Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-09-18 / 19. szám

Amikor a július közeledik, egyremásra kérdezgetik tőlem ismerősök, ismeretlenék: jönnék-e megint az amerikás gyerekek? — meséli Kaneschütz Lajosr.é, a sárospataki tanács művelődésügyi osztályának és egyben a pataki nyári nyelvi kollégiumnak a vezetője, mintegy bizonyságául annak, hogy ez a háromhetes tanfolyam milyen mélyen beépült már a nagy múltú kisváros életébe. Nem is csoda: ez, idén, a tizenegyedik kurzus a magyar származású gyerekek számára, akikre, ha a kezdetek kezdetén valóban illett is az „amerikás’’ kifejezés, ma már nemigen találó, hiszen ők, hatvanketten 15 országból valók, és az igazi amerikások már csak a kisebbség.

Persze, azért maradtak. Amerikás például, ha nem az Egyesült Államokból való is, a Várpalotai testvérpár, Marianna és Julika Észak-Kanadából, de Weisz Linda már Norvégiából jött, Felice de Gerando Teleki pedig Franciaország szívéből, Párizsból.

— És vannak itt kívülük — ezt már Linda mondja el — NSZK-beliek, svédek, Nagy- Britanniából és máshonnan érkezettek, és ez nagyon jó.

Hogy mi a jó benne? Lindának például az, hogy ő már tavaly is volt itt, s akkor összeismerkedett egy sereg fiúval, lánnyal, akik közül jó néhányan az idén is itt vannak.

A Várpalotai ikreknek, akik most először járnak Magyarországon, az a jó, hogy megbeszélhetik-megismerhetik: a különböző országokban hogyan élnek az emberek, elsősorban a fiatalok. Ehhez Julika még hozzáteszi:

— És sok gyerekkel nincs közös nyelvünk, akkor pedig elő kell venni a magyar tudásunkat, és talán így tanulunk legtöbbet.

Az igazság különben az, hogy Mariannának és Julikénak van a legkevésbé szükségük arra, hogy magyarul tanuljanak. Mindketten hibátlanul beszélnek, csak az akcentusuk idegenes egy kissé. Weisz Linda azonban erősen töri a magyart, kezdetben gyakran szükség van Mariannára, hogy kérdéseimet áttegye angolra, vagy hogy Linda válaszait tolmácsolja. De Linda — tanárai legalábbis így mondják — tavaly, első ittléte alkalmával, még egy szót sem tudott magyarul (vagy talán, ha tudott is, a nyelvhasználathoz szükséges bátorság hiányzott belőle), idén meg, lám ha nem is folyékony, de azért érthető magyarsággal meséli, hogy édesapja magyar, édesanyja született norvég, meg hogy otthon leginkább németül, angolul és norvégül szólnak egymással, az-* tán hogy laktak Németországban, Kanadában, Angliában, s hogy ő maga is Albionban született. És minél inkább belemelegszik a beszélgetésbe, annál kevésbé van szükségünk Marianna segítségére, s amikor fölajánlom, hogy — pihentetőnek — folytassuk beszélgetésünket németül, kerek perec kijelenti:

— Nem. Magyarul jobb.

Nos, kalapot le a pataki nyelvi kollégium intézménye, tanárai és hallgatói előtt egyaránt, ha a 18 tanítási napon, napi három nyelvóra révén, ilyen eredményeket sikerült elérniük!

— Fogékonyak és érdeklődők, ezért érünk el eredményeket — hárítja át a dicséretet a növendékekre dr. Kovács Dániel, aki „civilben” a pataki Comenius tanítóképző főiskola oktatója, nyaranta pedig — két esztendőt nem számítva — a nyári tanfolyam nyelvtanára, illetve szakmai vezetője. Ez a kurzus különösein izgalmas-érdekes az ő számára: egy kezdő csoporttal dolgozik (a hat nyelvi tanulócsoport közül három kezdő), és így kipróbálhatja azt a tankönyvet, amelyet ő maga állított össze. Az új tankönyv sajátossága, úgy is írhatnám, újszerűsége az, hogy pataki.

