Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-02 / 20. szám

Jókedvű voltam, mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem.

A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, ha óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húszlépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán . . . még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyílallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett, hogy álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte és maga elé tartotta; ó, jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben ... A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam: — Kérlek . . . várj rám ... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel ...

És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult, s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet . . ., amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem . . . Nehéz, szorongó izgalom volt ez.

— Hát... nem látsz? ... — mondtam végre halkan.

— De igen — mondta, de nem fordult felém.

Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell hogy találjam magam. Elfogulatlan leszek, örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem. — Azonnal megismertelek — mondtam hangosan —, amint elmentél mellettem.

— Tudom — mondta.

— Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám? — Nem felelt. Ideges lettem.

— Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme. Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme . .. Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös ... De hát, miért nem nézel rám? ... Nézd, bajuszom van... Huszonhét éves vagyok ... De furcsa vagy. Haragszol rám?

Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.

— Eh!... — mondtam. — Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog . . . Nem látom, hogy sokat használt neked ... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni... Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!

Karinthy Frigyes (1887-1938)

A modem magyar irodalom legeredetibb szelleme, költő, novellista, dráma- és regényíró, humanista filozófus és enciklopédista, halhatatlanná vált tréfák, viccek és beugratások szerzője, a halandzsa nyelv, a bűvös szék, a műtyúkszem és a borotválható álszakáll feltalálója Budapesten született, a Damjanich utcában. Hatéves volt, amikor édesanyja meghalt, s apja, az örökös pénzzavarokkal küszködő kistisztviselő a hat gyerek gondozását teljesen rábízta a mindeneslányra (akinek az alakját a Tanár úr kérem Marijában örökítette meg később), fgy nőttek föl, boldog rendetlenségben és izgatott, intellektuális légkörben. Rossz tanuló volt, az iskolában bukdácsoló csodagyerek, akinek már tizenöt éves korában közölte a Magyar Képes Világ egy fantasztikus regénykísérletét. „A csodagyerekekről úgy szoktak később beszélni - írta vele kapcsolatban író barátja, Nagy Lajos hogy megmaradtak gyereknek, de megszűntek csodának lenni. Karinthy kivétel." Gyengén sikerült érettségije után beiratkozott az egyetemre, matematika-fizika szakra, de sebészetet is hallgatott, éjszakánként a könyvtárban filozófusokat tanulmányozott, Négyesy László irodalomtörténész szemináriumában pedig Reviczky költészetéről olvasott fel tanulmányt, s hébe-hóba a Műegyetemre is belátogatott. S természetesen írt is: tizenkilenc éves korában már több cikke jelent meg Az Újságban, melynek Kosztolányi akkoriban már munkatársa volt. Krokijai, paródiái, kritikái, novellái és — 1909-től — stílusparódiái sorra jelentek meg a lapokban, s a Nyugatban, melynek kezdettől fogva főmunkatársa. 1912-ben látott napvilágot az országos népszerűségét megalapozó így irtok ti című irodalmi karikatúrakötete, melyet Illés Endre a „máig legötletesebb, s talán legbátrabb magyar irodalomtörténetnek" nevezett; 1916-ban a halhatatlan Tanár úr kérem; előtte és utána pedig szinte évenként a humoreszk- és novelláskötetek. 1918-ban a spanyolnáthajárvány elragadja rajongásig szeretett első feleségét, Judik Etel színésznőt. 1920-ban újranősült: feleségül vette a korábban orvosi tanulmányokat folytató Böhm Arankát. Változatlanul rengeteget dolgozik, változatlanul anyagi gondjai vannak, s változatlanul a szellemi élet legnépszerűbb embere, bár gyakran panaszolja, hogy félreértik munkásságát: „Úgy használnak engem, mint a krumplit először Európában - virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgümőt (filozófiámat) eldobják" - jegyezte föl naplójába. Pedig „ö volt a legkomolyabb írónk”, állapította meg Babits Mihály. 1936 tavaszától mind súlyosabbá váló rosszullétek, fejfájások kínozták. Bécsben agydaganatot diagnosztizáltak. 1936 májusában Stockholmban Olivecrona professzor sikeres műtétet hajtott rajta végre, ami után még megírta a magyar próza egyik legizgalmasabb, legszebb darabját, az Utazás a koponyám körül című regényét, aztán 1936. augusztus 29-én délután hirtelen agyvérzés következtében meghalt Siófokon, a Vitéz panzió egyik szobájában. Kosztolányi szerint: „az egyetlen zseni volt közöt-Most nézett rám, először. Keményen rám nézett, a szemembe, aztán elfordult.

— Sokat beszélsz — mondta szárazon.

Megsértődtem.

Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak ... érted? Végre, idősebb vagyok nálad ... és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam ... te gyerek vagy .. mit tudod te ...

Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam:

— ... Hát mit tegyek? ... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam ..., de igazán nem lehetett...

Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyű1 lölettel nézett rám.

— Hol a repülőgép? — kérdezte rekedten.

Zavartan dadogtam:

— Hát. . . mit tegyek ... feltalálták . . . Farman ... a Wright testvérek .. nem voltam ott .. De hidd el, ők is elég jól csinálták ... egész jó, aránylag ... lehet vele repülni ...

— Látom — mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. — Hol az Északi-sark?

Lesütöttem a szemem:

— Valami Peary elérte ... Kérlek, hát nem volt idő ... te tévedtél... nem lehet mindent ... én akkor az egyetemre jártam ...

— Ügy — mondta.

Aztán:

— Hol a büszke és szabad Magyarország?

— Kérlek alássan . . . igazán furcsa vagy . . . dolgozunk rajta ... én is . .., de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell.

Hadarni kezdtem:

— De látod ... azért én igyekeztem ..., hogy legyen valami abból..., amit neked megígértem . . . írtam ám . . . Elég jó dolgokat írtam . . . Nézd meg csak, kérlek, a kirakatokat ... a nevem ismerik ... jónevű vagyok ..., ahogy te akartad ... és az emberek eléggé tisztelnek ... És látod, könyveket is írtam ..., ahogy te elgondoltad ... nézd csak ... itt van egy ... elég jó ...

Idegesen kapkodtam ki zsebemből egyik könyvemet, amelyben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki

— Nézd csak ... elég jó ...

Egyetlen pillantást vetett rá a könyvre, nem nyúlt utána.

— Igen, láttam már — mondta kurtán. — Elég jó.

Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.

— Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?

Elpirultam.

— Hát, kérlek ... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni. . ; Te tévedtél ... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész ... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj ... és nem is tudnék elkészülni vele ... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta ... és tetszett... és azóta jobban fizetnek ...

Találkozás egy fiatalemberrel