Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-02 / 20. szám

I

I

között a Bástyasétány 77, a Zeng az erdő. Sikeres szerző lett.

— Szívesen emlékszem a színpadi sikerekre — gombolyítja tovább a beszélgetés fonalát —, de bármilyen különösen hangzik, sosem elégítettek ki igazán. Ezért aztán sokakat meglepett, hogy az ötvenhatos események után, amikor harmadannyi fizetésért az Érdekes Újság szerkesztőségébe hívtak, egy pillanatig sem gondolkodtam.

Pályafutásának újabb állomása a Népszava szerkesztősége volt; ez idő tájt tüntették ki — az újságírói munka legmagasabb elismerését jelentő — Rózsa Ferencdíjjal. Újabb állomás, a Magyar Nemzet szerkesztősége következett, és az Újságíró Iskola, amelynek ma is egyik tanára. Amikor ez a tevékenysége kerül szóba, már óhatatlanul is a stafétabot átadása jut az ember eszébe. Ez a pálya azonban — az atlétikai versenyek stafétájával szemben — a stafétabot átadásakor megállásra, a tapasztalatok átadására készteti az embert. Mert az utódokat útba kell igazítani.

— Nehéz bármit is mondani — jegyzem tépelődését —, hiszen napjainkban más lett az újságírás. Változtak a körülmények. így a ma pályakezdői már készen kapják azt is, amiért nekünk keményen meg kellett küzdeni. Ezért aztán minden évfolyamon elmondom, hogy a szakmánk alapja a kíváncsiság, az élet közelsége, mert hivatalnokként nem lehet újságot írni.

A Magyar Nemzetnél töltött évek alatt Baróti Géza éveken át rendszeresen tudósította a Magyar Hírek hasábjain külföldön élő honfitársainkat a honi változásokról.

— Jóleső érzéssel gondolok

1956 között a Béke és Szabadság című lapnál dolgozott.

— Rettenetesen hittem az ország újjáépítésében. Esküdni mertem fá, hogy ami történik az igaz és jó. A közismert hibák, tények ellenére ezt én ma sem szégyellem. Ez volt az én virágkorom. Hogy csak a legfontosabbakat említsem, ekkor írtam riportsorozatot a kötelező beszolgáltatás, a búza-beadás ellen, támadtam a kiskirályokat. Az én háborgatásaim találkoztak Boldizsár Iván helyeslésével, aki zöld utat engedett írásaimnak.

— Nem félt?

— Nekem az a meggyőződésem, hogy az írás végül is nem szépírás, hanem tartás kérdése.

— Mi a különbség a régi és a mai újságírás között?

— Amit mi annak idején a Brassói Lapoknál ellenzékként képviseltünk, az ma hatalommá vált. De azt is tudni kell, hogy egyetlen hatalom sem tökéletes. Mindig finomítani kell. Az újságírásnak pedig az erkölcs alapján,

azokra az évekre, a fekete Malibun tett országjárásainkra, mert olyan élményanyagot őrzök ebből az időből, amihez hasonlót nem sok pályatársam gyűjtött. Akkoriban történt, hogy egyik külföldön maradt pályatársunk képeslapon kérdezte: „Ti még mindig a somogyi sarat tapossátok?” Örömmel vállaltam ezeket az utazásokat, mert tanúja lehettem az elmúlt évtizedekben végbement változásoknak, megismerhettem az emberek örömeit és gondjait. Sosem felejtem el... Az ötvenes évek végén egy bányatűzről tudósítottam. Közvetlenül a bányamentők és tűzoltók mögött kúsztam a keskeny járatban, egy lámpa pislákoló fényénél, amikor egy ember rám köszönt: „Jó szerencsét, Baróti elvtárs!” Rólam azt tartják, mindenütt van ismerősöm, és ez jó érzés.

Beszélgetésünk során sokszor szóba kerültek a megélt élmények, a jelenlét fontossága. Baróti Gézát néhány éve súlyos autóbaleset érte. Miközben az orvosok életéért aggódtak, ő írógépet kért, hogy a kórházi ágyon fekve megírja balesetének történetét:

— Akkor teli voltam kétségekkel. Nem tudtam, mi lesz velem, van-e még helyem a pályán, azaz az életben, hasznára lehetek-e még valamivel ennek a szakmának? Bizonyosságot akartam. Tudtam, munkám tartást, erőt és hitet ad a gyógyuláshoz. Csaknem olyan izgalommal vártam az első rész megjelenését, mint évtizedekkel korábban az első publikációmat. Ez a sorozat több volt, mint személyes siker — nekem akkor az életet jelentette.

mindig a beavatkozás és a harc volt a célja.

A beszélgetés után, otthon, szorongó szívvel és lélekkel olvasom Illyés Gyula sorait, amelyeket Ruffy Péterről vetett papírra. És nem tudom elhessegetni a gondolatot, írnak-e majd egyszer rólam is ilyesmit? „Ma is járja a szólás, hogy az újságírás az írói tehetség temetője. De hányszor létre ébresztője, megedzője. Kosztolányi, Móricz, Krúdy, Márai, Hunyady Sándor, Tömörkény, Mikszáth! És még messzebbre menve az időben: Jókai, Kemény. Még Petőfi is izmosait attól, hogy lapot írt és szerkesztett. Ruffy Pétert ezek oldalára állítanám. Életművet szerkeszt össze. Mintegy fal mellett haladva egy cél felé, melyről az idő ki fogja mutatni — mutatja máris —, hogy irodalmi. Különös sorsú író ő, nem egyetlen a maga útján. Írásainak eredendően irodalmi értékeiről az tereli el az esztéták figyelmét, hogy azok élvezhetőén: eredendően olvasmányosak.”