Hatvanketten - tizenöt országból

— Sárospataki témákra épül — mutatja Kovács Dániel. — Azokra az élményekre, amelyeket itt átélhetnek, azokra a látnivalókra, amelyeket itt láthatnak, azokra a szituációkra, amelyekbe itt kerülhetnek. Elképzelésünk az volt, hogy a tankönyv témáinak és az élményeknek az azonossága megkönnyíti majd a nyelvtanulást. Most meglátjuk, beválnak-e a reményeink.

A „remények beválása” azonban nemcsak a tanárok és a tanulók igyekezetén, a tankönyveken és általában a szó szoros értelmében vett tanfolyamon múlik, hanem a tágabb miliőn, az úgynevezett nyelvi környezeten is. A Várpalotai ikrek rokonai például Tatán laknak, s ők — mielőtt Patakra érkeztek — ott töltöttek egy kis időt, megfordultak eközben Esztergomban, Visegrádon, Budapesten. De nekik odahaza, Kanadában is vannak magyar barátaik a magyar klubokból és a tánccsoportból. Azt hiszem, a legtöbben, akik az úgynevezett haladó csoportokba járnak, így vannak ezzel. Persze, kivételek is akadnak, Kovács Dániel például emlékszik egy Pinna Gábor nevű tanítványára, aki az első évben egy szót sem tudott magyarul, a harmadik alkalom után pedig már József Attila verseit olvasta, s mi több: élvezte.

De azért az élő nyelvi környezet nagyonnagyon sokat adhat. Az egyik haladó csoport tagjai például lelkendezve beszéltek róla, milyen jól érezték magukat tanárnőjük lakásán, aki leánya születésnapjára invitálta meg őket otthonába. Ez egyébként nem kivétel, a kézimunka tanárnő — „Éva néni” — rendszeresen meg szokta hívni a gyerekeket, s odahaza megmutogatja nekik, hogyan lehet a lakást a magyar motívumokat hordozó kézimunkákkal ízlésesen díszíteni.

Egyébként nagyszerű nyelvi környezet maga a kisváros: Patak. Olyan, mint egy ékszerdoboz, gyönyörű. Emellett, mivel kicsiny, körbejárható, megismerhető, hangulata van. Ahogyan Kanesehützné mondja:

— Benne van a levegőjében a magyar történelem és a kultúra.

így igaz. Mert lehet-e elevenebb magyarságismeret-órát tartani valahol, mint a pataki Rákóczi-várban, a Bodrog partján? És a gyerekek nemcsak itt jártak, hanem elmentek a mézeSkalácsos műhelyébe, a kerámia üzembe (megtapasztalni, hogy megy nagyban és „igazándiból” az, amit ők kicsinyben és játékként a kerámia szakkörben művelnek délutánonként), kirándultak Karcsúra, megnézni a román kori templomot, és belátogattak Cigándra, a háziipari szövetkezetbe, ahol ők is szőhettek a valódi szövőszéken néhány sort.

De azért... De azért, azt hiszem, hiányzik a kortárs nyelvi környezet: legalább egy-egy magyar leány vagy fiú egy-egy szobába, egy-egy kis közösségbe. Méghozzá „igazi” magyar, tehát idevaló, ha lehetséges pataki, mondjuk a tanítóképző első-másodéves hallgatója, vagy pedagógusnak készülődő harmad-negyedéves gimnazista. Hasonló javaslat egyébként elhangzott Pécsett, az anyanyelvi konferencián, s szinte bizonyos, hogy valóra váltása, azaz a belső és kortársi nyelvi környezet megteremtése nagyban növelné a magyar nyelven folyó beszélgetési alkalmakat, s ezzel a tanfolyam hatását.

A tanfolyamra egyébként így is csak dicséretet hallottam. Amit néhányan bíráltak,

12