Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-02 / 20. szám

ARCKÉPEK JELENIDŐBEN

Olvasóink bizonyára jól emlékeznek még Baráti Géza—Ruffy Péter—Kristóf Attila nagy sikerű országjáró sorozataira, amelyek bemutatták a hatvanas-hetvenes évek Magyarországának tájait, városait, falvait, embereit. A szerzőhármas egyéb írásait azóta is olvashatják a Magyar Hírekben, de a riporterek nagy felfedező kőrútokra mostanában már nem vállalkozhatnak.

Riportsorozataikkal hagyományt teremtettek, s ha egy hagyományt jónak tartunk, illő, hogy folytassuk is. Mindhárman a Magyar Nemzet munkatársaként jártak „vendégszerepelni" kéthetente a Magyar Hírekhez, s hogy a hagyományon belül is folytassuk a hagyományt, most a Magyar Nemzet fiatal riportereit kértük fel: vegyék át a stafétabotot idősebb kollégáiktól, folytassák Magyarország felfedezését, s mutassák be most már a nyolcvanas évek embereit.

S hogy az újságíró nemzedék eszmei, szakmai, hagyomány folytatását is bizonyítsuk, a „fiatalok" elsőként a három „öreg" riporter pályaképét és portréját rajzolták meg.

A jelenlét

kényszere

Baráti Gézát, a Magyar Nemzet főmunkatársát mostanában kemény próba elé állítja az élet. ötven esztendei hírlapírói munka után most ismerkedik a nyugdíjasok életével:

— Nem hiszem, hogy öt évtizedig tartó munka után az ember képes egyik napról a másikra hátat fordítani a munkájának. Ma is gyakran elfog valami megmagyarázhatatlan idegesség, ami sehol

máshol, csak a szerkesztőségben oldódik fel bennem.

Baróti Géza alakját hovatovább legendák övezik: akkoriban ismerkedett a hírlapírói munkával, amikor az olvasókat elsősorban a szenzációk iránt mutattak fogékonyságot. És a szenzációkért meg kellett dolgozni. Életútját és megélt élményeit alighanem sokan irigylik. Már a kezdet is rendhagyó volt:

— Tizenhárom éves koromban, harmadikos gimnazistaként szerkesztettem az első, az iskolánk életével foglalkozó szatirikus folyóiratot. Tanáraim a harmadik szám megjelenése után betiltották a lapot. Nos, azt hiszem, egykori tanáraimnak ez a döntése csak megerősítette bennem a szándékot, hogy újságíró leszek.

— Azokban az években — jegyzem az újabb emléket —, édesapám, aki a fehérvári lapot szerkesztette, nem lelkesedett azért, hogy nyomdokaiba akarok lépni. Sőt, tiltakozott a publikációim ellen. Nem remélhettem hát tőle segítséget, én pedig a folyóiratunk betiltása után titokban verseket írtam, csakúgy, mint a városi rendőrkapitány felesége, aki b. g. szignóval jegyezte költeményeit. Így jelent meg az első versem apám lapjában, aki a kapitánynét sejtette a szignó mögött. Igazán azonban — a szülői és tanári tiltakozás ellenére is — csak az újságírás vonzott. Vonzott a jelenlét izgalma, az újatmondás igénye: fiatal hírlapíróként átkerékpároztam Fehérvárról Biatorbágyra, pedig nem az én feladatom volt, hogy a merényletről tudósítsak.

— Pályám kezdete nem volt sem könnyebb és különb sem, mint másoké. Szenzációkra volt szükség, amelyeket nekünk kellett felkutatni. Olykor kegyetlen harc volt ez, amelyben a hírlapírásra alkalmatlanok könyörtelenül elbuktak. Az első sikerem 1936 újév napjának délelőttjéhez kapcsolódik. Egy gyilkosság történt a városban, amelyről az Estlapok állandó fehérvári tudósítója lemaradt, így én adtam hírt az eseményről. Ezután a fővárosi lapok állandó tudósítója lettem, havi 120 pengőt kaptam ezért a munkáért. Az igazi siker azonban még váratott magára. Az Est-lapok egy heti betiltása után a szerkesztő riportot kért tőlem. Sokat gondolkodtam, mi lehet az a fehérvári esemény, ami érdekli a fővárosi olvasókat. Ekkor jutott eszembe, hogy riportot írok a fehérvári piac libafertályáról, írásom tetszett; a harmadik oldalon jelent meg, teljes névvel. Nemsokára szerződést kaptam, és a fővárosba költöztem. Az Est-lapok betiltása után a Pest munkatársa lettem, ahol egyebek között a színházi rovatot szerkesztettem.

