Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-09-18 / 19. szám

i

Az a siker, ha visszahívnak

A z utóbbi két évben a Bartók#\ vonósnégyes körbeutazta a világot. Kétszer fordultak meg Japánban, játszottak Ausztráliában, Üj-Zélandban s Európa szinte minden országában, az idén először Törökországban, az Isztambuli Fesztiválon, majd az Egyesült Államokban turnéztak, és Budapesten a Zeneakadémián „vendégszerepeitek”.

Pár héttel a pesti koncert után, találkoztam Komlós Péterrel, a vonósnégyes vezetőjével. A csöndes bűvölethez képest, amelyet koncertjük közben éreztem, meglepett a derűs, tárgyilagos hang, ahogyan arról a már-már mágikus szertartásról beszélt, amelyet estéről estére létrehoznak.

— Nagyon fontosnak érzem, hogy ne engedjük „beidegződni” műsorainkat. Kétféle kelepce is fenyegetheti az embert: ha „rutinos”’ a szó rossz értelmében, vagy ha híjával van a rutinnak. Ahhoz, hogy valaki világnagysággá váljék, sok minden szükséges: tehetség, makacs szorgalom, és az is, hogy a pódiumon szinte minden este ott legyünk. Vagyis, hogy a művész sok száz, vagy több ezer ember előtt képessé váljon koncentrálni és nagyon mélyről felhozni valamit — ilyesfajta beidegződés igenis szükséges. De a közöny és a gépiesség csapdájába nem szabad beleesni.

— Mi módon lehet ezt a csapdát elkerülni, ha valaki — bár más országban, más közönség előtt — mégis sokszor játssza el ugyanazokat a zeneműveket?

— Természetesen tudatosan is el lehet kerülni, de minket most egy véletlen változás segített hozzá a megújuláshoz. Hosszú időn keresztül játszottunk együtt négyen, ám néhány hónapja az egyik tag, Devidh Sándor kivált a kvartettből, s Bánfalvi Béla foglalta el a helyét. Amikor elkezdtük a közös munkát, rádöbbentünk, hogy az egész repertoárunkat át kell dolgoznunk, mert új társunk új egyénisége, új stílusa átgondolásra késztetett bennünket.

— Izgalmas lehet egy kvartett élete. Nagyon fontos az összhang, s nemcsak a zenében ...

— Egy kvartett közös létét általában a házassághoz szokták hasonlítani, de az az igazság, hogy nehezebbek az együttélés szabályai, mint a házasságban. Mert nemcsak közös életformáról van szó, hanem közös munkáról, sőt közös alkotó munkáról. Ez teszi kényessé, érzékennyé, bonyolulttá és persze csodálatosan széppé az életünket.

— Mármint a közös alkotó munka. És a világ jár ás?

— Ezt a dolgot legtöbben félreértik. „Milyen nagyszerű lehet beutazni a világot” — mondják, és eszükbe sem jut, hogy nem üdülni, hanem dolgozni megyünk, ha mégúgy felemelő, nemes művészi munkáról van is szó. Azért ez idegfeszültséggel járó, kemény munka. És arra különösképpen kevesen gondolnak, hogy a legtöbb helyen, ahol megfordulunk, főként a repülőtereket, szállodákat meg koncerttermeket ismerjük. Különös kegy és ajándék — vagy nagyfokú kockázatvállalás, — ha részt veszünk egy-egy kiránduláson. Például nem tudtunk ellenállni a csábításnak, megtekintettük Disneylandet. Bizony, majdnem lekéstük a saját koncertünket. De aztán minden nagyon jól sikerült.

— A vonósnégyest a zeneirodalom legnehezebb műfajának tartják, kvartettjük mégis világszerte vonzza a zeneszerető embereket. Mi a sikereik titka?

