Nagyné megbízott, mint emberben, nem hagyhatom cserben. Még ha akarnék is disszidálni, akkor is visszajöttem volna és kérek egy turistaútlevelet és azzal maradok kint. De ha megbíznak bennem és úgy küldenek ki, akkor nem. Sok ember ezt nem érti.. . Van valami, gyerekkorom óta, négy-ötéves korom óta, van valami, ami vigyáz reám. Annyi veszélyben voltam és mindenből kimásztam. Irtó szerencsém volt... Azután, amikor nyugdíjba mentem, akkor kaptam egy infarktust. S akkor én úgy éreztem, hogy rettenetesen húz a föld, hogy nehéz a föld vonzása. Az volt az érzésem, hogy no, még egy pár lépést lépek, és vége. S akkor jöttek ki belőlem ezek a képek ... Ez volt az első képem, ez a fa. No, mondom, itt van egy fa, egy tavaszi fa, fölül még van benne egy kis élet, alul már haldoklik. Húzza a föld befele. De látszik a gyökereken, hogy kapaszkodik, hogy még egy kicsit éljünk. így kezdtem újra fösteni. Mert addig csak a szerencsémben bíztam, de most már tudtam, hogy nemcsak ez van egyedül. A háború alatt a padláson találtunk egy hatalmas bombát, amerikai bombát, volt vagy százötven kiló. Mondtam a házmesternének, ez nem maradhat itt fönt, hanem óvatosan vigyük le a kertbe. Megfogta ő az egyik végét, én a másikat és lecipeltük a kertbe. Ott ástunk egy olyan gödröt, mint ez az asztal.... Belegurítottuk a bombát és behúztuk a fejünket. Szerencsére nem robbant fel, betemettük, s amikor valamikor jóval később kiszedték a tűzszerészék, mondták, ki volt az a hülye, aki ezt ide elásta? — Mondom: én. — Nahát maga nem gondolt arra, hogy ha hozzányúl, akár fel is robbanhat? — Mondom, most már igen. De akkor, akkor ki a fene gondolta volna ... Régi történetek ezek .... Nézzük meg inkább a képeket... BOGÁTI PÉTER 18