Mint annyi életutat, Baróti Géza pályafutását is félbeszakította a második világháború. Ezt követően hosszú évekig hiába keresték nevét az olvasók a lapok hasábjain. Akkoriban Baróti Gézát színpadi szerzőként ismerhette meg a közönség. Munkáját tucatnyi operett fémjelzi — egyebek

Megesik, hogy az életben egyoldalú barátságok köttetnek. Amikor a Magyar Nemzethez kerültem volontőrnek, ezelőtt négy esztendeje, nyomasztóan hatott rám a szerkesztőség. Rosszul éreztem magam azokban a napokban: lényegtelennek és gyökértelennek. Véletlenül keveredtem Ruffy szobájába. Éppen kéziratát javítgatta, amikor fölpillantott:

— Csak így tovább, Pista — mondta csendesen, majd elgondolkodva cigarettára gyújtott. — Sóikat fognak még téged piszkálni ezen a pályán, de ne törődj vele. Csak így érdemes írni!

Innen hát a barátságunk. Mert ez a néhány mondat azóta is sokszor átsegített a letörtségeken. Most pedig, furcsa gondolatok

között ücsörgők Ruffy Péter Fény utcai lakásán. Könyvszekrényének polcán, a könyveknek támasztva, az üveg közé dugva Illyés Gyula, Németh László portréja tekint rám. Azon rágódom, vajon lehet-e követésre méltó példa Ruffy eddigi munkája, de elhessegettem a gondolatot, mert nem szeretem a példaképeket.

— Az újságírás szolgálat — mondja Ruffy Péter. — Akkor is az volt, amikor bőven adódtak erkölcstelen helyzetek és az embernek meg kellett őrizni a tisztességét és a hivatás tisztaságát.

— A pályatársak gyakran féltékenyek, nehéz a mércét ilyen körülmények közt megtalálni — vetem ellen.

— A hivatást igazán szerető kollégák örülnek a jó írásnak. A döntő persze a jó szerkesztő .. . Mi lett volna a Nyugatból, ha Ignotus féltékeny? A jó szerkesztőnek mindene a kézirat. Boldog, ha új tehetséget fedez föl. Akit érdemes támogatni, tolni előre, akár maga helyett is.

— Igen, igen — hümmögök, és ez az egész úgy tűnik, mintha mese lenne. Ignotus és társai... ? Mintha csak azért éltek volna, hogy bennünket, mai magyarokat bosszantsanak. De hát Ruffy Péter élete más minőségben mozog.

— Újságárus akartam lenni — mondja nagy komolyan. — Pénzt kellett keresnem, mindenáron. De hogy nem sikerült, elhatároztam, beállók nyomdászinasnak. Végül azonban a nagyváradi Esti Lapnál kötöttem ki. Tizenhét esztendős voltam, amikor elvittem egy cikket Marton István főszerkesztőnek. Örömmel láttam a másnapi újságban, hogy nevem fölött ott áll az ,,írás”. Csak éppen nem ismertem rá. Marton átírta az első szótól az utolsóig. Így indultam a pályán, így lettem újságíró idegen toliakkal.

Ezerkilencszázharmincháromban, Erdélyben, magyar újságíró. Majd a Lille-i katolikus egyetemen eltöltött néhány hónap, a párizsi Ecole de Journalisme-on hallgatott néhány szemeszter és több hónapos csavargás lélekben és testben is fölvértezte.

— Megfertőződtem a liberalizmussal. Amikor a Brassói Lapokhoz kerültem, a közös ügy tartott össze bennünket. Harcolni azért a népért, amelyhez tartozunk. Harcolni azért a nyelvért, amelyen írunk és beszélünk. És megosztani ezzel a néppel azt a sorsot, amely ráméretett.

Amikor Észak-Erdélyt ismét Magyarországhoz csatolták, Barcs Sándor Erdélybe utazott, hogy úgynevezett „balos” újságírókat szerződtessen Budapestre. így került Ruffy Az Újság szerkesztőségébe. Innen vezetett az útja a haditudósítókhoz, majd 1945 után a kisgazdapárti sajtóba, 1952 és

20