Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-08-21 / 17-18. szám
gyárrészlegvezetővel; talán találnak nekem munkát. Látszatra erős fiatal- ember voltam. Felvettek azzal, hogy még nem tudják, hol fognak elhelyezni; nem kérdeztem. Kispest határában volt a Hoff er és Schrancz-gyár, Kőbányáról gyalog mentem, több mint egy óra járás volt, de villamossal kerülővel még tovább tartott volna; amúgy is már gyerekkoromtól megszoktam ezt az utat; még iskolás se voltam, már innen hordtam a tejet a milimáriktól; parasztok tartottak tehenet Kőbánya határában, a város széléig szorultak a parasztok, csak hogy el tudják adni a tejet; volt, hogy kocsira rakták a nagy tejeskannákat és úgy vitték nagy házakhoz, de nekünk érte kellett menni. . . Mentem egyedül a sötétben kora reggel hosszú úton, fütyültem, énekeltem, zörgettem a pléhkanna tetejét, hogy ne féljek egyedül a sötétben ... Hoff er és Schrancz — táblája az Üllői úton: nagy öreg gépgyár volt; akkor álltak át traktorgyártásra, egy fiatal mérnököt kiküldtek Amerikába, hogy szerezze meg az ottani traktorok rajzait, amit ő meg is szerzett; nem kell mondani, hogy nem a legmodernebb rajzokat kapta, de tehetséges ember volt, átalakította helyi kívánalmaknak megfelelően. Ezzel a mérnökkel jóval később találkoztam, akkor már a főiskolára jártam. Liszony Béla volt a főmérnök, megismerkedtem vele és feleségével, Sárival. Vártam az alkalmat, hogy egyszer elmondom neki Hoffer és Schrancz-beli élményeimet — neki én őstehetség és művésznövendék voltam; álmában sem jutott volna eszébe, hogy az első traktorok alkatrészeinek öntésénél közreműködtem. Egy évig voltam az öntödében darukezelő. Borzasztó nehéz munka volt. Az öntödében lent jó levegő volt, ott rakták össze az öntőformákat és ott dolgoztak az öntők; három nagy martinkemence volt, ahol a folyékony öntött acél izzott. Nagy öntő kokillákban folyt az acél, és nekem kellett ezeket a kokillákat a martinkemencéktől — vigyázva az egyensúlyra —, az összeállított öntőformák fölé vinni, ahol az öntők kinyitottak egy kis csapóajtót, és folyt az acél a formákba... millió szikra szállt, a világossárgától a sötétvörösig pompáztak a színek. Máig is élvezem, ha visszatekintek ezt a színorgiát... Remek érzés volt uralni a nagy öntő kokillákat, négy-öt tonna acél volt bennük. Nagyon szerettem a csodás színekért ezt a munkát, és valószínűleg onnan mentem volna nyugdíjba, ha a folyó acél nem mérgezte volna meg a levegőt ott fönt... Életveszélyes munkára vettek fel, anélkül, hogy egészségügyi vizsgálatot csináltak volna. Fönt kétemelet magasságban, ahol a darut vezettem pokoli hőség volt, és kibírhatatlan a tüdőnek a gázok miatt; nem egyszer ráborultam a vezető kormányra félig ájültan, valahogy magamhoz tértem, de nagyon vártam a nyolc órai munkaidő végét; soha nem vállaltam túlórát, mert nem bírtam ... Nem mondtam senkinek, hogy nem bírom. Vaserös paraszti szervezet is kidőlt volna. Nem találták még fel a különböző szellőző készülékeket akkoriban, munkásvédelmi intézkedések sem voltak. — A színek vonzottak; fönt a daruban egyedül voltam, enyém volt a színek szépséges játéka. Már az első héten megtanultam, hogy kell beállni a kohókhoz és működtetni a darut; hogy kell az öntőformák felé vinni. .. Nagyon