Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-02 / 20. szám

SÄO PAULO-I BESZÉLGETÉS MÁGORI VARGHA BÉLÁVAL

Mágori Vargha Béla festőművész, aki 1960 óta él Säo Paulóban, nem tartozik az itteni kolónia dédelgetett kedvencei, népszerű személyei közé. Magányosan, visszavonultan él és dolgozik, a szűkebb baráti körén kívül az itt élő magyarok csak akkor hallanak róla, ha kiállítás, vagy műteremlátogatás során a legtekintélyesebb Säo Pauló-i lapok, elismeréssel méltatják művészetét. Hírét vettem, hogy ebben az évben tölti be 85. évét, s még a születésnap előtt felkerestem, úgy gondoltam, nem lesz érdektelen a Magyar Hírek olvasói számára, ha egy rövid beszélgetést vetek papírra a magyar festészet egyik jelentős képviselőjével.

— Azt mondják rólad, hogy magányt kedvelő, csak kevés jó baráttal kapcsolatot tartó ember vagy, akinek az életformájára talán az a szó illik legjobban: belső emigráció. Mégis, úgy gondolom, hogy e ritka évforduló alkalmából az újságolvasók nyilvánossága elé bocsáthatunk néhány témát azokból, amit hosszú négyszemközti beszélgetéseink során érintettünk. Meggyőződésem, hogy otthon, Magyarországon csakúgy, mint a szétszórtságban élő magyarok között sokan akadnak, akik örömmel hallanak felőled. Először talán arról beszélj, hogy mikor jöttél el Magyarországról, s mi bírt rá, hogy elhagyd az országot?

— Hogy 85 éves leszek most, június 13-án? Nagy idő, sok harccal, sok küzdelemmel, s néha mégis úgy érzem, mintha tegnap kezdődött volna. Nem volt nekem odahaza semmi bajom sem, csak éppen senkim sem maradt már az égvilágon az édes öcsémén kívül, ki valahol az Amazonas őserdeiben bolyongott, mint kutató, aranyat, gyémántot keresve, mint gyerekkorában álmodta. S mivel az otthonhoz kötő szálak mind elszakadtak, vagy meglazultak, kijöttem ide, Brazíliába, az öcsémhez, aki hívott már régen. És most ő is elment végleg. Dolgozom folyton, hogy ne kelljen gondolkozni, hogy a munka segítsen felejteni.

— Melyik festészeti irány követőjének vallód magadat?

— Soha nem soroltam magamat semmilyen irányhoz, semmilyen iskolához. Dolgoztam és dolgozom, úgy ahogyan érzem, ahogy teremtődtem. Amilyen agytekervényeket. s akaraterőt kaptam a sorstól, anynyit, akképpen és nem többet. Csak járok az életben, annak utcáin, érzem, hogy még megvagyok, s szedegetem föl az öröm és bánat morzsáit, amit az élet, mintegy véletlenül elhullat. Néha, amikor az utcán a leprások. bénák mellett megyek el, szinte fellázadok a sors kegyetlen igazságtalansága ellen. Aztán, ha egy játszó kisgyerek rám mosolyog, egykettőre megbékélek. Egész életemben ezen igyekeztem: képeimen keresztül kifejezni a küzdő, szenvedő, s néha örülő embert. Ügy, ahogy az élet elénk állítja.

— Közismertek a nehézségek, melyekkel azoknak kell szembenézniük, akik művészi mondanivalójukat nem a divatos képgalériák közönségének ízléséhez szabják. Tudjuk rólad, hogy mondanivalódban.

kifejezésmódodban soha semmilyen kompromisszumot nem fogadtál el, mindig azt vetetted vászonra, ami belsődből jött, s mindig saját magadnak voltál legszigorúbb kritikusa. Mégis sikerült művészi hírnevet kivívnod, s ha anyagiakkal mérve nem is lehet fényesnek jellemezni a karriert, amit csináltál, művészeti szakmai körökben, sőt a sajtóban is igen komolyan értékelik alkotásaidat. Melyek azok a műveid, amiket a legjobban szeretsz?

— Ez olyan, mintha egy apát megkérdeznek, hogy melyik gyerekét szereti legjobban. Én azokat a képeimet. melyeken nem sikerült megvalósítani azt, amit elképzeltem, megsemmisítem. Amiket pedig érdemesnek találok arra, hogy aláírjam a nevemet, azokat úgy szeretem, mint apa az élő gyermekeit, s nem tudok közöttük különbséget tenni. Ezt tegyék meg a kritikusok, meg a közönség.

— Ki az, akit a brazil festők közül a legtöbbre becsülsz?

— Mélységesen tisztelem a brazil művészetben Portinarit, aki igaz emberi ember. Aki szüntelen a megütött, megvert embert próbálta gyógyítani, felemelni, míg végül a sok átélt szenvedés őt magát is elpusztította.

— Tudjuk, hogy az emberek korát nem éveik számával kell mérni. Vannak 30 éves aggastyánok, s vannak olyanok, akik nyolcvan körül is megőrzik testi-lelki fiatalságukat Téged mindig ebbe a második csoportba soroltalak, s azért nyugodtan merem kérdezni Tőled, milyen tervek foglalkoztatnak?