BOROS ISTVÁN

Emlékszem, Kristóf Attila egy riportsorozatára a hetvenes évek második feléből. Maszkok és arcok címmel mutatott be hétről hétre többnyire kevéssé ismert embereket, hogy tudatosan, tudattalanul felvett és játszott szerepeik mögül kihámozza a fedőréteg alatti vonásokat, a maszk mögül kihámozza az arcot.

Az arc rezdülései mögött a lényeget kutatva, óhatatlanul a gyerekkorba tér vissza az ember.

— Apám evangélikus kántortanító volt, igyekvő pedagógus, aki a falu egész életét szervezte. Innen talán az a közvetlenség, amivel mindenféle emberrel meg tudom találni a közös nyelvet, innen a vidéki emberek életének ismerete. És tőle örököltem viszonylag nagy szókincsemet. Apám testvérei a század elején kivándoroltak Amerikába; apámnak, mint legfiatalabbnak a taníttatására ők küldték haza a pénzt. Amikor a Magyar Hírekben megjelentek írásaim, a rokonok is olvasták őket. Az unokatestvéreim általában szintén értelmiségiek lettek, van köztük Oscar-díjas filmgyári hangmérnök, repülőtérigazgató.

— Hatéves voltam, amikor Csíkvándról Kőszegre költöztünk. Mindmáig ez a város áll a legközelebb hozzám. Nagyon szép tájban, nagyon szép emberi építmények — ez fog meg ma is ebben a városkában . . . Az írás korán kezdett vonzani, úgy képzeltem kiskoromban, hogy író leszek. Apámnak volt Kőszegen egy lapja, egy nevelési lap, két példánya jelent csak meg, utána államosították, ami jelzi, hogy neki sem volt túl nagy érzéke az üzlet és a politika iránt. Hétéves koromban itt jelent meg az első írásom, egy disznóölés érzékletes leírása. Felnőtt fejjel kikölcsönöztem a Széchényi Könyvtárból az eredeti példányt, hát mit mondjak ...

— Mindig voltak körülöttem olyan emberek, akik mint tanítók, valamiféle apa-szerepet vállaltak az életemben. Pápán a gimnáziumban Csapó Gyula irodalomtanárom erősítette meg bennem azt a homályos, gyerekkori vágyat, hogy író legyek, bár akkoriban a matematika is nagyon érdekelt, ebből a tárgyból az országos tanulmányi verseny döntőjébe jutottam. Az idő tájt azt lüttem az újságírásról, hogy az irodalom; így azonosítottam egy magasabb rendű emberi tevékenységgel, amiben párosul erkölcsösség, tartás és tehetség. Erre Ruffy Péter volt a példakép, akinek Rum című riportsorozata nagy hatást tett rám. így közvetve neki is szerepe volt abban, hogy az egyetem újságírószakára jelentkeztem.

— A szakdolgozatomat olvasta a Magyar Nemzet akkori kulturális rovatvezetője, ő ajánlott a főszerkesztőnek, Mihályfi Ernőnek. Ettől kezdve ő vette át azt az említett apa-szerepet, teljes védettséget biztosított és bármire lehetőséget adott, amit akartam. Érdekelni kezdett a szociográfia, bár nem értettem hozzá; hosszabb időre leköltöztem vidékre, félreeső tanyákra, cigánytelepre. Az idő tájt jól estek, és ki is elégítettek ezek a riportutak. Ruffy Péter volt akkor a legtekintélyesebb riporter a lapnál — kezdetben utánoztam is a stílusát —, vele az első pillanattól kezdve nagyon jó viszonyba kerültem. Néhány évvel később jött a laphoz Baróti Géza, akivel Ruffy révén szintén jóba lettem és együtt írtunk a Magyar Híreknek a magyar valóságot bemutatni igyekvő sorozatot. Harmincéves sem voltam, amikor megkaptam az újságírás hivatalos elismerésének legmagasabb fokozatát: a Rózsa Ferene-díjat.

— Az évek során rájöttem, hogy az újságírás csak távolról hasonlít az irodalomhoz, korlátozottabb terület. Mindennek felismerése a politikai érdeklődésem feltámadásával és a kritikai hajlandóság megerősödésével járt együtt.

— Azóta Mihályfi meghalt, Baróti, Ruffy nyugdíjba mentek. Ekkortájt került a laphoz, egy csomó fiatal, akik között K.-'ból, a Malibu-sorozat ifjú hírlapírójából az idősebb pályatárs( lettem. Tetszik ebben az utánam jövő nemzedékben, hogy nem fogadják el a világot, ahogy „látszik”, hanem próbálják a jelenség mögött a lényeget megismerni és bíráló módon birtokba venni. Én is azért próbálkozom a regényírással, mert újságírói tapasztalataimat újrafogalmazva próbálom ábrázolni a „fecsegő felszín” alatti világot, amelyben élek, a maszkok mögé elrejtőző ember igazi arcát.

Ma is irigylem Ruffyt, Barótit munkabírásukért és munkakedvükért, ők valóban ízig-vérig újságírók. Olyan hit és erő él bennük ma is közel a hetvenhez, mintha csak ma kezdenék a pályájukat. Én kétkedőbb, elkedvetlenedésre hajlamosabb alkat vagyok. A fiatal pályatársnak, aki arra vállalkozik, hogy kövessen egy úton, folytassa, amit én jól-rosszul csináltam, ismernie kell a választott előd buktatóit is. Nem tudom milyen színű lesz a Malibu, amellyel országjárásra indulnak, egyáltalán Malibu lesz-e az autómárka, de utasainak jó utat kívánok.

JAVORNICZKY ISTVÁN

CSÁSZÁR NAGY LÄSZLÖ

21