megbecsültek az öntők; de egy alkalommal a gázok erősebbek voltak mint én, elájultam és tüdővérzést kaptam. Hogy hoztak le onnan, azt nem tudom, de az egészségügyi intézkedésekre jellemző, hogy ott rögtön kiadták a munkakönyvemet. Nem hogy kórházba szállítottak volna, hanem kitettek a kapu elé; menjek, ahová jólesik ... ott ültem egy ideig, nagynehezen hazamentem, ma se tudom, hogyan... egy karrier újból be lett fejezve ... Mikor 1948-ban az első fametszeteket csináltam a Régi Műcsarnok épületében való első magyarországi kiállításomra, harminc famet-Domján Evelyn és Dómján József szetből tizenkettő a Hoffer és Schrancz-élményekből volt: egy sorozat szikrázó acél; ezek mai napig jók, nem veszett kárba az ott eltöltött idő. Alányomásos fametszetek voltak, a rajzos dúc a kokillákról, izzó acél rúdról, a szikrázó csillag szóró tűzijáték, az öntés dúcaiból van néhány a sárospataki Dómján Képtárban, ma a rajzos dúcot színben festékezve — az akkori fekete helyette — új, izgalmas műveket tudnék belőlük alkotni. Kevés művész fizetett ilyen drágán élményeiért... Más embernek egy élete van, nekem egy tucat jutott egy életen belül, más leteszi a testét ilyen esetben, én tovább vittem az életemet egy testben, az életem életek láncolata lett... Domjánnak kiállítása volt a Rákóczi úton a Fényes Galériában; egy távoli rokonom eljött és olvasta a katalógust, abban a sematikus, tompított, rövid kis életrajzot: „ugye, ebből egy szó se igaz, megjegyzem, kitűnő ötlet.” Nem ment a fejébe, hogy unokahúgocskája nem a jóházból való fiatalemberhez ment férjhez, mint ahogy a családi tradíciók megkívánták volna — bizony, nagy hátrány volt az életrajz a főiskolán és azután is, csak hátrány származott belőle —, de ez volt az igazság, illetve még a sötét fájdalmak mélységes fekete kútjának peremét is alig érintettük ..de Drabek Ferenc gépgyára fotográfia a családunk történetéhez tartozott, mint életünk egy része; gyermekeink látták, elfogadták, bár a kép elveszett, emlékezetünkben él élesen: Drabek Ferenc Gépgyára ... Kőbányán a szomszédom a Polgári Serfőzőnek volt a kőművese; mikor látta, hogy megint munka nélkül vagyok, kérdezte volna-e kedvem a serfőző gyárban vele dolgozni — pénzt nem sokat kapok, de mindennap kapok másfél liter sört; mondtam jó ... Megkaptam az állást, a sört hazahoztam, egy másik szomszédnak kicsi pénzért eladtam. A munkahelyem a sörpincékben volt. Falakat kellett lebontani, vagy felépíteni az egyik vagy másik pincében. Egy helyiségbe, beraktak, nem tudom hány millió tojást fagyasztva; azt be kellett falazni, hogy elálljon a tojás sokáig. Az én dolgom volt a téglát szállítani és maltert keverni. Nem volt könnyű munka. Az egykerekű talicskát megraktam téglával, nyikorgóit a kereke, nem olajozták be, hogy hallani lehessen, hogy dolgozok ... tanultam az előbbi tapasztalatokból, és itt nem akartam túlteljesíteni a normát; néha üresen mentem, csak nyikorogjon a talicska... De mikor az összes tojás be volt falazva, kiküldtek a sörgyár udvarát söpörni ... A sörgyárba gyalog jártam, reggel vittem vissza az üres sörösüveget, este hazamentem teli üveggel, még egy második üveget is adtak ott meginni, azt odaadtam más munkásoknak, volt több is, aki ott meg tudott inni három