— Meghívást kaptam a Magyarok Világszövetségétől, hogy én is vegyek részt az év végén a külföldi magyar képzőművészek kiállításán. Erre a kiállításra három képemet küldöm haza, többek között azt is, amellyel a legnagyobb brazil képzőművészeti tárlaton, a kétévenként megrendezésre kerülő Säo Pauló-i Bienalon is részt vettem. A szervezés stádiumában van a Museo Ima-1

gem e Son kiállító helyiségében egy gyűjteményes kiállítás, melyen Säo Paulóban lakó magyar, illetve magyar származású művészek vennének részt reprezentatív műveikkel. Nagyon szeretném, ha sikerülne otthon, Magyarországon egy nagyobb szabású kiállítást csinálni, de a nagy távolság, s a vele járó költség nem tudom, hogy lehetővé teszi-e.

— Sokszor beszéltél arról, hogy amíg Magyarországon éltél, a korabeli szellemi-művészeti élet igen sok kiváló képviselőjével voltál szoros, szinte baráti kapcsolatban. Tartasz-e valakivel kapcsolatot?

— Az otthoni ismerőseim majdnem mind elmentek már. Tamási Árontól kezdve, Szántó György is, a vak író, József Attila, Egri József, Szőnyi István, Pátzay Pál és Tóth Aladár zeneesztéta, aki hallatlan zenei intelligenciájával és tudásával a háború után újra világhírűvé tette a magyar Operaházat. De még él az emelkedett lelkű Keresztúry Dezső akadémikus, író s költő. És él még az istenáldotta, csodálatos tehetségű Fischer Anni, Tóth Aladár örökifjú felesége. Levélbeli kapcsolatban állok László Gyula régésszel, ki ugyanakkor korunk talán legnagyobb művészi rajzolója, s a Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt.

— Kedves Béla, most, hogy a beszélgetésünk végére értünk, születésnapodra hadd kívánjak neked sok szép eredményt és sikert. S hadd adjak kifejezést annak a reménynek, hogy képeid, életműved ebből a szerény, de otthonos szobából kikerüljenek majd egyszer éspedig oda, ahova valójában valók: a szépet szerető, művészetért lelkesedő, magyar közönség elé.

DK. TÓTH LÁSZLÓ

(Brazilief

1. Mágori Vargha Béla

2. A híd alatt

3. A Rio de ianeiro-i

árvizeső katasztrófája

2

Kerestetés

MAROSI FERENC (1953. június 6-án született Budapesten, anyja neve: Kemp Erzsébet) géplakatos 1977. november 3-án távozott külföldre. 1981. februárban írt utoljára, akkori címe: 5709 N. Maguolia 2. A, Chicago 60660. Keresi édesanyja Szobról.

BAKOS ISTVÁN-t örökségi ügyben keresi testvére, Major Józsefné Budapestről. A keresett Gyergyóremetén született 1939. novemberben, 1956 óta él külföldön. Angliában telepedett le, nős, öt gyermeke van. Utolsó ismert címe: Manchester 356, Eggles, New. RD.

BOLYA ZOLTÁN-t keresik barátai, akikkel egy házban lakott Santiago de Chilében. A keresett feltehetően az USA-ban (Los Angeles) él. A kerestetést Pilinyi Lajosné kérte Belgiumból.

POLLÁK ZOLTÁN (Ózdon született 1946. február 9-én, anyja neve: Szkladán Irén) elektrotechnikus, 1972. május 3-tól él külföldön. 1981- ben írt utoljára, akkori címe: Allingavägen 9/7, 114 22234 Lund, Svédország volt. Keresi édesanyja Ózdról.

SZÁLAI GYŐZŐ JÁNOS (Szombathelyen született 1950. augusztus 18-án, anyja neve: Schnitzer Magdolna) még ipari tanuló volt, amikor 1967-ben külföldre távozott, Ausztráliában telepedett le, címe: 1/138 Edgecliff Road, Sydney, N. S. W. 1974-ben írt utoljára. Keresik szülei Szombathelyről.

ILLÉS ISTVÁN-t keresi régi barátja és bajtársa Józsa Imre az USA- ból. A keresett Erdélyben született. A kerestetővei együtt szolgált a légierőknél (1943, Műhelyalosztály, Budapest). hadifogságba került, a bergeni táborból ment ki Franciaországba bányásznak.

GYENES ERZSÉBET volt óbudai lakost keresi Kelemen Oscar az USA- ból. A keresett 1923—24-ben vándorolt ki Spanyolországba, s ott egy magyar futballistának, (aki az egyik spanyol csapat játékosa volt), lett a felesége.

RÉTI LÁSZLÓNÉ-t (leányneve: LŐBL ’RÓZSA) keresi Judith W. Guala az USA-ból. A keresett az ötvenes években Békéscsabán lakott, utoljára 1948-ban találkoztak Budapesten, kapcsolatuk a későbbiekben megszakadt.

FARKASNÉ, ZSIGMOND ILONA iparművésznőt és családját (két fia és ikerlányai vannak) keresi Pilinyi Lajosné, Czeglédy Margit Belgiumból. A keresett család 1964-ben Brüsszelből költözött át Ausztráliába (Melbourne). Az útról még írtak, de a későbbiekben már nem adtak hírt magukról.

CUKOR JÁNOS, volt pesti piarista diákot keresi osztálytársa, Rerrich Béla Svédországból. A keresettet 1946-ban látták Budapesten, feltehetően ma az USA-ban él.

Kérjük kedves Olvasóinkat, akik ismerik keresett honfitársainkat, közöljék velük kérésünket, hogy vegyék fel a kapcsolatot az őket keresőkkel. A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE készséggel továbbítja leveleiket a kerestetőkhöz. Címünk: MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE. BUDAPEST, H—1905.

7