Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-09-18 / 19. szám
Különben nem történt semmi..." (2.) Hatalmas lakás a Budafoki úton, annak két szobáját lakja a szikár öregúr. Pontosabban csak az egyiket, abban is számtalan bútor, könyv, a falakon képek, emléktárgyak, közel egy évszázad relikviái. A másik szoba lezárva: bútor- és képraktár; azelőtt a felesége szobája volt. — Nagyon frissnek, fiatalnak tetszik lenni! — Azért, mert foglalkozásomtól fogva, kemény, nagyon kemény ifjúságom volt. Huszártiszt voltam. Mindig három-négykor keltünk, télen ha egy órával később. Muszáj volt kitartani. — Mióta katona? — 1904 óta. Akkor mentem iskolába. A pozsonyi kadetiskolába. Mi, Ollék ugyanis Pozsony megyeiek vagyunk. Már a tizenegytizenkettedik században ott laktunk. Bár katona csak az apám volt, a család inkább a közigazgatásban vett részt. Főszolgabírók, alispánok meg ilyenek. Pozsonyban nagy dolog volt alispánnak lenni. — Vilmos bácsinak hány testvére volt? — öten voltunk testvérek, de egy közülünk fiatalon meghalt. A többiek mind magas kort értek meg, mind nyolcvan-kilencven évet élt. — Vilmos bácsi, most hány esztendős? — Kilencvenhárom múltam. — Mióta huszár? — 1910 óta. A 12-es Palatínus huszároknál szolgáltam harminckilenc évig. Végigcsináltam az első világháborút, meg a másodikat is. A másodikban kint voltam a Don mellett. Persze, akkor már nem lovasként, hanem adminisztratív beosztásban. — A huszárságot némelyek külön világnak tartották a hadseregben. Valóban így volt ez? S erre rátartiak voltak a huszárok? — Kemény, nagyon kemény szolgálat volt. De nekünk más kapcsolatunk volt a legénységgel; ő érezte azt, hogy huszár, és mi becsültük benne az ő legénységi huszárságát. — Jó lovas voltam. 1914Jben már bevezényeltek a bécsi lovaglótanár képzőbe, amikor kitört a háború, és ezért aztán ez elmaradt. De Aradon és Debrecenben megnvprtem az első díjat a díjlovaglásban. — Igaz, hogy a nők jobban kedvelték a huszárokat, mint a többi fegyvernemet? — Nagyon, igen nagyon szerettek bennünket. Hát ott is helyt kellett állni, ugye. A lányoknál... — Vilmos bácsi helytállt? Ollétejedi Öllé Vilmos huszárőrnagy A Magyar Rádió számára a fenti cím alatt olyan budapesti lakosokról készítettem műsort, akik az 1941-es és 1981-es telefonkönyv tanúsága szerint legalább negyven éve laknak ugyanabban a lakásban, átvészelve a háborút s minden más megpróbáltatást. E magnetofonszalagra vett beszélgetésekből mutatok be az alábbiakban néhány érdekes és jellemző részletet. — Hát erről mi sosem beszéltünk. Még hencegésnek vették volna. Pedig hát, lett volna mit... Táncoltunk, nagyon sokat. Rendszerint úgy volt, hogy végigtáncoltuk a bált, reggel négyig, ötig és már ki is vonultunk. Csak átöltöztünk otthon és már vonultunk ki. Hát muszáj volt, a fizikai beállítottságunknak százszázalékosnak kellett lennie, mert különben tüstént áttették az embert a gyalogsághoz. — Párbaja volt Vilmos bácsinak? — Egyszer. Egy-kettőre vége volt. Kapott az ellenfél egy kis vágást az arcára, hogy vége legyen a dolognak. Mert nem volt sértődöttség, de muszáj volt vívni. Mert nőügy volt, és akkor azt muszáj volt fegyverrel elintézni. Abban a pillanatban, hogy az ember átadta a segédnek, már ki volt kapcsolva belőle. Azt kellett csinálnia, amit ők elhatároztak. Ha nőügy volt az ok, akkor rendszerint pisztoly párbajt kellett vívni, és az nagyon sokszor halálos végű volt. — Vilmos bácsi párbajának is nő volt az oka, mégis karddal vívta ... — Igen, mert a sértés nem volt súlyos. Súlyosnak azt mondtuk, ha például valakinek a feleségét megsértették. — Vilmos bácsi kihívó, vagy kihívott fél volt? — Engem hívtak ki. Ügy, hogy nem is én választottam a fegyvert, hanem a másik. Ö választotta a kardot. — A lovassági kard