A Bartók-vonósnégyes:

Komlós Péter, elsőhegedű,

Bánfalvi Béla, másodhegedű,

Mező László, gordonka,

Németh Géza brácsa

FOTO: SZAMOSI JANOS — MTI

— Egy kicsit fetisizálják a vonósnégyest, mint nehéz műfajt. Nem is olyan nehéz — mondja mosolyogva. — Ami pedig a sikert illeti, nos, a siker szerintem nem az, ha meghívnak valahová, hanem ha visszahívnak. Nyolc alkalommal jártunk Amerikában, és Dallasba tizenhatszor hívtak, jóllehet a dallasi kritikus volt a legszigorúbb hozzánk. És ami mindig, mindenütt jólesik: mindenütt vannak magyarok, akik bejönnek a szünetben vagy előadás után a müvészszobába, hogy kezet szorítsanak velünk. És hogy mi a Bartók-vonósnégyes sikerének a titka? Talán az, hogy Bartók nevét viseljük és ez kötelez. Talán a huszonöt éves munka, talán az, hogy négy ember vagyunk, különböző egyéniségű, vérmérsékletű és sikerült olyan összhangot teremtenünk, hogy mindenkiből a legelőnyösebb oldala mutatkozzék meg.

— Azt hiszem, kialakítottunk bizonyos fajta szuggesztív játékstílust, amelyre azt lehet mondani: ez mi vagyunk. Ahogyan az Amadeus-vonósnégyest, vagy a Juillard-vonósnégyest is fölismerjük sajátos hangzásáról. Igen, talán ez a legfontosabb.

Komlós Péter ősszel már tanít a Zeneakadémián, a tantermekben, ahonnan ő is elindult. S közben várják az együttest a világ koncerttermei. Várjuk őket itthon is. SOÓS MAGDA

Életében az énekes művészetet, a vokális zeneköltészetet szolgálta. A népdalt, a műdalt, az oratóriumot tanította, vezényelte, szerette. A Kossuth-díjas, „zenemester” ezer arcából — a tanítvány, a munkatárs hármat szeretne bemutatni.

Szolgáló volt és élete szolgálat. Soha nem tévesztette össze és nem cserélte fel a hivatalt a hivatással. Európa hírű férfikarunk, a Budai Dalárda élén, a múlt században oly népszerű „romantikus” kórusstílust sok-sok tapintattal formálta át „új idők új dalai ”-ra. Számtalan hangversenye közül a Liszt halála 50. évfordulóján, 1936-ban bemutatott Requiem volt a legemlékezetesebb. A művek megtanítása, előkészítése, drámai, de mindig választékos poézissel, magával ragadta a száztagú férfikart. Éppen úgy, mint a Zeneakadémia ifjú oratórium kórusát.

Varázsló volt mint előadó karmester, mint zeneköltő. Egy-egy új mű betanítása, előtt elmesélte, elzongorázta, elénekelte a mű fókuszpontjait. Példái magával sodrók, romantikusan lobogók, vagy megcsendesítően szelídek voltak.

A nép tanítómestereként a kis óvodások-Ádám Jenő

(1896-1982)

tói, a lelkes ifjúságon át a rádiót hallgató, a televíziót élvező Magyarországgal és a nagyvilággal „A skálától a szimfóniáig” rádiósorozatában ő szerettette meg a kodályi eszmét: mindenkié legyen a zene. Kodály Zoltán ezt írta Ádám Jenőről az Iskolai Módszeres Énéktanítás könyvébe: „Szerzője szerencsésen egyesíti magában a legmagasabb zenei képzettséget a népiskolai gyakorlat közvetlen tapasztalataival. Ismeri a gyermek lelkét, észjárását, képessége pontos határát. A gyakorlatból ezernyi apró fogással, ötletes játékkal teszi hozzáférhetővé a nehéznek vélt anyagot.”

Ádám Jenő alkotó pedagógiai művének zárósorait ma is példának tekintjük.

„Miikor az osztály előtt kilincsre téve kezünket megállunk, egyéni életünk minden nehézségét és küzdelmét félretéve töltse el lelkünket a gondolat: nem vagyunk a magunkéi, hanem azoké, akik odabent a padok között várnak reánk. Ebben az önmagát önkéntesen áldozó szeretetben rejlik a tanítói hivatás magasztos értelme, szépsége és egyben jutalma is.

FORRAI MIKLÓS 21