Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-16 / 21. szám
1. Ferenc József és Ferenc Ferdinand utolsó látogatása Budapesten 2. Az 1907. október 10-i tömegtüntetés 3. Az 1912. március 4-i tüntetésen Bokányi Dezső újságíró, a Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja, az építőmunkások szervezetének elnöke beszél 4. 1912. május 23-i barikád 5. Tisza István és Lukács László miniszterelnök, belügyminiszter a lőporos hordón 1913 tavaszán 6. Kossuth Ferenc 7. Apponyi Albert REPRODUKCIÓ: SZVOBODA FERENC nagy lépés az általános választójog követelésének elfogadása, a szociáldemokratákkal és a radikálisokkal való szövetkezés, és a földreform elkerülhetetlenségének fokozatos belátása volt. „Ez a párt — írta Jász! Oszkár. — mindig is a parasztok, a kisiparosok, a szegény értelmiségiek pártja volt, de Justh érdeme, hogy viszszavezette az igazi 48-hoz, a kossuthi programhoz.” A koalíciós kormány kezdettől ingatag, bomlékany talapzaton állt. 1909-ben belső egyetértése is megbomlott, s 1910-ben — nem sok dicsőséggel övezett kormányzás után — megbukott. Helyét a Nemzeti Munkapárt néven újjászervezett régi szabadelvű párti gárda, Tisza István hívei vették át. Tisza az 1905. évi bukás után néhány évre visszavonult, átgondolta a magyar vezető réteg helyét, helyzetét. Amikor az ellene felgyülemlett indulatok csillapultak, új taktikával tért vissza a közéletbe. Tisza az 1910-es években nagy erőfeszítéseket tett a birtokos osztályok, a konzervatív erők összefogására. Nem utasította el a horvát és a román nemzetiségi vezetőkkel való egyezkedést, és nem riadt vissza a parlamenti obstrukció erőszakos letörésétől sem. 1912 májusában a képviselőház elnökévé választották, ami ellen az ellenzék minden árnyalata tiltakozott. Május 23-án hatalmas tömegtüntetés söpört vé,gig a fővároson. A kormány kíméletlenül letörte a budapesti és a vidéki megmozdulásokat, Tisza pedig a parlamenti ellenkezést ugyancsak erőszakkal némította el, és megszavaztatta a hadseregfejlesztést, a háborús előkészületeket szolgáló törvényjavaslatokat. Ekkor már a Balkánon készülődött a háború. A Balkán-szövetség tagjai, Görögország, Bulgária, Szerbia és Montenegro 1912-ben háborút indítottak, hogy lerázzák a török uralmat. A szövetség rövid idő alatt nagy sikert ért el, megverte a török sereget, Európából csaknem teljesen kiszorította az Ottomán Birodalmat. A Monarchia tehetetlenül figyelte a határain folyó harcokat, azok menetébe nem tudott beleszólni. Sőt még akkor sem avatkozhatott a hadieseményekbe, amikor a balkáni országok összetűztek a győzelmi zsákmányon, egymás ellen fordultak, és súlyos vereséget mértek a Monarchia szövetségesére: Bulgáriára. A második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke (1913. augusztus), amely Bulgáriát megfosztotta korábbi győzelmei gyümölcsétől és Szerbia területét-tekintélyét alaposan megnövelte, s a közben beavatkozó Romániát is megerősítette, voltaképpen a Monarchia Súlyos .presztízsveszteségét is „beákkelyezte”. A Balkán-háborúk lobbanófénnyel világították meg az új nemzetközi erőviszonyokat: a Monarchia déli és keleti határán erős, friss, öntudatos államok nőttek fel, amelyek a török birodalom leverése után hamarosan a Monarchia ellen fordultak. A balkáni kis államok hatalmas pártfogókra is számíthattak: Oroszországra és Franciaországra. Ezzel szemben a Monarchia szövétségrendszere meglazult. Olaszország eltávolodott a Hármasszövetségtől, a nagy támasz, Németország pedig nem támogatta teljes szívvel a Monarchia balkáni terjeszkedését. A Monarchia telve volt gyúanyaggal, s a balkáni tűzfészek, a szerb, a román és az olasz nemzeti egyesítési törekvések közvetlen életveszélyt jelentettek számára. Itthon a választójogért, a parlamenti szabályokért folytak a belső csatározások, amikor az országra, egész Európára rávetült a világháború árnyéka. HANÁK PÉTER 11