liter sört..., de hogy aztán hogy dolgozott még azután, azt már nem tudom ... Végül is beosztottak a sörösszekerekhez. Ha ötévesen arra vágytam, hogy ott ülhessek a bakon, most ez valóra vált. A söröshordók ügyes kapcsokkal voltak a szekér oldalába akasztva, egyik a másik mellé, a szekeret megtöltve, és azután még emeletesen a tetejébe jöttek a további sorok. A kocsis erős, kövér ember volt, ő dirigált, de nem segített volna. A kocsmákból az üres hordókat visszavinni az még jó volt; de a 80—100 kilós teli hordókat fölemelni, kikapcsolni és bevinni — gurítottam, ha lehetett — volt úgy, ho y lépcsőn leföl, ez se volt könnyű .. . Nem nézték jó szemmel, hogy nem ittam sört; sörgyárban sört kell inni, a jó munkás és jó ivó volt a gyár reklámja; szerintük a sör adta az energiát... ... A MANSZ, Magyar Asszonyok Szövetsége, hirdetett kézi szövőtanfolyamot. Rögtön jelentkeztem, felvettek. Nem kellett fizetni semmit, csak aláírattak velem egy papírt; mai napig se tudom, mit írtam alá. Kőbányáról mindennap bementem a Baross utcába; volt nyolc-tíz szövőszék egy szobában. Először sima vászonszövést tanítottak, és abból alakult ki egy rojttal és egy sor mintával a törölközők. Keskeny szövőszék volt, a törülköző szélességének megfelelő; a rojtokat és két végén a mintát jaccard-ral kellett szőni; az külön művelet volt; mikor már jól ment a sima szövés, azt is megtamdtuk. Hetek múlva szélesebb szövőszékhez kerültem, ahol színes, sárga-kék-rozsdábarna sima bútorszövetet szőttek. Ez már nem volt olyan egyszerű, mint a törülköző; a törülközőnél elnézték kisebb szövést hibát, itt vissza kellett szedni a beszőtt fonalat, míg a hibás részhez jutott a munka, és a hibás részt ki kellett korrigálni. Pár hét múlva remekül ment. Láttam, hogy eladják az anyagot, amit szőttem; kérdeztem, miért nem fizetnek nekem, de a főnökasszony azt mondta, hogy aláírtam, hogy mindent, amit szövök az az ő tulajdonuk, csinálhatnak vele, amit akarnak, semmi igényt nem támaszthatok, ez a megállapodás, de a tanfolyamnak nincsen vége még ... A simát jól tudtam szőni, azután mindenféle csíkokat kellett beleszőni, hogy igazi kézi szövést mutasson az anyag. Akkoriban nagy divat volt ez a bútorszövet; erősszálú pamutból készült, egy életre szóló tartós anyag volt... A különböző színű pamutcsíkokat nagyon élveztem, itt már megindult a fantáziám ... hosszú ideig szövettek velem. Egy szép nap azt mondták; be van fejezve a munkám, és adtak egy papírt, ami szerint felszabadultam, mint kézi szövő; mondták, hirdessek az újságban, jelentkezzek kézi szövőnek, biztos kapok állást. Egy német embernek volt egy kéziszövőműhelye a Lánchíd budai oldalánál, a Tabánban. Az kipróbált és felvett, de rögtön hozzátette, hogy csak addig tud alkalmazni, amíg rendelést kap bútorszövetre. Akkurátus ember volt, de jól kijöttem vele; szőttem a bútorszövetet. Az egyhangú szövetekbe belekerült egy kis szín-izgalom, ami fellendítette az üzemet; ment volna simán a dolog, de a pénztelenség miatt nem volt több rendelő, becsukta az üzemet a német, és megint az utcára kerültem ... Így kerültem én kapcsolatba a szövészettel, a szövést alulról kezdtem — negyven évvel később fejedelemként vonultam be a jelenkori gobelin faliszőnyegek történetébe ... 43
