Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-02 / 20. szám
azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem .,. Igen, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek ... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi..., és hogy nekem van igazam ..., és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van iga•tífOltóig, ú/zam ... te szegény ..., te kicsi..., te senki... Merj a szemembe nézni... El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ö lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg ... — Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára találkoztál velem ... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be a tolladat a lenyugvó nap tüzébe, és írd meg nekik . . . írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beléolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak töb-Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak. A feleségem türelmetlen lett. — Ki volt ez a fiatalember? — kérdezte. ■í Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete elmerült a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő ..., de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem. — Kérlek ... — mondtam — jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ö, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony ... értékes, nagyszerű nő ... látod ... vagyok valaki..., ahogy te akartad ... Most rám nézett, és szemében végtelen gúny volt. — Meghódítottad — mondta. — Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet! ... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta ... Miért nem jön ide a feleséged? összehúztam a szemem. — Ostoba vagy — mondtam. — Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne! Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját. — Nem akartam megismerni az életet... — Egy régi ismerősöm — mondtam neki zavartan. — Kedves fiú ... — Igen — mondta a feleségem kicsit élesen. — Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád. Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs. — A téma szép — mondtam magamban, felvidulva. — Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusán. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit. Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel ...” És csak tompán fájt már a seb. 19