elég nehéz lehetett. Azzal vívtak? — Hogyne. Itt van mögöttem, megemelheti. De ennél nehezebb volt a legénységi kard. — Milyen kiképzést adtak vele? — Négyféle vágás volt, mint a sportban: kétoldalt, fejbe és arcra... — Mindig csapatnál szolgált? — Dehogy. Tizennégy évig bent voltam a honvédelmi minisztériumban, az első osztályban, ami mondjuk a feje a minisztériumnak. Én voltam a honvédség egyik referense. Meg amit még rámsóztak. Ha nem szabadultam meg tőle. De iparkodtam megszabadulni. Mondjuk például, akkor még FOTO: NOVOTTA FERENC újdonság volt a rádió. Szegeden csináltak egy rádióállomást, és megkérdezték az egyes osztályokat, hogy katonai szempontból mondjanak véleményt róla. Éppen rám osztották ki. Hát mit mondjon a rádióról egy huszár? Bementem a főnökömhöz, aki fiatalabb ember volt nálam, de tegező viszonyban voltunk. Mondom neki, mit csináljak én ezzel? Azt mondja, csinálj, amit akarsz. Akkor aztán eszembe jutott, hogy van énnekem egy barátom a vezérkarnál, a Gerlóczy Laci. Áthívom és eléteszem: kérek erről véleményt. Elolvassa és azt feleli: az a legkevesebb! És szépen ráírta: lássa a vezérkari főnök ... Hogy mondjon az véleményt, ne mi. No, ilyen stikliket csináltunk, nem is egyet. De hát, mi mást tehettünk volna? — Így aztán szépen eltelt az élet. A feleségem — ezek itt körül mind az ő képei — festett, csak korán meghalt, a tüdejével volt baj. — Ez a lakás 1931 óta az enyém. Mindig itt laktam, csak akkor nem, amikor ki voltam telepítve. Orosháza mellé telepítettek és meg kell mondanom, hogy nagyon jól éreztük magunkat ott, a feleségemmel. Egy tanyán voltunk kint, és úgy összebarátkoztunk a tanyaiakkal, mint hogyha egy család lennénk. A holminknak sem esett baja, mert egy nap alatt mindent kiürítettünk, rokonokhoz, barátokhoz, és olyan szerencsénk volt, hogy amikor visszakerültünk, üres volt a lakás. Szépen visszahoztunk mindent. — Mivel foglalkozott még, ha foglalkozott, Vilmos bácsi? — Hát a sumér—magyar rokonsággal. Azzal diákkorom óta ... — No jó, az a kedvtelés. De amiből megélni lehet? — Volt ugye nyugdíjam. Aztán egyszerre csak megvonták a nyugdíjam. Akkor voltam mindenféle, még gyári portás is. Aztán ugye, kitelepítettek. Aztán visszaengedték. Aztán visszakaptam a nyugdíjamat is. De megmondom őszintén, nem egyedül abból élek. Élnek rokonaim kint Amerikában, azok küldenek nekem segítséget minden hónapban. — A festmények a falon a felesége művei. De én több klasszikus zeneszerző képét is látom: talán, mert kedveli a zenét? — Kedvelem, nagyon is kedvelem. Ugye lovagoltam, vívtam, a történelemmel is foglalkoztam, meg foglalkozom most is, a feleségem festett, én meg zenéltem. Nagyon kedvelem a zenét. Két hangszeren is játszottam, zongoráztam, meg fuvoláztam. Az anyám nagy zongorás volt, hát én is megtanultam. Fuvolázni meg zenekarban fuvoláztam. Talán nem illik össze a két hangszer, de hát az úgy volt, hogy amikor még a kadetiskolába jártam, annak volt egy zenekara. A századparancsnokunk volt a karmesterünk. Kérdi, milyen hangszeren játszom? Mondom, hogy zongorázom. Azt mondja, az nem jó, zongora nincs a zenekarban, mármint a katonazenekarban. A zongora privát hangszer. Te fuvolázni fogsz. Mondom, nem tudok fuvolázni. Az mondja, mindegy, azt fogsz játszani, amit én parancsolok! Katonaiskolában, ott nem lehet vitatkozni, a parancs az parancs. No hát fuvoláztam ... Persze, az igazság az, hogy a parancsnokom öt hangszeren játszott és közte fuvolázott is. Megtanított rá engem is. Mert a parancs ugyan parancs, de amit tanulni kell, azt kitalálni nem lehet. Csakhát... ez is olyan huszár dolog volt. Keményen, hogy edzettek legyünk. Nem tudom, én milyen edzett lettem, de most a kilencvennegyedikbe fordulok, hát gyatra legény nem lettem ... bogAti Péter 20
